A dunántúli református egyházi vezetők házastársait bemutató őszi interjúsorozatunk harmadik személye Márkusné Bak Enikő, a pápai esperes lelkipásztor, Márkus Mihály felesége. Tiszáninnenről került Dunántúlra, ahol évtizedek óta hitoktatói és kántori szolgálatot végez, és nem utolsó sorban ízig-vérig háromgyermekes édesanya. Életútja Isten gondviseléséről tanúskodik. Ismerje meg az olvasó a vidám, muzsikálni és varrni szerető, a múló időtől nem félő asszonyt, aki büszke férje családjára!
Hol kapaszkodnak a gyökereid, és gyermekkorod óta kiknek a példája erősítette hitedet?
Az ország másik végéből származom, Miskolc mellől, Varbóról. Ha innét, Pápáról nézzük, akkor a Bükk hegység végén fekszik. A falu bele megy a Bükki Nemzeti Parkba, egy szép kis ékszerdoboz, nagyon szeretem. Még mindig előttem vannak a hegyek, amik körülveszik a völgyben fekvő falut. Nekem van egy ikertestvérem, és minket először az anyai nagymamám vitt el a templomba. Óvodások voltunk még, amikor először elvitt minket az istentiszteletre, aztán pedig gyermekistentiszteletre. Mindkét nagymamám templomba járó, keresztyén, istenfélő asszony volt, csak mivel az anyai nagymamám kertjének végében laktunk mi, hozzá közelebb voltunk helyileg, ezért ő vitt minket a templomba, de a másikkal is szívesen mentünk, csak ő picit messzebb lakott. A nagyapáim is hívő keresztyén emberként szolgáltak a varbói gyülekezetben, az anyai nagyapám kurátor, azaz gondnok volt, az apai nagyapám pedig presbiter. Mindketten átélték a második világháborút, az apai nagyszüleim a kulákságot is, de a nehéz időkben sem hagyták el az Istent, soha nem mondtak rossz szót, hanem elviselték a sorsukat és erőt kértek hozzá Istentől. Az ő erős hitük ragadott meg engem. Emlékszem, kisgyerekként megkérdeztem az anyai nagymamámtól, hogy „mama, még meddig kell templomba járni”, és azt válaszolta, hogy „ameddig élsz”. Amikor Ő elment a minden élők útján, akkor a lelkipásztor a temetésén ezt a bölcsességét felemlegette. A templombajárás tényleg nem kedv szerinti, hanem erre életünk végéig szükség van. Az apai nagymamám még él, kilencvenkilencedik évét töltötte október 4-én. Úgy köszön el az emberektől, hogy Isten áldja, Isten vele! Ez nagyon megragadott engem, és azon veszem észre magam, hogy én is egyre gyakrabban köszönök így. Mindig nagy szeretettel fogadott egyetemista korunkban is bennünket, láttam az örömöt az arcán. Isten hosszú élettel áldotta meg Őt.
Az anyai nagymamám a gyülekezeti kórusban is énekelt, és otthon is énekelte a zsoltárokat és dicséreteket. Szerettem hallgatni, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kurucz József nagytiszteletű úr, aki keresztelt és konfirmált bennünket, tizenhárom és fél éves korunkban elindított minket Debrecenbe, a református kántorképző tanfolyamra. Mi voltunk akkor a legkisebbek, de csodálkozásra okot adó mennyiségű zsoltárt és dicséretet ismertünk, ami a lelkipásztorunknak is köszönhető volt. Ugyanis ő minden gyermekistentiszteleten tanított egy énekeskönyvi éneket, így amire mi elkerültünk a kántorképzőbe, majd 1990-ben a Sárospataki Református Gimnáziumba, szinte minden éneket ismertünk. Visszatekintve el tudom mondani, hogy ez is Isten akarata volt, mert a kántorképzőn későbbi férjem nővérével, Márkus Évával kerültünk egy szobába, aki akkor kántorvizsgás volt.
Különleges dolog ikernek lenni?
