Szeptemberben, mindjárt a megjelenést követően, megrendeltem magam és családom részére az új református énekeskönyvünket, ami a köztudatba valószínűleg kék énekeskönyvként fog bekerülni. Azóta ismerkedek vele, lapozgatom, éneklem belőle az énekeket, olvasom az imádságokat, jegyzetelek a lapszélekre. Hadd osszak meg pár szubjektív gondolatot az énekeskönyvvel kapcsolatban.
Valamelyest betekintést nyertem egy – még a Ráday kollégium dísztermében tartott – konferencián abba, hogy a holland és cseh énekeskönyv megújítása hogyan is zajlott, milyen szempontokat kellett figyelembe venni. Emlékszem, ahogy hallgattam a magyar és külföldi előadókat, megfogalmazódott bennem, hogy ez egy nagyon nehéz és roppant körültekintő munka. A lelátóról persze könnyű okosnak lenni és megmondani, hogy hogyan is kellene dolgoznia egy bizottságnak, milyen szempontokat is kellene figyelembe venni az új énekeskönyv összeállításánál, de belülről nézve ez egyáltalán nem könnyű feladat. Ebben biztos vagyok. Számomra az énekeskönyv minőségét mutatja az, hogy nem 1-2 év alatt „összedobott” munkát, hanem egy 12 éve indult folyamat eredményét tartom a kezemben. (2009-ben határozta el a MRE Zsinata, hogy kezdődjön meg az énekeskönyv megújítása).
Volt olyan ismerősöm, aki úgy fogalmazott meg nagyon éles kritikát az énekeskönyvvel kapcsolatban, hogy még nem is vette kézbe. Mások szintén úgy nyilatkoztak róla, hogy csak online olvasgatták, és már arról beszéltek, hogy ezért vagy azért nem lesz jó, meg különben is eddig sem a hivatalos énekeskönyvből énekeltek vasárnap és a többi…
Őszintén szólva, úgy gondolom, hogy örülnünk kellene és nagyon büszkének lenni arra, hogy olyan egyházban élünk, ahol a közösségi lelki éneklést annyira fontosnak tartják, hogy több mint 1000 oldalas gyűjteményt adnak ki, ami nem csak az éneklést, hanem az egyéni spiritualitás megélését is segíti (gondolok itt az énekeskönyv végén található gyönyörű imádságokra, amiket egyébként dunántúli lelkipásztor írt). Ez így önmagában már igencsak nagy szó.
Azt ajánlom, hogy akinek kezébe kerül, legelőször olvassa el az előszót, majd rögtön utána lapozzon az énekeskönyv végére (955-961 oldal), és a függeléket is olvassa el, amiben egy remek tájékoztató található a kiadványról. Ezen a pár oldalon a szerkesztőbizottság minden lényeges információt összegyűjtött az énekek szövegéről, dallamáról, kottaképéről, a zsoltárok szerepéről. Nem utolsósorban részletesen megindokolják azt is, hogy milyen vezérelvek mentén hajtották végre az egyes változtatásokat a korábbi énekeskönyvekhez képest, és mindezeknek mi az oka és célja. Hasznos ez a pár oldal, főleg azoknak, akik hajlamosak minden újítással kapcsolatban kritikusak lenni, és azoknak, akiknek a legújabb sem „elég új”.
A ‘48-as énekeskönyvhöz képest számomra az egyik legüdítőbb változtatás a sokkal rendezettebb struktúra, az, ahogy csoportosították az énekeket. Az első két fejezetben a zsoltárokat és dicséreteket találjuk, melyek elsősorban az istentiszteletre valók, a harmadik fejezetben pedig helyet kaptak az egyéni hangvételű lelki énekek, amiket „Bibliaköri énekeknek” neveznek. Az új énekek nagy részét én ismertem már korábbi kiadványokból, kántorképzőről, refis gyűjteményekből, mégis jó volt őket most itt, a hivatalos énekeskönyvünkben látni.
