Kutasiné Molnár Boglárka, Bogi. A Meg van írva oldal szerzője, aki az interjúival történelmi lenyomatokat készít az online időbélyeg korában, amikből reméli, kiderül, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni. Református lelkipásztor, feleség, anya. Most megfordítjuk a mikrofont, őt kérdezzük. Ismerjük meg Kutasiné Molnár Boglárkát!
Azt mondtad egyszer valahol, hogy már korán ráeszméltél arra, Isten szolgálatában szeretnéd eltölteni az életedet. Mikor konkretizálódott benned, hogy ezt a szolgálatot lelkipásztorként végezd? Mennyire határozta ezt meg a pápai gyermekkor és serdülés?
Az, hogy mindent Pápán végeztem a bölcsődétől az egyetemig, nem azt jelentette, hogy így is akartam. Isten ezt így alakította, így adattak, adódtak a lehetőségek.
Amikor konfirmáltam, az egy nagyon erős istenélmény volt. Később egyházi iskolába jártam, de arra egyfajta kritikus kamaszszemüveggel tekintettem. Viszont abban az időszakban is adódtak olyan élmények, amikkel afelé terelt Isten, hogy teológiát végezzek. Például nagyon fontosak voltak az SDG-s (Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom) alkalmak a gimiben, ahol már nemcsak résztvevő, de szolgáló is lehettem, valamint szintén lelki élményt adtak a nyári SDG-s táborok Balatonszárszón.
Érettségi után jelentkeztem Budapestre a teológiára. A legutolsó vizsgánál egyháztörténeti témában egy XX. századi valamit húztam…. Nem is gondoltam, hogy ez az egyháztörténelemhez tartozik, úgyhogy erről nem nagyon tudtam nyilatkozni, szeretettel haza is bocsátottak.
Milyen egyházképpel vágtál neki ennek az útnak?
Édesanyámnak köszönhetően számomra egyház, hit és család egy tőről fakadt, mert a hit és egyházi szolgálat minden generációban jelen volt a Gyengék között. Természetes volt, hogy ha vasárnap, akkor megyünk a templomba. Bevallom, néha szombatonként azért imádkoztam, hogy anyu elaludjon, és ne kelljen menni (nevet). Bár az emberi gyengeség időnként kiütközött, de a templom, a gyülekezet konfirmáció után is hozzá tartozott az életemhez.
A rendszerváltás idejéről beszélünk. Érezted, hogy ezek történelmi pillanatok?
Igen. A rendszerváltás előtt is éreztem gyerekfejjel, hogy valami olyanban élünk, ami nem az, aminek lennie kellene. A családban élt a régi valóság képe, amit kint tapasztaltunk, az számomra inkább csak olyan volt, mint egy rossz díszlet kisdobos nyakkendővel és síppal. Ezért én tudtam, hogy ami a kommunizmus bukásával történik, az egy fontos váltás. Lehull az eszkábált díszlet, az idézőjeles kényszeredett műszabadságot felváltja a valóság szabadsága – már amennyire.
Bár még csak általános iskolás voltam, de ott voltunk az újrainduló Refi tanévnyitóján nagyapámmal. Ő nem volt az a sírós fajta, de ott, akkor folytak a könnyei. Ebből is éreztem, hogy ez most valami nagyon nagy dolog.
A következő kulcsszó, amit idehozok, az a zene. Én is jártam zeneiskolába, nehéz ezeket az emlékeimet az örömmel összekapcsolni. Számodra mit jelentett a zenetanulás?
Lázadás ellene, mert nem szerettem. A zongoratanárnőt, Kozmicsné Ibolya nénit nagyon szerettem, de a gyakorlást ki nem állhattam. Édesanyám óvónőképzőben végzett és annak idején sokat kínlódott a szolmizációval, dallamírással, mert ő nem járt zeneiskolába. Látta, hogy nagy segítség és nagy kincs a megfelelő zenei alapképzés, ezért jártunk a húgommal zeneiskolába, zongorára. Később, a középiskolában már szabad választásom volt a harmónium, a teológia idején pedig jártam nyári kántorképzőbe. Utólag hálás vagyok a rám kényszerített zeneiskoláért, mert ha vasárnap nincs kántor a templomban, akkor tudom kísérni a gyülekezeti éneklést.
