Van úgy, hogy összecsomósodik az élet. Mondjuk egy kifejezést, amit előtte soha, vagy nagyon ritkán, egyszercsak egymás után többször is mondanak nekünk. Vagy egy különös régi dal, ami folyton ránk köszön. Nem ismertem Martos Balázs közelmúltban püspökké szentelt atyát, de az elmúlt héten három olyan eseményről is kellett tudósítanom, ahol jelen volt. Ő mondta ki, amikor a héten harmadjára is találkoztunk: „mintha egy refrén lenne mostanában az életemben”.
Remélem, nem a rossz, dallamtapadós fajta.
Mindenesetre tőle hallottam Szent Kevin legendájáról. Úgy mondják, olyan picurka cellája volt, hogy ha kitárt karral akart imádkozni, két oldalt két ablakon kellett kinyújtania a karját. Mikor egyszer így imádkozott, egy madár rakott fészket a kezébe, ő pedig úgy maradt egészen odáig, amíg az tojásokat rakott, aztán a tojások pedig kikeltek és a madarak kirepültek.
Ez a legenda magában bár bájos, nem kapott meg különösebben, ám Martos Balázs püspök hozzáfűzött szavai nagyon betaláltak. Sokszor úgy viselkedünk, mintha bizony a mi karunkon is életek múlnának. Mintha nem is Szent Kevin, de akár Atlasz szerepében mi emelnénk, tartanánk forgásban a világot. Vagy a mikrovilágunkat, a családot, a munkahelyünket. Mintha nélkülünk talán szét is esne. Mindeközben viszont igazából mi vagyunk a kiszolgáltatott kis madarak a kiterjesztett és átszegezett kézben.
Nagyon érdemes kitenni az önértékelésünket az igének. Nem vagyunk pótolhatatlanok, mégis számontartottak. Nem mi teremtjük a világot, mégis az angyaloknál is többre hívott bennünket a teremtő. Nem érdemelünk mást, mint a nagy cet büdös, sötét, magányos és kilátástalan gyomrát, mégis megváltottak lettünk. Simul justus et peccator, azaz igazak és bűnösök egyszerre. Ha túlbecsülném magam, a munkám, a terheim, a fontosságom, akkor elfelejtettem ezt, és ugyanolyan individuálissá lettem, mint az a sokat kárhoztatott önző világ, akire mutogatok. Nárcisztikus, ahogy azt most divatosan diagnosztizáljuk bús bútlanon.
Egyik rendszeresen hallgatott podcastomban a menedzsmenttel foglalkozó Berze Márton és Ungvári Péter arra figyelmeztetnek, hogy most harapódzik az autentikus vezető elve. Aki nem teszi ezt vagy azt, mert az nem lenne önazonos, vagy épp így és így csinálja a dolgokat, mert hát ő már csak ilyen. Nem szokik le a verbális megalázásról, mert hiszen őt is így nevelték… Nem erőlteti meg magát, mert hát ismeri a határait. Vagy nem megy el a céges rendezvényre, mert ezt tőle igazán nem kérhetik.
Melyik lelkész nem hallott még ilyen bűnigazolásokat? „Nem békülök ki vele, nem tudok megbocsátani, én már csak ilyen vagyok…” „Mit tehetnék tiszteletes úr, én már csak ilyen csúnyán beszélek, nem is én lennék, ha nem hagyná el a szám némi cifraság.” Na de milyen már, ha ezt nem csak egy bolondos idős magánember mondja, hanem egy középvezető, vagy egyenesen vezető, akire mások egzisztenciája bízatott, akitől többen függenek. Önmagunk fontossága kezd már nem csak a többi ember, vagy az Isten ügye elé, de már a céges világ eredményessége és profitja elé is betolakodni. Az előzőek borzasztóbbak, az utóbbi viszont talán hamarabb fogja kivívni sokak ellenállását. Az álom ma nem arról szól, hogy légy egy jó csapatember és jó fogaskerék a gépben, vagy szolgáló vezető. Mindenki önmaga márkája, terméke, brandje akar lenni, mintha már a puszta létével olyan értéket képviselne, mely a társadalom pénzére, csodálatára méltó. És valóban csodálatra méltó egyszeri, megismételhetetlen terve az Istennek, de ezzel senkinél nem különb a teremtmények közül. Különösen pedig nem nagyobb az ügynél, amit szolgál, legyen az profitorientált cég, egy társadalmi csoport közösségi célja, vagy az Isten terve.
Amint elhiszem, hogy az én kezem tartja a madarat, össze is törtem a tojást.