Igen, mert sokkal mélyebb kapcsolat, mint egy normál testvéri kapcsolat. Nagyon közel állunk egymáshoz és nagyon sokáig egy iskolába jártunk. Egyetem után váltak csak szét az útjaink, de nagyon erős a testvéri kötődés. A gondolatok, megérzések és intuíciók sokkal mélyebbek, mint az átlagos testvérkapcsolatokban. Adrienn Sárospatakon él, a református gimnáziumban történelmet tanít, de vallástanári, dráma, tánc és ének szakon is végzett. Hála a technikának, gyakran tudunk beszélni.
Említetted, hogy Sárospatakon tanultál tovább. Milyen volt a rendszerváltás után újrainduló pataki református iskola?
Akkor lett újra református gimnázium, amikor mi elkezdtük a gimnáziumot 1990-ben. Kéthetente lehetett hazamenni, és még vezetékes telefonunk sem volt otthon. Úgyhogy mi még levelet írtunk Anyukánknak a kollégiumból. Sőt, néha még a tiszteletes úrnak is írtunk. Kicsi, de nagyon családias iskola volt. Emlékszem, hogy a gimnázium és teológia között szoros volt kapcsolat, és délutánonként jöttek hozzánk a teológusok beszélgetni. Nagyon szerettem Sárospatakon lenni, úgy éreztem, hogy egy védőburokban vagyunk. Victor Isti bácsi volt a vallástanárunk, és Judit nénivel gyakran fogadtak bennünket beszélgetni, vagy elmentünk hétvégén kirándulni velük. Aztán Judit néni testvére, Szabó Masa néni lett a vallástanárunk, és a jó kapcsolat megmaradt velük. Jó szívvel gondolok vissza, mert egy védőháló volt a sárospataki gimnázium, és a zempléni hegyek az otthonomra emlékeztettek.
Érettségi után történelem és vallástanári szakpáron tanultál tovább. Mi befolyásolta a választásodat?
Belenevelődtünk a vallásos keresztyén életbe, és hallottuk a testvéremmel, hogy 1993-ban elindult a Károli Gáspár Református Egyetem. Mivel nagyon szerettük a történelmet, ezért ilyen irányba akartunk továbbtanulni, és szívügyem volt, hogy az Isten ügyét vigyem tovább, ezért Budapestre, a Károli Gáspár Református Egyetemre mentünk tovább történelem-vallástanár szakra. Annyira nem éreztem erős egyéniségnek magam, hogy teológiára menjek, és kiálljak egy szószékre. Szerettem a gyerekeket, ezért döntöttem így. Erről is azt mondom, hogy Isten akarata volt, mert így találkoztam a férjemmel.
Hogyan lépett be Márkus Mihály az életedbe?
Valójában találkoztunk mi már a debreceni kántorképzőben is, ahol ő tizenhétévesen ott volt, de hát akkor még csak tizenhárom és fél éves voltam. Utána a Károli Hittudományi Karán találkoztunk újra. Ötödéves senior volt, mindenki felnézett Rá, én meg még csak elsőéves hallgató voltam. A kapcsolatunk aztán akkor indult, amikor én voltam ötödéves, ő pedig Naszályon volt lelkipásztor. Most már tudom, hogy Isten akarata volt a nagy hó 1999 telén. Februárban olyan nagy hó volt, hogy nem jártak a vonatok, ezért nem tudtam elmenni Sárospatakra a kéthetes gyakorló tanításra a volt latin-történelem szakos tanárnőmhöz. Ehelyett elmentem testvéremmel a Ráday Könyvtárba tovább készíteni a szakdolgozatomat, és akkor ott nagy hangon köszönve jött Márkus Mihály a könyvtárba. Emlékszem, azt mondtam magamban, „csak ide ne jöjjön hozzánk”. (nevet) Bejött, nézett valami folyóiratot, és odajött hozzánk, és mondta, hogy „sziasztok, már csak titeket ismerlek a teológiáról”, és elkezdtünk beszélgetni. Kifelé menet meghívott bennünket teázni. A testvérem néptáncra járt Budára, így ő odament, de én elmentem teára a Korona Szállóba. Igazából innen indult a kapcsolat. Elkezdtünk levelezni. Mivel egyszerre kellett volna két szakdolgozatot írnom a bölcsésztudományin és hittudományin, ezért a vallástanári szakon halasztottam egy évet, és 2000-ben végeztem. Így aztán másféléves ismeretség után 2000. augusztus 5-én házasodtunk össze. Naszályra kerültem, ahol két évet voltam hitoktató és magánzeneiskolai zongoratanár, majd utána Pápára megválasztotta a gyülekezet lelkipásztornak a férjemet.