Akkor vissza a teológiához. Tehát Budapestről szeretettel elbocsátottak.
Amikor nem vettek fel, akkor számviteli ügyintéző szakra mentem, technikumot végeztem.
Föld és ég. Elég nagy váltásnak tűnik…
Nem a humán tantárgyak iránti belső késztetés vezetett a teológia felé, a fizika és a matematika is közel állt hozzám a gimnáziumban. Nem állt tőlem távol, apai ágon fizika tanárok is vannak a rokonságban. Amúgy ma is nagy hasznát veszem a gyülekezetben a számviteli, könyvelési ismereteknek.
Tehát lehetett volna a számvitel is az utad.
Akkor ott ezt el tudtam képzelni. Csalódott voltam, mert nem vettek fel Pestre, Isten felé pedig számon kérő voltam: Uram, nem ezt ígérted. De kétségeim közt kaptam a megerősítést ott, a közgázban. A diáktársaim tudták, hogy a Refiben érettségiztem, folyamatosan kérdezgettek a Bibliáról, hitről, vallási dolgokról. Kialakult egy kör, akikkel oktatás után ilyen dolgokról beszélgettünk. Ez volt, – az óvodás gyermekistentiszteleti csoportban lévő gyülekezeti szolgálat mellett – ami ébren tartotta bennem a lelkipásztori szolgálat iránti vágyat.
Aztán egy napon Keresztanyám, aki buzgó templombajáróként mindig jólértesült volt egyházi ügyekben, mondta, hogy indulni fog a teológia Pápán. Hittük is, meg nem is. És igaza lett, s én beadtam oda a jelentkezésemet.
Felvettek, és így az újrainduló teológia első évfolyamában ismét részese lehettél egy történelmi pillanatnak. Ennek a pillanatnak a hatása elült aztán, vagy megmaradt?
Bennem nem ült el a pátosz, és mind a mai napig, ha a teológiára gondolok, az pátoszos, megélni ott, személyes közelségből az indulást a maga abszurditásaival együtt… Olyannyira volt abszurd például, hogy a saját évfolyamtársaim azt hitték rólam, hogy én egy titkár vagyok az iskolában. Az történt ugyanis, hogy tanulmányi titkár, osztályvezető és mindenes volt egyszemélyben Szabó Gabriella lelkipásztor, aki mint pápait, engem kért meg, hogy segítsek az előkészítő munkákban. Ennek egy részét látták a többiek és azt hitték, hogy én is egy ott dolgozó vagyok. Többen meglepődtek, mikor szeptemberben beültem közéjük a padba.
A kezdeti idő igazán családias volt, együtt vehettünk részt az indulásban hallgatók és oktatók.
A teológia mellett vallástanári szakot is végeztél Debrecenben.
Debrecennek a szegedi kihelyezett tagozatára jártam, mert Pápa-Szeged-Pápa buszjárat volt, amivel hajnalba oda lehet utazni, és még aznap vissza is lehet onnan jönni. De Kaposvárra kihelyezve a vezetőlelkész nem járult hozzá a Szegedre való utazásomhoz, ezért halasztanom kellett egy évet. A halasztás miatt aztán átkerültem a hároméves képzésből négyévesre, így a teológia után tudtam csak befejezni a vallástanári szakot. Izgalmas volt a záróvizsga, amit Debrecenben tettem le, mivel az egész tanári karból egyetlen embert ismertem Szegedről, az összes többi tanár ismeretlen volt számomra.
Később aztán Budapesten egy jogi szakokleveles képzést, majd Pápán homiléta képzést is kaptál.
