Nem mondom, hogy nem esik nehezemre megállni, ott maradni, lent tartott kezekkel várni és vállalni a kockázatot, hogy megkapom a párját is, de mert Te mondtad, Uram, próbálok aszerint tenni, amit mondtál. Akkor is, ha zsigerből nem csak visszaadnám azt a pofont, amit kaptam, de nekimennék ordítva, hogy mit képzel, hogy hogy merészel megütni engem. Mostanra, így több évtizednyi tudatos gyakorlás után, már szinte magától jön, hogy odatartsam a másik orcámat is. És lássuk be, van benne valami! Valami erő-féle. Főleg, ha még csöndben is tudok maradni. Ott áll velem szemben, de valójában önmagával szemben. Azzal szemben, amit tett. A legtöbb ember, talán mert nem vagyunk mégse annyira bunyósok, legalábbis így a hétköznapi jövés-menés közben nem, szóval a legtöbben megijednek egy kicsit, hogy mit csináltak. Mert nem akarnak ám ők ilyen agresszív, kontrollt vesztett tahók lenni. Van egyfajta formáló hatása az odatartott másik orcának.
Igen ám, de van egy embertípus, egy furán torz alkat, és gombamód szaporodik a számuk, akiknek ha valamit adsz, legközelebb a dupláját igénylik és követelik. Akik egyáltalán nem ijednek meg attól, amit csináltak, legfeljebb attól a gondolattól, hogy ezentúl már majd esetleg nem csinálhatják. Akik felelősséget szökőévente gyakorolnak, de naponként vonnak felelősségre, akik sosem érzik úgy, hogy van, ami miatt ők a hibásak, de három mondaton belül hibáztatni kezdenek bárkit. Akiknek bármennyit adsz figyelemből, kedvességből, időből, segítségből, magadból … odatartott orcából, – mintha nem is kapott volna semmit! A Te idődben is ilyen sokan voltak ezek, Uram? Vagy ez így nekünk jutott, akik nem sokkal a vége előtt vagyunk? Hogy van ez? Nekik is tartsam oda a másik orcámat? És tanítsam így a többieket is? Például a gyerekeimet? Vagy maradjunk abban, hogy azért tudjak differenciálni az elvi irányon belül? Maradhatunk ebben? Ígérem, nem fogok visszaütni. Csak távolabb maradok egy kicsit. Hátrébb lépek. Meghúzom a határaimat, és ha kell, kulcsra zárom az ajtót.
Te odatartottad a másik orcádat is, Uram. Nem nézted, hogy kinek. Annak, aki ütött. Én meg remélem, hogy a Te kegyelmed elég lesz mindannyiunknak, amikor előtted állunk.