Az egyetem elvégzése után nemcsak tájegységet váltottál, hanem vállaltad a papné szerepet. Hogyan viszonyultál ehhez a kezdet kezdetén?
Szolgálatkész embernek tartom magam, és beleállok a szolgálatba. Ez nem volt idegen tőlem lelkészfeleségként sem, mivel gyülekezetbe jártam. Igaz, nálunk Varbón nem volt papné, mert a tiszteletes úrnak nem volt felesége, de ott élt az édesanyja a parókián, aki özvegy papné volt, tehát láttam, hogy egy gyülekezetben mi a teendő. Minket is befogtak segíteni például egy szeretetvendégségen. Viszont egy városi gyülekezetben mások a feladatok, sokkal többrétű és sokkal több. Pápára kerülve sorban születtek a gyerekek, de amiben tudtam, mindig segítettem. Ha szükség volt rá, orgonáltam a templomban, vacsorára fogadtam az evangelizátorokat. Tehát nem állt távol tőlem a feladat, és úgy álltam hozzá, hogy amit kell, azt csinálom.
És ma?
Ma úgy látom, hogy lassítanom kell. Nem biztos, hogy minden az én feladatom. Rájöttem, hogy ahogy az ember idősödik, nem bír annyit, mint harmincéves korában. Már tudom, hogy mi a határ, hogy az erőm nem végtelen, és hogy az Úristen nem kívánja, hogy elégjünk a szolgálatban. Ezért adta a hetedik napot. Az nálunk, lelkészcsaládoknál szolgálattal telik, de akkor meg kell találni azt az időt, amikor az ember töltődik testileg és lelkileg. Meg kellett tanulnom, hogy merjek kérni.
Időközben esperesné lettél, mert egy új szolgálati területre választották meg a férjedet. Milyen többlettel jár ez?
Azzal tudom támogatni a férjemet, hogy otthon és a gyülekezetben jobban helyt állok, ezzel biztosítom a hátteret. Erre van a legnagyobb szükség, mert eddig is sokat ment, de most még többet. Főleg tavasszal, amikor beindulnak az egyházlátogatások. Két gyermekünk már egyetemista, járják a saját útjukat, de a harmadik még kicsi, tizenkét éves lesz, itthon van, és úgy gondolom a két szülő közül egyikre szüksége van. Ebbe én minden szívfájdalom nélkül beleálltam, lemondtam egy-egy programot, és maradtam otthon a gyerekekkel.
Kérlek, mesélj egy kicsit a gyermekeitekről!
Húszhetes voltam Misi-Palkóval, amikor Pápára költöztünk, és ő 2003-ban a kultúra napján, január 22-én született. A Gyurátz Ferenc Evangélikus Általános Iskolába járt, aztán hetedik osztálytól átjött a Pápai Református Gimnáziumba. Nem bántuk meg, hogy így választott, mert itt kinyílt. Zárkózottabb gyermek volt, de itt, a Refiben olyan lett, mint az Édesapja, szolgálatkész. Például ha a templomot kellett megmutatni, őt kérték meg az igazgatóhelyettesek, és szívesen vállalta. Nagyon megtalálta a helyét a gyülekezet és a gimnázium között, jól tudta tartani a kapcsolatot. Tizenhat évesen elkezdett dolgozni a Pannonia Reformata Múzeumban, és szívesen járt nyárimunkában oda, ahogy a levéltárba is, mert nagyon szereti a történelmet. Ennek ellenére matek-fizika tagozatra járt, és János nagybátyja villamosmérnök, ő is ebbe az irányba tanul tovább. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy kapott olyan keresztyén értékeket a családban és a gimnáziumban, hogy Budapesten, világi közegben is megállja a helyét. Az alapdiplomájára készül, és hangmérnöki irányba szakosodik mesterképzésben. Minden rosszban van valami jó, tartja a mondás, és Misi-Palkó esetében is így van, mert a covid időszak alatt az Édesapjával együtt kezdték el közvetíteni az istentiszteleteket, és autodidakta módon annyira előre haladt a hangosításban, és annyira megtetszett neki, hogy ilyen irányba szeretne haladni. Már gyakornoki munkája van, de amikor itthon van, akkor segít az istentiszteleti hangtechnikában, úgyhogy nagyon büszkék vagyunk rá.