A jogi szakoklevél megszerzésével a jogi szövegek értelmezése vált könnyebbé, ami egy intézményfenntartó gyülekezetben, amilyen Kaposmérő, nagy haszonnal bír. Nyilván messze van az én tudásom a jogász húgométól, de a saját területemen segít jól lavírozni. Pápára valójában háromszor jártam. Az első diplomám megszerzésekor, 2004-ben hat év után csak főiskola szintű oklevelet kaphattunk, majd később az akadémia akkreditációs szintje miatt egy egyéves különbözeti évet jártunk oda és írtunk újabb szakdolgozatot és tettünk záróvizsgát az egyetemi szintű diplomáért 2010-ben, harmadízben pedig ezt egészítettem ki tavaly a homiléta szaktovábbképzéssel. Mind a három ízben szerettem Pápára járni, és nemcsak az Akadémia, hanem a Református Gyűjtemények miatt is, ami mindig segítette a tanulmányaimat.
Kaposvár, gyakornoki év. Miért Kaposvár?
Amolyan adminisztrációs hiba folytán. Az volt megbeszélve, hogy én Mosonmagyaróvárra megyek gyülekezeti gyakorlatra. A principálisok kijelölése úgy volt meghirdetve, hogy a levélben a Március 15. tér kilenc szerepelt és nem a tizenhárom-tizennégy. Valójában pedig nem a gimnázium, hanem a teológia dísztermében tartották az alkalmat, amire viszont a mosonmagyaróvári lelkésznő a gimnáziumba ment. Várt, várt, de ott nem történt semmi, hát hazament. Így én hely nélkül maradtam, és Márkus püspök úr gyorsmegoldásként odafordult Bellai Zoltán kaposvári lelkészhez, aki egyházkerületi tanácsosként volt jelen: „-Kaposváron nincs hely Boginak? -De van.” Püspök úr azzal nyugtatott, hogy „vár” mindkettő, de én azért kicsit megriadtam, mert Mosonmagyaróvár csak közelebb lett volna Pápához.
Aztán segédlelkészi évre „kilázadtam” Márkus püspök úrnál a püspöki hivatali szolgálat és a dékáni hivatali szolgálat helyett a gyülekezeti szolgálatot, és így lett ismét Kaposvár kijelölve számomra.
Az egy éves segédlelkészi idő után is Somogyban maradtál beosztott lelkésznek.
Kaposváron, és mellette Magyaratádon, amit a lakótelepi élet ellenébe – amit nem szívesen vállaltam volna – ajánlott fel Bellai tiszteletes úr. Ott elsőként a templomba kellett visszahívnom a gyülekezetet, mert akkoriban a faluházban tartották az istentiszteleteket. Elég rossz állapotban volt a templom, sok munka volt újra használhatóvá tenni, a karzatra cipeltük fel a sok lomot, kitakarítottuk. Télen a parókián gyűltünk össze, ahol a gyülekezeti termet a nappalival nyitottuk össze, amikor már olyan sokan voltunk. Tehát Magyaratádon lettem helyettes lelkész, emellett Patalomban, Igalban, Kazsokon és Büssüben szolgáltam, illetve beosztott lelkészként Kaposváron tartottam ifjúsági bibliaórát, gyermekistentiszteletet, a református iskolában hittanórákat, áhítatokat, valamint az idősotthonokban beosztási rend szerint különböző igei alkalmakat.
Mozgalmas, talán zsúfoltnak is nevezhető időszak…
Utánam ketten végezték ugyanazt a feladatmennyiséget. A szolgálatok sokasága nem riasztott el, inkább megerősített. Az indított inkább mozdulásra, hogy egyre többen kérdezték gyanakvással, hogy mit követtem el, hogy még mindig csak beosztott lelkész vagyok. Pedig én nem éreztem azt, hogy „csak” beosztott lelkész lennék. Örömmel szolgáltam a gyülekezetekben, a Lorántffy iskolában, az ifiben, az öregotthonokban.
Végül ismét egy félreértés útján vezetett Kaposmérőre Isten. Itt elég zavaros helyzet volt előttem, és én csak meg akartam bizonyosodni arról, igaz-e, amiről pletykáltak. Aztán az én érdeklődésemet úgy értelmezték, hogy szolgálati hely iránt érdeklődöm, és később ezért ajánlottak az ottani gyülekezetnek.
