A legutóbbi Kerengő podcastban a népszámlálási adatokat elemző Duráczky Bálint szociológus arról beszélt, hogy egy bolt sem úgy néz ki, mint tíz éve. Bevésődött az egyszerű kép: valóban, a raklapos raktáráruházakat felváltották a más típusú sorok és elrendezés, legújabban pedig az önkiszolgáló kasszák. A hűségkártyákat is leváltották az applikációk.
De nem csak a profitorientált üzletek cserélik a kirakatukat, külcsínüket mindig épp divatosabb, aktuálisabb irányba, a közületeink, hivatalok és az otthonaink sem olyanok, mint tíz vagy húsz éve, ha a beltartalom, a betöltött funkció esetleg nem is változott lényegében.
Gondolkodom, hogy mit tehet egy gyülekezet a maga templomával és tereivel, méginkább a közösségével ebből a szempontból? Mi az, ami lekövetheti a korszellemet az evangélium sérülése nélkül. Abban talán egyetértünk, hogy az úrasztali terítő még senkit nem üdvözített, mégis lehet olyan közösség, ahol több vitát szított (a léte, a nem léte, a porossága, vagy lecserélésének halvány gondolata,) mint az üdvösség kérdése. Bevallom az ilyen elakadások és viták végtelenül türelmetlenné tesznek.
De a terítőn és külcsínen kívül jobban érdekel, hogy az események lebonyolításában, a közösségi működésben és alkalmaiban hogyan tudnánk közelíteni a kortárs társadalomhoz.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb paradigmaváltása a mindenki médiája. Újságíróként napi tapasztalatommá vált, hogy míg pár éve még az újságírót etették, szerették, kényeztették egy-egy jó téma vagy kedvező tudósítás reményében, ma számolnak velünk. Az adott politikus vagy cég saját embere az, aki rögzíti, megírja és adja közre, épp ha a hibákat javítani néha hagynak. Nem számolnak már az elvekkel, számonkérhetőséggel és közérdekűséggel bíbelődő médiával, mindenki a maga egyszemélyes stábja, akkor is, ha részrehajló, akkor is, ha torzít. A hírügynökségek ideje lejárt, hiába a szakértelem, a hitelesség… Egyénenként személyre szabjuk a magunk csatornáját, a rajta közvetített értékeket, képet és a fogyasztott tartalmakat is magunkra válogatjuk és időzítjük.
A környékbeli buszsofőrt, aki bemutatja az útvonalakat és a járatai karbantartását, tizennyolcezren követik a TikTokon, azaz ennyien nyomták meg a gombot, hogy értesülni szeretnének az új és újabb videóiról. (Mikor láttam egy igehirdetés alatt tizennyolcezer egyszeri megtekintőt, nem hogy feliratkozót…?) De az igazán aktív TikTokkerek reagálnak egymásra, válaszvideókat, meg véleményvideókat készítenek egymásról, hogy egymás követői által is gazdagodjanak – időnként valódi hasznot is értve ezen. Minden másodperc tartalommal telített, feszesre vágott, célorientált. Mindenki aktív, bevonódik, hashtagel, google-idegenvezet, és önálló hírközpont, marketing gépezet lett.
Ezért egyre nagyobb a kontraszt a gyülekezeti alkalmakkal, különösen az istentisztelettel, ahol pedig többségében még mindig egy ember beszéli végig az alkalmat, a többieknek pedig jogukban áll meghallgatni. A one man show-t jó ideje gúnyoljuk a teológiatanulás folyamatában, és tudjuk is, hogy az a közösség erős, amely hálózatos szövetű, azaz az emberek egymáshoz is kapcsolódnak, nem csak a középpontban álló lelkészhez, mégsincsenek modelljeink, különösen nem a mai digitális világot is figyelembe vevő modelljeink a „hogyan máshogyan?”-ra.
Ma, amikor minden márka és csatorna társalkotóvá akar tenni, aktivitásra hív és bevon, nálunk még csak egy like gomb sem adott, nem még egy megosztás, vagy videós reakció. Különösen a fiatal korosztály részvétele ezért kérdés, mert minden más platformon tud rajongó követő, közreműködő vagy kreatív tartalom előállító lenni, nálunk pedig eszköztelen.
Vajon mennyire volna ördögtől való, ha a következő vasárnap igei témáját, kérdését, felvetnénk a gyülekezetnek, azt kérve, ők is olvassanak hozzá, gondolkodjanak róla, osszák meg a vele kapcsolatos kérdéseiket és kétségeiket, netán hívják el azokat a barátaikat, akiket érdekel? Vagy egyenesen megkérdezni a közösséget (megszavaztatni?), hogy ők milyen igéről, élethelyzetről szeretnének hallani, milyen kérdés foglalkoztatja őket, akár lehetséges opciókat eléjük adva.
Lehetne visszajelzést gyűjteni a hallgatóktól (videóban, kommentben, üzenetben?), vagy arra kérni, hogy ne csak azt mondják el és osszák meg, hogy mit gondoltak és éreztek a hallottak nyomán, de mit gondolnak, hogyan tudják megvalósítani? Akkor az igehirdetést egyből bizonyságtételek erősítik meg, és hívnak elköteleződésre.
Tapogatózás ez csak, és néhány bizonytalan felvetés. Lehet, hogy bármelyik gyülekezet konfirmandus- vagy ifikorosztálya ennél ügyesebb ötletekkel tudna előállni arról, hogyan lehetne őket érdekeltté tenni az igehirdetésben, vagy a gyülekezet más alkalmaiban. De mikor máskor kéne megpróbálkozni az útkereséssel, ha nem adventhez közeledve, amikor arról fogunk gondolkodni, hogy hány féle módon kereste Isten már az ószövetségben az embert, mennyi nyelven, szimbólumon, jelenésen, prófécián keresztül, és végül Jézusban jutott csúcsra az ember kereső küldetés.
Jézus pedig nem passzív nézőket és hallgatókat, hanem követőket hívott, és ha így nézzük, a mai kortárs bevonódó élet ebből a szempontból még kapóra is jöhet. A közelítő Isten bátorítson fel bennünket olyan utakat is készíteni, ahol nem csak völgyet kell feltölteni és halmot elhordani, de olyan terep, amin nincs tapasztalatunk, kompetenciánk és vezető szerepünk sem az aszfaltozásban.