Ahogy Lucára is, aki tíz évig fuvolázott, és érettségi után három nappal megcsinálta azt a vizsgakoncertet, amiről papírt is kapott, hogy jobban fogadják zenekarba. Szeret fuvolázni, és az volt a vágya, hogy legyen egy saját fuvolája. A családban ballagásra mindenki ezt szem előtt tartva ajándékozta meg őt, és nyáron megrendelte Németországból a vágyott fuvoláját. Soha nem felejtem el, amikor odajött, és azt mondta, hogy „anya, megvan a fuvolára a pénzem, de azért sírok, mert örülök”. Hálás voltam, megérdemelte, mert kitűnőre érettségizett. Sokan szerették volna, hogy zenei pályán menjen tovább, de a covidban realizálódott, hogy a mai világban nem könnyű zenésznek lenni, mert ha lezár a világ, bezár a művészet. Illetve azt mondta, hogy „nagyon szeretem a zenét, de nekem az örömzenélés, és szeretném, ha annak megmaradna”. Az Édesapja zenekarában is játszott, és ha itthon van, most is szívesen játszik. (Szerkesztői megjegyzés: PRIZ, azaz Pápai Református Ifjúsági Zenekar.) Mivel tízéves korában megfogalmazódott benne, hogy gyógytornász szeretne lenni, ezért azt az irányt választotta. Ez ott gyökerezik, hogy az öccsét, Mátét gyógytornára kellett hordanunk, amikor nem tudott kúszni, mászni, egy évesen járni. Ezért Dévény-tornára kellett hordani négy hónapig, és akkor felállította a gyógytornász, és onnét kezdve tudott járni. A megkésett mozgásfejlődés megkésett beszédfejlődést eredményezett Máténál, ezért két éves korában elvittem idegrendszer stimuláló írisztornára, amit okosító tornának is neveznek. Luca akkor az ének-zenei általános iskolába járt, akkor volt negyedikes, és minden félév után kaptak egy tanítás nélküli napot, amikor a tanárok értekezletet tartottak. Ez péntekre esett, és eljött velünk a pápai nevelési tanácsadóba tornára. Annyira megtetszett neki az, amit ott látott, hogy azt mondta, hogy „én is ezt szeretném csinálni”. Tehát ő egy segítő, gyógyító munkát szeretne csinálni. Egy időben orvosira szerettük volna járatni, mert nagyon okos, de az nem az ő döntése lett volna. Jól érzi magát Pécsen, a gyógytornász szakon, ahova szeretett volna továbbtanulni. Talpraesett és ügyes, már egy kórusban is énekel. Büszke vagyok rá, hogy kiállt a véleménye mellett és végig is vitte azt. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a gyerekek testét, mozgását, járását fogja javítani, hanem a lelkét is gyógyítani fogja. A zenével pedig egy plusz lehetősége van erre szerintem.
Máté szintén zenetagozatos általános iskolába jár, magas szinten zongorázik. Tavasszal egy négykezes országos zongoraversenyen Merétei Blankával országos második helyezettek lettek. Példaképe az Édesapja, és ő énekel a PRIZ zenekarban. Az is lehet, hogy ő lesz a zenész a három gyerek közül. De én Máté életébe sem szólok bele, csak segítem. Hiába álmodnám meg az útjukat, mert amit Isten rájuk bízott, azt fogják elvégezni, ha nem tizennyolc éves koruk után, akkor később. Úgy gondolom, szülőként annyi a feladatunk, hogy a háttérből segítsük őket. Gyakran kérdezték és kérdezik tőlem, hogy ugye lelkész lesz. De ez nem törvényszerű, hanem lehetséges, ha elhívást kap.
Miben különbözik, és miben hasonlít a gyermekeitek természete?