Nem titkolt szándékom volt, hogy idővel hazakerüljek Pápa környékére, és ehhez jó lehetőségnek tűnt a kaposmérői lelkipásztorság. Bellai tiszteletes úr ugyanis „nem adott könnyen”, nehezen állt rá, mert ahogy mondta, a legpartiképesebb embere voltam. Kaposmérőbe megválasztottak, és én itt maradtam, 2009-óta itt szolgálok. Lett volna lehetőség hazamenni, de Isten akkor nem úgy rendezte, hogy igent tudjak mondani. Családunkban olyan helyzet alakult ki, ami felforgatta a nyugodt életünket, nehézségekkel, kihívásokkal lett terhelt az életünk, amivel nem terhelhettem volna meg egy új gyülekezetet. Hálás vagyok a mérő-újlaki gyülekezetnek, hogy azt az időszakot velem, velünk együtt elhordozta, és hálás vagyok Istennek, hogy a keresztfiam, akiért gyermekkorában egykor küzdöttünk, hamarosan konfirmációi fogadalmat tesz és úrvacsorát vesz gyülekezetünk közösségében.
Végül akkor itt lett az otthon, az udvarban lévő templommal.
Igen. Ez a felállás leginkább a falusi gyülekezetek esetében mondható el, és én amúgy is mindig falun szerettem volna szolgálni. Hálás vagyok az Úrnak, hogy végül is így rendezte a sorsunkat. Minden szolgálatkor, amikor bemegyek az oldalbejáraton, és felnézek az orgonára, amit 2016-ban építtettünk újjá, átjár a hála, hogy itt szolgálhatok. Mind Kaposmérőben, mind Hetesen az elmúlt tizenöt évben remek gondnokokkal és presbiterekkel munkálkodhattam együtt.
És ha már az Úr csodás dolgairól beszélünk, akkor szólnunk kell Somról…
Hát, bizony Som a másik gyermek, aki miatt itt vagyunk Somogyban.
Férjemmel itt voltunk örökbefogadási „sorban állók”. Amikor elkezdtük a folyamatot, akkor a negyvenkettedik helyen voltunk, aztán huszonötödik, majd tizedik… Aztán teltek az évek és 2018-ban megszületett Som. Őt Somogy után neveztük el, a kötődésünk ehhez a vidékhez ebben is kifejeződik. Somogy azt jelenti, hogy a te som fád, (a „somod” kifejezés végén hangzóváltás történt, így keletkezett a Somogy), illetve az első keresztnevét a bibliai Illés után kapta a név jelentése miatt: az Úr az Isten. Nagyon szeretném, hogy olyan ember legyen belőle, aki tudja, hogy az Úr az Isten minden helyzetben. Ahogy Illés, úgy ő is azt élhette meg, hogy egyedül van. Az újszülött osztályon minden csecsemő átéli, hogy aki megszülte őt, az vele marad. Ő pedig azt kellett megélje, hogy aki megszülte, az nem marad vele. Ám minket küldött hozzá Isten, és mi karjainkba vettük és felneveljük őt. Szeretném, hogyha már olyan életokos lesz, akkor ő maga megértse, hogy vannak dolgok, amiket Isten nem olyan rózsaszínűen épít ki az életünkben, és időnként meg kell élni a nehézségeket is, de Ő abban is ott van és segít.
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) Erre a segítségre mutat tulajdonképpen a te konfirmációs igéd is.
Igen, ennek valódiságát és igaz voltát nagyon sokszor megéltem. Vannak „pácok” az életben, és ha Istent hívjuk imádságban, erősítését kérjük, akkor Ő cselekszik, ami után tudjuk Őt dicsőíteni. Egyébként Som maga is ilyen, ha ránézek, nagyon sokszor elönt az az érzés: magasztallak Uram! Abban is, hogy bár biológiai értelemben nem tőlem származik, mégis nagyon hasonlítunk egymásra. Hiszem és tudom, hogy ez nem véletlen, hanem Isten ajándéka, hiszen Ő alkot bennünket, a DNS felett is Ő az úr.
A neved összenőtt a hittantáborok szervezésével, vezetésével.