Öröm számomra, hogy az énekek nem csak úgy „önmagukban” állnak, hanem sok helyen a hozzájuk kapcsolódó igeszakaszok, hitvallási részletek is megtalálhatók. (Hol teljesen kiírva, hol pedig csak hivatkozásként az igehelyek). Ez nem csak a lelkipásztorok dolgát könnyíti meg, amikor a vasárnapi igehirdetéshez és az egyházi év ünnepeihez keresnek éneket, hanem ösztönözheti a gyülekezeti tagokat is arra, hogy a Bibliában keressék ki az adott igehelyet, vessék össze az énekkel. Az énekeskönyv az ige szolgálatában áll. Ha az ének segít megérteni és elmélyíteni az ige üzenetét, akkor tölti be igazán a rendeltetését. Jó, hogy itt e kettő kiemelt formában együtt van jelen.
A közkedvelt, jól ismert zsoltárdallamainkat új szövegekkel énekelhetjük. Ez adhat frissességet a néha már unalmasnak tűnő, sokat ismételt zsoltároknak egy-egy Istentiszteleten.
A ‘48-as próbaénekeskönyvhöz képest itt minden ének nagyon pontos „feliratot” kapott, így aki hozzám hasonló kíváncsi természet, az könnyedén utána tud nézni annak, hogy ki és mikor szerezte az egyes énekek szövegét és a dallamát, valamint továbbkutathat akár a szerzőket illetően.
Meg kell említenem azt is, hogy a szellős szerkesztésnek köszönhetően sokkal kellemesebb a szemnek a kottakép és a szövegezés olvasása. A könyv külseje is nagyon szép (végre nem fekete!), de a kiadót dicséri az is, hogy jól kinyitható az énekeskönyv, és megfelelő a mérete időseknek és fiataloknak egyaránt.
Kántorként remélem, hogy az új énekeskönyv hatására nagyobb hangsúly kerül a gyülekezeti énekkarok, az énektanítás, a kántorok szerepére, akik majd segítenek megtanítani a gyülekezetekben az új énekeket. Nekem legalábbis az a vízióm, hogy a régi énekek újrafelfedezése, és az eddig ismeretlen énekek megtanulása színesíteni és serkenteni fogja a gyülekezetek zenei életét. Az persze egy másik kérdés, hogy vannak-e, lesznek-e olyanok, akik veszik a fáradságot, kellően képzettek zeneileg, és megtanítják az újabb énekeket, valamint magukra veszik ennek a szolgálatnak a felelősségét. Ne legyünk ezzel kapcsolatban sem pesszimisták, ugyanis ahogy látom, évek óta sok-sok fiatal vesz részt egyházunkban kántorképző tanfolyamon, és igencsak elhivatottak ebben a zenei szolgálatban. Itt az idő, hogy még több teret kapjanak!
Az énekeskönyv akkor tölti be küldetését, ha az ige szolgálatában áll – írtam feljebb. Bátran leírhatom, hogy a „kék énekeskönyv”, ha Isten Szentlelke is engedi be, tudja, és be fogja tölteni a küldetését, és a hitmélyítés eszköze lehet. A magyar reformátusok énekkincse kimondhatatlanul nagy érték, és nem múzeumba való, hanem a kezeinkbe, sőt, legyen ott a Bibliánk mellett ez is az asztalunkon mindennapos használatban. Olvassuk belőle az imádságokat, énekeljük az ismert, és még talán kevésbé ismert énekeket!
Hála mindazoknak az egyházzenészeknek, teológusoknak, lelkipásztoroknak, meghívott szakértőknek, akik az elmúlt évek hosszú és fárasztó munkájában részt vettek! Köszönjük!
Végezetül, egyfajta summaként, hadd idézzem az énekeskönyv előszavából, Bogárdi Szabó István püspök úr szavait: „Lehet az ének réges-régi vagy mostanában íratott, ha az Örökkévalóhoz vezet, akkor minden megverselt szó és felcsendülő dallam a mennyei dicsőség visszhangja lesz itt, a mulandóban, ahol teljesedni vágyunk az Örök Isten múlhatatlan és örökkévaló szépségével.”
képek: reformatus.hu / Sebestyén László