A két fiú hasonlít jobban egymásra, Luca különbözik. Ő a leghatározottabb és a legerősebb szervezetű is, ő született a legnagyobb súllyal. Határozott vezető egyéniség, mint az Édesapja. A két fiú érzékenyebb, mint Luca, de a szolgálatkészség mindhárom gyermekünkben megvan. Az Édesapjuk gesztusait teljesen átvették, ugyanúgy gesztikulálnak a kezükkel. (nevet) Misi Palkó és Luca külsőleg nagyon az Édesapjukra hasonlítanak, a Márkus vonal nagyon erős bennük. Máté picinek nagyon rám hasonlított, de ahogy kamaszodik, már vegyes, annyi csupán, hogy világosabb a haja és szemöldöke.
Tudom, hogy nem született Márkus vagy, mégis hadd kérdezzem meg tőled, milyen Márkusnak lenni?
Büszkeség. Én büszke vagyok arra, hogy Márkusné vagyok, a gyerekeim pedig Márkusok. Szerintem ők is büszkék rá. Büszkék a Nagyapjukra, az Édesapjukra, a családtagjaikra, mert látják az életükben az Isten felé való szolgálatot.
Hitoktatóként mi jelent örömöt és kihívást, illetve honnét merítesz erőt ahhoz, hogy a lendületed megmaradjon?
Három iskolában és egy óvodában tanítok, valamint a gyermekistentiszteleti alkalmakat tartom egy munkatársi csoporttal együtt. Havonta egyszer kerül rám a sor, aminek azért is örülök, mert néha kántorként is szolgálok a gyülekezetben. A gyülekezet óvodájában az óvónők tartják a foglalkozást, illetve a két lelkipásztor végzi a kétéves konfirmációi felkészítést. Rájöttem, hogy a piciket jobban szeretem tanítani, mint a nagyokat. Úgy érzem, nagyobb talentumom van az alsó tagozatosokhoz, mint a felsősökhöz. A kamaszok nekem kihívást jelentenek. Igyekszem kreatív lenni az órákon, és többször részt vettem Kett pedagógiai továbbképzésen. Igyekszem is ezt a padlóképes foglalkozást bevinni az órákra, mert azt látom, hogy a mai világban ennek nagyon-nagy helye van, hogy az érzelmi intelligenciájukat, az egymáshoz és Istenhez való kapcsolódást erősítsük. A Kett-pedagógiát egyszer-kétszer már kamaszokhoz is vittem, például a Tékozló fiú példázatát hatodik osztályosokhoz. Ez a képi módszer a történet bevésődését jobban segíti.
A pápai gyülekezet sajátossága a Mécsestartók Gyülekezeti Tábor, ami tulajdonképpen egy többgenerációs nyaralás. Abban is szolgálóként veszel részt?
Családként járunk a Mécsestartók táborba, de az egy szolgálat is nekünk. A cél, hogy a gyülekezet tagjai megismerjék egymást. Az idősek legyenek nyitottak a fiatalokra, és a fiatalok tanuljanak az idősektől. Egyáltalán legyenek egymás közelében. Istentisztelet után nem mindig van erre lehetőség, bár nálunk a hónap utolsó vasárnapján istentisztelet után szeretetvendégség van, és be lehet jönni a gyülekezeti házba. Mégis más, amikor egy hétig úgymond össze vagyunk zárva, és kapcsolatok mélyülhetnek el. Nagyon jó visszajelzéseket kapunk, jól érezzük magunkat mi is, de nekünk az munka. Van óvodás csoport, alsós hittanos, felsős hittanos, konfirmandus és ifis, valamint három-négy felnőtt csoport. Munka, de megéri. Én az alsós hittanos csoportot viszem évek óta, Böröczky Krisztinával együtt. A táboron kívül rendszeres többgenerációs alkalom még a közös szilveszterezés és a gyülekezeti bál is, ami a covid után tavaly újraindult, mert többen jelezték annak igényét, hogy együtt jól érezhessék magukat.
Hamarosan, reformáció havának végén születésnapod lesz. Az idő múlását, az esetlegesen megjelenő ráncokat, a már nehezebb mozdulatokat hogyan szemléled abban a korszakban, amikor az emberek egyre több energiát fektetnek az időmúlás eltüntetésébe?