Soha nem én kerestem, mindig a feladatok találtak meg. Bellai Zoltán püspöki főtanácsos ötlete volt, hogy a kerületi hittantábor szervezését bízza rám Steinbach József püspök úr 2011-ben. Tiszteletes úr ismerte a habitusomat, és tudta, hogy Kaposváron tapasztalatot szereztem táborok szervezésében, vezetésében. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy amikor én Tiszteletes úrként utalok rá, amögött semmi tudatlanság vagy tiszteletlenség nem húzódik, sőt, egy régi somogyi egyezség miatt van ez így, amit még tőle tudtam, és amikor főtiszteletűvé lépett elő, akkor azt írta nekem, hogy a továbbiakban úgy szólítsam, ahogy jónak látom, s így maradt meg részemről somogyiasan a Tiszteletes megszólítás.)
A gyerekek közötti szolgálatban valóban „toppon” kell lenni, mert a gyerek nagyon őszinte, rögtön reagál mindenre. Ha őt csak ott tartani akarod, abból nagyon gyorsan kibújik, viszont ha minőségileg tartod ott egy foglalkozásban, akkor benne marad. Ezért komoly munka előzi meg a velük való foglalkozást, fel kell rá készülni, meg kell tervezni. Az is fontos, hogy mi magunk tudjunk gyermekiek lenni – de nem gyerekesek, belemenni azokba a játékokba, amik örömöt adnak nekik és nekünk is. 2018-ig, kisfiunk születéséig végeztem a táborvezetői szolgálatot, s akkor átadtam a stafétát és elköszöntem a táborozóktól.
A rád talált feladatok sorába tartozik a DURLE (Dunántúli Református Lelkészegyesület) vezetése is?
Igen. A DURLÉval való kapcsolat is régre nyúlik vissza. Kocsev Miklós hívott el bennünket, még mint teológusokat a lelkészegyesület konferenciáira. Nagyszerű volt hallgatni azokat a lelkipásztorokat, akik mindent teljes testközelből éltek meg a gyülekezetekben, és azt, ahogy ők gondolkodnak teológiáról, beszélnek egy-egy dogmatikai témáról, ahogy szolgálnak áhítattal egymás felé… És persze az esti beszélgetések, sztorizgatások is kedvcsináló hatással bírtak. Önálló lelkészi szolgálatom kezdetétől fogva újra el tudtam járni az összejövetelekre, amik továbbra is nagyon jó élményeket adtak. Akkor már Köntös László igazgató-lelkipásztor volt az elnök, és amikor 2017-ben ő leköszönt az elnökségből, akkor választottak meg elnöknek.
Ez leginkább szervezői munkával jár, és fontos, hogy csapatmunka áll a megvalósítások mögött. Némethné Sz. Tóth Ildikó alelnökként, Márkus Mihály pénztárosként segíti az évi két konferencia szervezését és lebonyolítását. Mindig olyan témát járunk körül és hívunk hozzá előadót, amit az előző összejövetelen együtt határozunk meg, ami aktuális, érint és érdekel minket, lelkipásztorokat.
Köntös László neve említésével meg is érkeztünk az íráshoz, pontosabban a 2011-ben elindított Reposzthoz, amihez 2014-ben csatlakoztál. Gondolom ez is rád talált feladat…
Ó, igen. Azt tudtam, hogy mi az a Reposzt. Nem voltam fanatikus rajongója, de vasárnap délután, a ráérős idősávomban elolvastam az aznapi, majd visszamenőleg a heti írásokat, ami abból a szempontból volt izgalmas, hogy ismertem a szerzőket. Székely Attila akkori kaposfői lelkész javasolta, hogy egy kilépő szerző helyére hívjanak meg engem. Már csak azért is, mert közismert volt rólam, ha valamit elvállalok, akkor azt meg is csinálom, így ha igent mondok, akkor hosszútávra megoldódik az egyik nap. Megkerestek, az aggályaimat feloldották, megerősítettek, így belevágtam a Reposzt írásba.
