(részlet a naplómból 2022.12.13. Kedd)
Reméltem, hogy a dátum nem befolyásolja az utunk sikerességét, hogy éppen 13-án, Luca napján kellett orvosi kontrollra mennem, ahova feleségem is elkísért. (Még jó, hogy nem vagyunk babonásak!) Gondos mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy vonattal megyünk el Pestre, mert egyrészt olcsóbb, mint az autó, és nem kell küzdenünk a parkolással sem. Már Csanakról vonattal megyünk be a győri vasútállomásra. A papíron szépen kidolgozott, átgondolt tervemet egy pillanat alatt áthúzta a nemzetközi vonat előre látható 120 perces késése. Tehát bukott az „A” variáció. „B” verzióként egy szombathelyi IC merült fel, amelyik azonban több mint fél órás késésével annulálta a gondos tervezést. A váróteremben fagyoskodtunk, mert kint nagyon hideg volt. Persze a vasútállomás épületében sem volt sokkal jobb a helyzet, de bent legalább nem fújt a szél. Bár a MÁV próbálkozott egy kis fűtéssel, radiátorokat szereltek fel az épületben, de ez igazából optikai tuningnak volt jó csupán. A hatalmas belmagasságú teret, melyen a huzat a nyitott bejáratokon vágtázik keresztül, reménytelen dolog kifűteni. Talán még egy vulkánkitörés lávafolyama is kevés lett volna, hogy érezzünk némi melegséget. Végül egy harmadik vonattal tudtunk elindulni.
Kapkodunk és őrlődünk magunkban, hogy nem késünk-e el, nem megy-e fuccsba a vizsgálat lehetősége. Kerek egy évet vártam erre az időpontra, mi lesz, ha elkések, aztán azt mondják, hogy „Bocsánat, gyere legközelebb, mert a doktor úrnak már más dolga van!”. Végül sikeresen, épp a megadott időre érkeztünk meg a klinikára, hogy aztán vagy másfél órát várhassunk. De ez már csak így szokott lenni, biztosan ezért is építik a várótermeket, hogy ki tudják használni azokat a várakozni „szeretők”. ☹
A vizsgálat után, megnéztük Budapestnek az akkor frissiben átadott nevezetességét, a Blaha Lujza teret, mellyel tele volt a sajtó, hogy milyen vacak munkát csináltak potom 400.000Ft/m2 áron. A teret személyesen látva nem volt túlzás a minőségét így jellemezni. Tudom, hogy könnyű egy kész munkában hibát keresni, de itt nem volt erre szükség, mert akarva-akaratlanul lépten-nyomon megbotlottunk a térburkolat egyenetlenül lerakott köveiben. Belegondoltam, hogy ekkora költséggel nálunk családiházat építenek, ahhoz képest itt meg ezt tudták produkálni. Hát!? Itt is igaz a tétel, hogy a visszaosztás intézménye mindig kihatással van a munka minőségére. Hiszen az nem fog reklamálni, akinek kitömték a zsebét. Az ügyletből – mindkét fél nagy megelégedésére – kihozták a maximumot. A megrendelő is jól járt, és a kivitelező is. A teret normálisan használni akaró és finanszírozó adófizető akarata nem számít. Az elkészült tér pedig arról árulkodik, hogy ki is lett igazán megfizetve.
Utunk innen a hírekben sokat dicsért budapesti karácsonyi vásárhoz vezetett a Szent István Bazilikához. Meg kell mondanom, hogy én nem osztom ezt a hatalmas lelkesedést, mert inkább egy sznoboknak szánt parádénak tűnt a szememben az egész. Tudom, hogy a kereskedőktől beszedett helypénz sem egy baráti összeg, de ez meg is látszott az árakon pl. a 10 dkg szalámi 5.000 Ft-ot kóstált. A vásár hangulatát nem javította számunkra az erőszakos térítők jelenléte, akik szórólapjaikkal ellepték a környéket. A bazilika lépcsőjénél állították fel operatív törzsüket ☺, és erről a magaslatról cserkészték be a potenciális áldozataikat. 2-3 szórólap birtokában mi már ilyen ügyfélnek (áldozatnak) tűnhettünk, mert egy fiatal, 20-as évei elején járó lány megállított bennünket. Tört magyarsággal kezdte mondani a betanult, marketingen alapuló sablon szövegét arról, hogy kik ők és mit akarnak. Aztán a második mondat végén már kérte is, hogy térjünk meg. A harmadik mondatnál pedig már ott tartottunk, hogy lehetne adakozni is. (Lehet, hogy tulajdonképpen végig ez volt a lényeg?) A tört magyarról angolra váltva kicsit elbeszélgettünk vele. Kiderült, hogy a „megtérítőnk” portugál. Angolul végre megértette, hogy minket nem kell megtéríteni, hiszen gyakorló reformátusok vagyunk, és egy lelkésszel és a férjével beszél. Ezután egész váratlan kérdést tett fel: Mit csinál egy lelkész?
A feleségem válaszolt, hogy istentiszteleteket tart, tanít, keresztel, esket, temet, lelki támaszt nyújt, programokat szervez és segíti a gyülekezeti élet mindennapjait. Kikerekedett szemekkel hallgatta ezt a felsorolást, és csodálkozva mondta, hogy ő ezt nem is gondolta, hogy ilyen is van itt Magyarországon.