Meg vagyok békélve a korommal. Azt a szerencsés adottságot, hogy fiatalos az arcom, mert kevésbé ráncosodik, az apukám ágáról örököltem. Kimondani is sok, hogy májusban volt a huszonötéves egyetemi évfolyamtalálkozónk, és ott mondták az évfolyamtársaim, hogy semmit nem változott az arcom. Az lehet, de a csontjaimon érzem az idő múlását. Nem olyan az erőm, mint régen, már nem bír annyit a kezem és lábam. Nem titok, negyvenkilenc éves leszek, lassan elérem az ötvenet, de lelkileg fel vagyok készülve, jön, aminek jönnie kell. (nevet) Feleslegesnek tartom negyvenévesen húszévesnek kinézni, és ötvenévesen harmincnak, mert úgysem lesz annyi, és nem a valóságot tükrözi, nem hiteles. Önmagammal békességben vagyok, ezért tudom, hogy az élet velejárója, hogy a szervezet nem bír már annyit, és természetes, hogy öregszik az ember. Az a jó, ha öregszik, mert az azt jelenti, hogy élünk. Úgy gondolom, hogy a kevésbé ráncos arc egyrészt öröklött tulajdonság, de egyúttal azt is tükrözi, hogy az ember mit sugároz kifelé.
A Szentírás üzenetei közül mi sugárzik belőled?
A János evangéliumának 15. részének 16. verse: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon”. Ez engem nagyon vezérel, és egyetemista korom óta ez az egyik vezérigém. Hiszem, hogy Isten választ ki a szolgálatra, és arra a helyre küld, ahol lennünk kell. Próbálom a rám bízott feladatot teljesíteni és elvégezni. Szerintem belőlem a zene is sugároz, mert nagyon szeretek orgonálni, és engem a gyakorlás is feltölt, mert Istent akkor különösen közel érzem magamhoz. Sajnos a hangom két éve nem igazán tökéletes, karcos lett, mert a hangszálam bevérzett a covid következtében, így már nem tudok énekkarba járni. De az orgonálással tovább tudok szolgálni. Ahogy a másik hobbimmal, a varrással is. Van egy kis varrógépem és a gyülekezeti adventi vásárra már most készítem az ajándéktárgyakat. Igés könyvjelzőket, levendula párnákat és karácsonyfadíszeket szoktam varrni, ami szintén nagyon feltölt és inspirál. Jó látni, amikor innét vásárolnak a gyülekezeti tagok. Az idén a REND-re is sokféle ajándéktárgyat készítettünk, ezzel támogattuk a Dunaalmási Szeretetotthont a Dunántúli Nőszövetség felhívására. (Szerkesztői megjegyzés: REND, azaz Református Egyházi Napok Dunántúl.)
Tiszáninneniként milyen Dunántúlon élni?
Először nagyon furcsa volt. Teljesen más szerkezetű városok vannak Dunántúlon, széles utcákkal, mint ahonnét én jövök. Illetve én egy nyitottabb közegből jöttem, itt pedig kicsit zárkózottabb emberekkel találkoztam. Idővel aztán szépen megnyíltak a kapuk és az emberek. Huszonnégy év után már félig dunántúlinak mondhatom magam. Félig mindig tiszáninneni maradok, mert oda húz haza a szívem és ott vannak a gyökereim.
Úgy vélem, hogy gyermekek között szolgáló és szívesen muzsikáló lélekként nincs távol tőled a játékosság, ezért elfogadod, hogy egy villámkérdés-villámválasz játékkal zárjuk a beszélgetésünket.
Igen-igen!
Vicces vagy komoly? Attól függ. (nevet) Vicces.
Mózes gyerekkora vagy Sámuel gyerekkora? Sámuel.
Sün vagy sül? Sün.
Karácsony vagy anyák napja? Karácsony.
Szimmetria vagy aszimmetria? Szimmetria.
Hágár vagy Lea? Hágár.
52 vagy 96? 96.
Nátánaél fügefája vagy Zákeus vadfügefája? Zákeus.
Harsány biztatás vagy szelíd noszogatás? Harsány biztatás.
Jetró tanácsa Mózesnek vagy Gamáliél tanácsa a nagytanácsnak? Gamálielé.
Ceruza vagy toll? Toll.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy Isten áldásával minél tovább tartsanak meg tiszáninneni gyökereid dunántúli szolgálatodban, gyülekezeted és családod körében!