Az írás jó kaland volt számomra, érdekes volt a témák felkutatása, azokról szabadon elmélkedni. Jó érzés volt, amikor jöttek a visszajelzések, hogy olvasnak, hogy tetszik nekik, vagy az, hogy eljut valakihez tőlem egy-egy gondolat… Emlékszem, hogy amikor a meddőségről írtam, akkor volt olyan lelkésztársam, aki felhívott és megköszönte, hogy volt bátorságom őszintén írni a témáról. Vagy amikor a parókia „üvegfalairól” írtam, hogy azok nem is üvegfalak, mert igazából nem tudják az emberek, hogy mi történik sok helyen a falak mögött, akkor egy másik lelkésztársam felesége hívott fel, hogy szinte róla/róluk szól az írás… Ezek a reflektálások adtak egy kis pluszt, mert azt megmondom, hogy a rengeteg munka mellett a fene se akart minden alkalommal írni. Sokszor hajnalban keltem, hogy írjak, nehogy „A Köntös” hívjon, s megkérdezze, hogy hogy elütött-e a villamos Mérőben, azért nincs új írás a blogon. (nevet)
A Reposzt egy merőben új hang volt az egyház életében. Keresztyén reflektálás a világ dolgaira, a közéletre. Ez szimpatikus volt neked?
Nagyon! A Reposztban bátorság volt és én szeretem a bátor dolgokat, szeretek benne lenni.
A mai napig úgy gondolom, hogy az egyháznak kellene a leghangosabban szólnia, és nem biztonsági játékot kellene játszanunk. Része kell legyünk a közéletnek, és az a baj, hogy a közvélemény alakítását évtizedek óta elvesztettük. Mindenkinek, aki Krisztus szavát követi, annak szólnia kell. Ki kell mondani: „ti meszelt sírok vagytok, ti meg viperák fajzatai”. Ezektől nem kell megriadnunk. És azt is ki kell mondani néha, hogy a bibliai özvegyasszonyok a két fillérükkel (Márk 12, 41-44) a példák, őket kell előretolni és nem a milliárdokat. Ezekben igenis küldetésünk, feladatunk és felelősségünk is van.
A Reposzt megszűnte után pedig indulásakor csatlakoztál a „Meg van írva” szerzői csapatához, ahol interjúkat készítesz leginkább.
Ma már elvétve írok saját kútfőből, a legtöbbször interjút készítek, amikben karaktereket mutatok be, törekedve arra, hogy Dunántúlhoz köthető reformátusok legyenek.
Az interjú műfaja mennyire volt új számodra?
Nagyon. Én nem vagyok kommunikációs szakember, nem is tanultam újságírást. Inkább csak úgy ráéreztem dolgokra. Munkál bennem családi örökségként, hogy nem tudok csak úgy csinálni dolgokat, ha van valami, akkor igyekszem igényesen megfelelni annak. A Meg van írva esetében ez azt jelenti, hogy jót írjak; hogy ami megjelenik, az ne hozzon szégyent a református egyházra, arra az egyházkerületi oldalra, ahol az megjelenik. Ezért törekszem rá, hogy hiteles és jó minőségű is legyen. Az alany és az alanyról megjelenő írás is.
Attól igyekszem távoltartani magam, hogy idealizáljam az interjúalanyt, de nem is akarom a szaftos részeket kiteregetni. Azt mindig megbeszélem, hogy miről lehet és miről nem lehet írni. Sem bulvár, sem tényfeltáró írói affinitásom nincsen, egyszerűen jó hírt szeretnék továbbadni az interjúk elkészítése által.
Aki csinált már ilyet, az tudja, hogy ez nagyon nagy munka. Felkészülni rá, utazni, maga a beszélgetés, aztán leírni, szerkeszteni. A sok munka mellett milyen örömöt találsz benne?
Már az öröm, ha valaki elvállalja a beszélgetést. Megtisztelő és örömteli. A többi hab és díszítőcukorka a tortán: találkozni, beszélgetni, együtt dolgozni a végső szövegen.
Hogy találod az alanyokat?