Ahogy hátunk mögött hagytuk a fényárban úszó központi részt, egyre szürkébb és sivárabb lett a város, bezárt boltokat láttunk mindenfelé. Egy végleg lehúzott redőnyű üzlet lépcsőjén egy nénike ült, és megtörten nézett maga elé. Előtte egy konyharuha méretű rongyon egy tejfölös pohár volt, mellette pedig egy egyszerű felirat „Éhes vagyok!”, hogy tudja a járókelő, hogy miért is van az ott. A következő sarkon egy „utcazenész” ült kis sámliján, és hegedült a -6 fokban. Pontosabban csak szeretett volna hegedülni, mert az öregember ujjait valamilyen betegség görcsbe zárta, és azok már nem tudtak lefogni egy húrt sem. A másik kezével sem sikerült a vonót rendesen mozgatnia, hanem valahogy vállból és a bal karja segítségével a hegedűt mozgatta a fixált vonón, hogy megszólaljon valahogy a hangszere. A hegedű nem szólalt meg, helyette a kínos erőlködés csendje ordított.
Hazaúton azon gondolkoztam, hogy mennyi tanulsága volt ennek a napnak, de főleg, hogy hány ellentmondással szembesültünk:
1, Felkészülünk, hogy minden rendben menjen. De mit sem ért a tervezés, mert ember tervez, és MÁV végez.
2, Hiába próbálják fűteni a vasútállomás épületét, ha minden irányból nyitott a tér.
3, Sietünk, kapkodunk, idegeskedünk, hogy időben érkezzünk, hogy aztán órákat várakozhassunk a rendelőben.
4, A hittérítő adományt gyűjt, de a segítség ki tudja, hogy eljut-e és mikor jut el a rászorulókhoz. Kit szolgál a gyűjtés, ha a két saroknyira lévő bajban lévőknek mégsem jut belőle.
5, Mekkora a különbség a marketing szalmalánggal fellelkesített, de abszolút tájékozatlan hittérítő és az igazi, elhivatott lelkipásztor szolgálata között.
6, Meghatóan fájdalmas volt látni a hegedűs küzdelmét a hangszerrel, mellyel azt próbálta mutatni, hogy ő bizony nem ingyen kéri az adományt. És szívfacsaró volt az a szürke, beletörődött tekintet, amivel a néni meredt az adományra váró üres tejfölös poharára. Pedig az igazán azoknak az üressége és közönye a legszörnyűbb, akik érzéketlenül elsétáltak mellettük.
7, Az egyik oldalon nem sokallják 10 dkg szalámiért az 5.000 Ft, és belefér a büdzsébe a trehány munkáért a 400.000Ft/m2-es ár. A másik oldalon hiányzik a tejfölös pohárból vagy a hegedűtokból az a pár forint, mely az aznapi túlélését jelenti valakinek.
8, A szegény embert könnyű jóllakatni, de a gazdagot lehetetlen, mert az akármennyit is kap, az akkor is éhes marad, és mindig keveselli azt, amije van, hiába van elhalmozva földi javakkal.
Rádöbbentem, hogy azért van annyi ellentmondás körülöttünk, mert tulajdonképpen mi, emberek magunk vagyunk ilyen ellentmondásos lények.
Pár száz méter sétának is kevés, és mégis milyen hatalmas távolság, hogy az adomány eljusson a címzetthez. Hallgat a rászorulóknak gyűjtő, direkt marketingen kikupálódott hittérítő csodálkozó tekintete. Hallgat az alamizsnát váró üres tejfölös pohár. Hallgat a hangja vesztett hegedű. Hallgatnak az illetékesek, és nem kérik számon az eltékozolt közpénzből készült építmények silány minőségét.
Mindenki hallgat, hiszen a közöny, hogy én nem fogok konfrontálódni senki és semmi miatt, mert így nem sértem meg senkinek az érdekét, nagyon kényelmes hozzáállás. Szükségem van nekem ellenségre? – tesszük fel a kérdést. Akit pedig sérelem ért vagy lecsúszott, annak már úgyis mindegy, és biztos, hogy maga is tehet róla, hogy idáig jutott. Tehát egyszerre van meg az ítélet és saját maguk felmentése is, hogy miért ne szóljunk, ne segítsünk a rászorulóknak. Akinek most lehetne hangja, és hallgat, nem gondolja át, hogy vajon lesz-e a jövőben akár egy is, aki szükség esetén felszólal majd az ő érdekében? “Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.” (Mt. 25,45)
Az élet rezdüléseit, hangjait nem a füleknek szánták, mert azokat nem lehet meghallani a sok zajban, de a szív felfogja és megérti.
A leírt események után szűk egy évvel – az azóta megtörtént műtét kontrollja után – éppen a jegyemet próbáltam megváltani a Keletiben, küzdöttem az automatákkal, mert kettő nem működött csak a harmadik. Akkor odajött hozzám egy ember, mondott valamit, de érthető beszéd nem jött ki a torkán, csak némi furcsa hang. Ránéztem és láttam, hogy gégeműtétje volt. Szavak nélkül is értettem, mit szeretne: pénzt kért. Mutattam a bankkártyámat, hogy csak ez van nálam. Tudomásul vette és elment. Mikor végül a zsebembe tettem a sikeresen megváltott jegyet, akkor vettem észre, hogy ott lapul benne egy 200 forintos. Körbenéztem, de már nem láttam sehol a rászorulót. Íme, ilyen ellentmondásos vagyok én is. Csak pár pillanattal korábban kellett volna belenyúlni a zsebembe, hogy adhassak.
