Megéled

A kényelmes és biztonságos

Olyan sok fajta narratívába és szimbólumba sűríthető az élet. Az én egyik narratívám, amin át leírható az életem, az biztos az esések története lenne. A húsz éves, magasszárú tornacipő kéredzkedett vissza a héten a lábamra. Újabb bokaficam, nem minden topánba fér a dagadt, rögzítős boka, és végképp nem minden tartja annyira, hogy azzal dologra is lehessen indulni. Nem tudok pontosan visszaemlékezni, hogy gimis éveim végén, vagy egyetem elején tettem szert a barna velúrbőr darabra, de megjárt velem öt-hat országot és sok egyházi vagy világi fesztivált. Talán sose volt igazán szép, most pedig már végképp nem az, és a talpa is simára kopott, várom mikor lyukad át.

Amikor gond van, akkor mégis olyan jó, hogy elő tudom rántani a szekrény mélyéről és szemben az újabb, még kitaposatlan, vagy épp csinosabb darabokkal, tudom, hogy erre sérülten is biztosan számíthatok. Tudom, hogy viselkedik. Férjem viccelt velem a héten, hogy ez már bizony egyházi temetést fog érdemelni, ha egyszer egyáltalán elköszönök tőle. Én inkább betonban gondolkodom, kis cementtel milyen jó lenne virágtartónak…

Mindenesetre mindannyiunknak megvannak azok a cipők és módszerek, melyekhez nyúlunk, ha fáj. Ha elveszítjük a kalandvágyunk, az igényünk a valami többre és a praktikum, a túlélés a cél. Amikor az életünk bicsaklik, jönnek a megoldási kísérleteink elő a szekrény aljából, porosan, kopottan, talán hasonlóan csámpásan, mint ez a pár a lábamon.

Talán ósdinak hat, vagy nem épp az alkalomhoz illő, de ez jön elő, ezt ismerjük. Ugyanazok a menekülési módjaink, mint korábban, és ugyanazok a megoldási kísérleteink is, mint korábban. Talán nem is gimiskori, de talán még korábbi, még valahonnan a rácsoságyból vagy azon is túlról a családtörténetből.

Csakhogy a krízis arról ismerszik meg, hogy ott a szokásos, a jól bevált, a megszokott megoldási metódusaink csődöt mondanak. Vagy akár még rontanak is a helyzeten. Akkor, amikor ez elkövetkezik, vagy történik személyiségfejlődés, és tudunk újat kitalálni, valami újra ránevelni, rávenni magunkat, vagy megakadunk és hajtogatjuk azt, ami már nem működik.

Talán nem túlzás, hogy az egyéntől a nagyvilágunk egészéig jelenleg minden szint krízisben van. Én, a családom, a lakóközösségem, a falum/városom, a megyém, a nemzetem, az országom, Európa… Nem is tudunk olyan keresztmetszetet mondani, ami most nem küzd és vajúdik, hogy valami újat szüljön, mert ami eddig volt, az hozott ide, szóval nem éppen vált be. Van mit megbánni, kárnak és szemétnek ítélni, és van miért könyörögni. Bicsaklik, dagad és nyilall. Csak a hamis nosztalgia, ami mindent megszépít, az be ne csapjon, benne ne tartson a megszokottban.

Ézsaiás 48-ban olvassuk: Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok. Még a mezei vadak is dicsőíteni fognak engem, a sakálok és a struccok is, mert vizet fakasztok a pusztában és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak választott népemnek, a népnek, amelyet magamnak formáltam, hogy hirdesse dicséretemet.

Akármilyen bajban, próbában, krízis alatt is vagyunk, legyen vigasztalásunk az, hogy akármekkora a baj, az nem a vesztünkre, hanem az Isten dicsőségére és az övéi javára történik. Legalábbis a nagy képet, az üdvtörténetet nézve. Ő hozza el azt az igazán újat, ami minden egy helyben járó bicsakló csődünk megoldása. Ő ad gyógyulást, életet. Elvégre ezért az újért hangzott el az elvégeztetett.

Rövid távra pedig azt hiszem érdemes szereznem egy új magasszárú tornacipőt a következő húsz évre, ezt pedig átadni a virágoknak.