A legtöbb interjúalany az ismerősöm. Az élet folyamán valahol része volt az utamnak, vagy találkoztunk, hallhattam őt, megismerhettem őt. De olyan is van, hogy a figyelmembe ajánlanak valakit. Krisztusban testvérekként egy hullámon vagyunk, mindegyikőjükben meglátom azt a nagyon szerethető, elismerhető vonalat, ami miatt jó hírt adni róluk.
Tehát öröm, ha valaki elvállalja. Az is az, ha olyannal beszélhetek, akivel régóta nem találkoztam. A Covid-mizéria alatt volt, hogy csak online vállalták az interjút, de ma már ez nem jellemző, és ennek is örülök, mert a személyes beszélgetéseket jobban szeretem.
Van-e nehézség? Háááát, néha nehezen szánom rá magam a szöveg begépelésére. Próbálkoztam már olyan programmal, ami beírja a hanganyagot, és csak át kell néznem, de több idő átnézni, és megvágni, mint begépelni… A közgázban meg kellett tanulni gépírni, tehát igazából nem okoz problémát a gépelés, mert ha nem nézem a klaviatúrát, akkor is tudok írni – egyébiránt ez a zongorázásnak is köszönhető. Általában esténként írok, amikor Som már alszik, vagy néha délután, ha önállóan játszik… Nagy öröm nekem az is, amikor összeáll az interjú, és elküldöm az interjúalanynak, és ő jóváhagyja, netalán később megköszöni az illető a hozzáérkező reakciókat. Az interjú jóváhagyása sem mindig egyszerű. Volt olyan, hogy kinyomtatva, postán kellett elküldenem, mert például Tislér Géza bácsi nem használ internetet. Vagy legutóbb Irma nénihez (Lóczy Istvánné Magyar Irma) el kellett mennem és fel kellett olvasnom, mert ő már nem lát. Az is öröm, ha a megjelenés után pár nappal visszaszólnak, hogy régi ismerős telefonált rájuk az interjú miatt, és hogy milyen sokat jelentett számukra az interjú. Az is örömöt okoz nekem, hogy általuk is konstatálom, hogy Dunántúlon mennyi értékes ember van, és Isten milyen érdekesen szövögeti a szálakat.
Az is örömre adhat okot, hogy nemcsak téged, hanem az olvasókat is érdeklik ezek az életutak, a rovat az egyik legolvasottabb az oldalon. Jellegzetességük, egyediségük az a játék, amelyikkel mindegyiket zárod. Ez honnan jött?
Már a legelején megvoltak a villámkérdések/villámválaszok. Ezek nem tesztek, nem pszichológiai és nem is hitbéli vizsgakérdések. Sokkal inkább egy játék ez, játékos lezárása egy beszélgetésnek. A válaszok által esetleg az ott és akkori állapotáról tudunk meg többet az illetőnek. Néha annyira személyesnek érzik a kérdéseket, hogy azt hiszik, komoly kutatómunka áll mögöttük. Pedig dehogy kutakodok én utánuk, egyszerűen leülök, és összeírom a kérdéseket. A gondolatokat Isten adja, biztos vagyok benne, hogy ezért találóak és ezért passzolnak az alanyhoz.
Tudok róla, hogy van, aki úgy olvassa az interjúimat, hogy először legörget a legvégére, megnézi, hogy mik voltak a villámkérdések, villámválaszok, és csak utána olvassa el az egészet. Olyan is van, aki maga is mindig megválaszolja a kérdéseket, megnézi, hogy mennyire hasonlítanak, vagy különböznek az interjúalannyal.
Stílszerű lenne, ha én is ilyen villámkérdésekkel zárnám a beszélgetést, de én nem készültem ilyennel…
Pedig vártam… (nevet)
Csak egy kérdés van a végére: kérdezni jobb, vagy felelni?
A választ meghallgatni. Nekem az a legjobb benne. Nem nehéz kérdezni sem, de a válasz érdekel engem, az, amit megtudhatok a másikról. Főleg azt szeretem, amikor egyfajta bizonyságtétel is az, amit elmond, és látom, hogy Isten az ő életében jelen van, és cselekszik nehézségben, örömökben egyaránt.
Adja Isten, hogy minél több ilyen válaszban legyen részed, a mi örömünkre is!
