Nyáron lesz két éve, hogy elkészült közösségünk gyülekezeti központja, ami magában foglalja a parókiát is, amiben élünk. Több mint egy éve pedig közvetlenül mellettünk nyílt egy nagyon jó zöldséges. Jóban is vagyunk, nem is volt a bolttal soha semmi gondunk, sőt. Nem úgy a vevők egy – egyébként kisebbségi – részével, azokkal, akik beállnak a kapubejárónk elé a vásárlás idejére.
Én annak idején úgy tanultam, hogy ilyet tenni nem szabad, hiszen az ingatlanba való szabad be- és kijárást nem lehet akadályozni. Meg hát nem is illik, mi van, ha valami sürgős dolga van az ottlakónak, míg én egy boltban a polcok között válogatom a vásárolnivalót? Volt már bosszúságunk belőle, de azért legtöbbször, amikor csak bentről, vagy az udvaron a gyerekkel játszva figyelem az eseményeket, inkább mosolygok. Elég sok mindent meg lehet tudni az emberről, akár azt figyelve, hogyan állja el a másik kapuja előtt a teret.
Nagyon izgalmas csoportokat találtam a teljesen szürke és átlagos „beállok a csukott kapuszárnyak elé, beszaladok, megveszem, továbbhajtok” módszeren túl is, hadd mutassak be néhány példát.
1. „Csak pár centire lógok be, az úgy nem gond”
Elkövetőnk komótosan és precízen figyel arra, hogy ne nagytotálban, sorompóként állja el a szabad bejárás lehetőségét. Úgy állítja meg járművét, hogy annak hátsó feléből öt-tíz centi lóg be a tiltott övezetbe. Szemmel is látható, hogy a mi kapunk átmérője nem óriási, és a biztonságos áthaladásra szükség van a teljes, egész távra, tehát ugyanott vagyunk, mintha az egész autó elállná a kaput
2. „Tárva-nyitva a kapu két szárnya, biztos nem akar itt mozdulni senki, nyugodtan odaállhatok”
Volt már olyan, hogy vendéget vártunk, ezért lementem, kinyitottam a kaput öt perccel előbb, aztán visszamentem a lakásba, hogy rendben van minden. De nem volt, mert mire odaértek, valaki ott állt a nyitott szárnyak előtt. Többször előfordult már, pedig kevés egyértelműbb jel van az érkezőre, mint hogy nyitva van a kapu, mögötte egy üres udvar. Gondoltam én…
3. „Tárva-nyitva a kapu két szárnya, az udvaron járó motorral egy autó, de ki akarna ezen a kapun áthajtani, nem lesz gond, ha beszaladok”
Az előző kategóriához hasonló variáció. Teljesen érthetetlen, hogy mit gondolhatott az, aki ezt megcsinálta velünk.
4. „Bocs, látom, hogy hazajönnél, bekanyarodnál, indexelsz, fel is tartod a forgalmat a szűk utcában, de én még szépen, módszeresen bepakolom, amit vettem és még vissza is megyek valamiért”
Igen, ilyen is volt. Tényleg.
Tudnám még sorolni a példákat, de nem akarom, inkább nézzünk a dolgok mélyére. Nem panaszkodni akarok, tudom kezelni a problémát, a „Meg van írva” oldalból sem akarok egy rosszízű facebook-komment minőségű dohogást csinálni. Izgalmasabb az, amiről a kapuelállások mesélnek.
Ez az egész az önzésről szól. Arról a világlátásról, hogy valójában csak én számítok, hogy igazából mindenki más problémája, gondja mellékes. Hogy én vagyok a legfontosabb. Persze, ezt az ember nem mondja ki, nem is gondol rá. De a tettei, például cikkünk témája, elég sokszor lerántják a leplet. Én vagyok a fontos, ott állok meg, ahol én akarom. Különben is csak pár perc, nem lehet ez akkora probléma… Más várhat. Mindig szerettem volna tudni, hogy fordított esetben mi történne, ha mondjuk én hagynám ott a kombit a kapu előtt pár percre. Akkor is ugyanez a türelem?
Önzés, ami egyet jelent azzal, hogy nem érdekel a többi ember, és nem érdekel az, hogy a többi emberrel együttműködve jobb lehetne kicsit mindenkinek. Az egész közlekedési kultúránk erről beszél. Meg a sorbanállás, az üzleti etikánk, a munkavégzés és az ünnepek sora, a kórházi kórterem, a sajtó és a lakógyűléseink stílusa. Az esetek nagy többségében egy kapuelállás nem sok vizet zavar, néha bosszantó, ennyi. Azonban sokkal nagyobb problémát jelent közösségi szinten az önzés, az együttműködni-nem-tudás, az, hogy a másik, a többi igazából csak addig érdekel, amíg nekem előnyöm van belőle. Érezzük ezt, a politikai életben, a társadalom tényleg fontos történéseiben, ügyintézésekben és munka közben, családon belül, egy társasház közös ügyeiben és egy közigazgatási határon belül is. És nem jutunk előre, mert elálljuk egymás elől az utat. Magunk miatt. Nem gurulunk előbbre öt métert vagy tízet.
Azt írtam, azért sem szabad túl sok mérget engedni magunknak ebben a témában, mert olyan nagy problémát általában nem okoz az elálló autó. De mi van, még ha ritkán is, ha időre megy az ember, ha siet, ha sürgősen orvoshoz kell indulni? Mi van, ha számít minden másodperc? Egy gesztus, hogy nem teszem, és az, hogy nem leszek a másiknak felesleges akadály. De hát ilyen gesztusok sincsenek nagyon. Sem üzletben, sem ellenfelek között, néha még az egy oldalon állók is inkább tűnnek vetélytársnak, mint bajtársnak. Gesztusok nélkül, elemi udvariasság nélkül megint csak keserűbb az együttélés.
Elállni a kaput csak egy példa valamire, ami sokkal nagyobb probléma és sokkal mélyebben ott húzódik a kapcsolatunkban és az együttélésünkben. És általános, eddig nem láttam különbséget. A kapunkat állta már el nagy BMW, középosztálybeli Astra és szakadt Suzuki is. Ült a volánnál nő és férfi, idős és fiatal, tősgyökeres és beköltöző, balos és jobbos is. Gondolom, hívő és hitetlen is.
Nem álljuk el más kapuját. Ez szabály, ez gesztus, ez kulturáltság, ez arról szól, hogy nem csak én számítok ezen a világon, inkább sétálok pár métert. És akkor ez már legyen egy hasonlat, egy kép, ne a Fő utca 76-os szám előtti pár négyzetméter.
Valójában már akkor nagyot nyernénk, ha nem akadályoznánk egymást feleslegesen. Nem?
