Időnként nem árt az embernek felfrissíteni, illetve kiegészíteni történelmi ismereteit. Az államalapítás ünnepe és egy Herczeg Ferenc kisregény erre késztetett engem is. Szerintem érdemes egy kicsit belemélyedni az államalapítás korába, mivel a 10–11. század fordulója és néhány évtizede előhozza mindazokat a mintázatokat, amelyek oly gyakran megjelennek a magyar történelemben. A múlt folyamatainak ismerete tanít megérteni a jelent, és segít következtetni a jövendőre is. Ezért úgy gondoltam, hogy érdemes pár percet rászánni erre.
A honfoglalás után Géza fejedelem dinasztiát akart kiépíteni, amellyel azonban szembement a magyarságban kialakult szokásokkal, törvényekkel. Ezek szerint ugyanis a hatalom mindig oldalágon, a szeniorátus rendjének megfelelően öröklődött tovább. Ugyanakkor fegyveres ereje kevés volt Koppány vezér legyőzésére, ezért fiát, a későbbi István királyt bajor Gizellával (996) házasította össze, hogy megerősítse a német kapcsolatokat és a keresztény világhoz való orientálódást. 997-ben meghalt Géza, Istvánnak meg kellett küzdenie a hatalomért, amelyet – rokoni kapcsolatai révén – német lovagok segítségével tudott megtenni, és így meg tudta szilárdítani az uralmát. De ennek ára volt, méghozzá a magyar nemesség kárára. István fiát, Imre herceget, az egyedüli trónörököst vadászaton baleset érte, és életét vesztette 1031-ben. De az is könnyen lehet, hogy egyesek „segítettek” az életveszély előidézésében. (Voltak ilyen események később is a történelmünkben, például Zrínyi Miklós és a vadkan esete, vagy a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet Szarajevóban.)
István rövidre zárta a történetet, és Vazult, aki talán a legtöbbet profitálhatott volna ebből a sajnálatos esetből, megvakíttatta, azaz uralkodásra képtelenné tette. Fiait nem bántotta, „csak” száműzte. I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg. Utódjának Orseolo Pétert jelölte ki, akinek apja Orseolo Ottó velencei dózse volt, anyja pedig István lánytestvére. Hatalomra kerülése után Péter minden ígéretét megszegte, amit a nemességnek tett, és német, valamint olasz urakat helyezett a magyarok fölé. 1041-ben a magyar urak fellázadtak ellene. Tanácsadóját (Budot) felkoncolták, Péter pedig félelmében III. Henrik udvarába menekült.
A belső puccs után Aba Sámuelt koronázták királlyá. Uralkodását a terror jellemezte. 1044 elején Csanádon egy gyűlésen a király például mintegy ötven főurat mészároltatott le árulás vádjával. Szisztematikusan leszámolt az előző rendszer kiszolgálóival, megadóztatta a papságot és a főnemeseket. Többször visszaverte Péter kísérleteit a hatalom visszaszerzésére, de a ménfői csatában (1044. július 5.) III. Henrik csapatai végül legyőzték. A sértett urak kihátráltak mellőle a harctéren, sajátjai fogták el és ölték meg a királyt. A győzelem után III. Henrik visszaültette a trónra Orseolo Pétert, aki hálából hűbérbirtokként felajánlotta a Magyar Királyságot a Német-Római Birodalomnak. Az ország függetlensége ezzel valójában megszűnt.
Vazul három száműzött fia megtalálta a maga helyét a világban: Bélára bajnokként és híres hadvezérként tekintettek Lengyelországban, András és Levente pedig a Kijevi Nagyhercegségnél talált menedéket. András jó diplomáciai érzékkel könnyen beilleszkedett közéjük, még az ortodox hitet is felvette, így megkapta Bölcs Jaroszláv lányát, Anasztázia hercegnőt feleségül. Levente mindvégig megmaradt pogány hitében.
Amikor Magyarországon elszabadult a pokol, és lázadás tört ki Orseolo Péter ellen, a magyar főurak és Gellért püspök követséget küldtek Kijevbe, hogy hazahívják a hercegeket a trón elfoglalására. 1046-ban András és Levente kijevi (orosz és varég) zsoldoscsapatok élén visszatértek az országba. Idehaza a Vata-féle pogánylázadás fegyveresei csatlakoztak hozzájuk. A király elleni lázadás fő kiváltó oka a német felsőbbrendűség éreztetése valamint a magyarság megalázása volt. Csak kisebb részben jelentkezett a keresztényellenesség, hiszen addigra már a magyarság nagy része megkeresztelkedett. A háborúság a papságtól is áldozatokat követelt. Az akkori papok jó része fegyverforgató lovag is volt egyben, akik a páncéljukat cserélték le reverendára. A harcok során elfogták Orseolo Pétert, őt is megvakították, hogy újból ne kerülhessen a trónra, és rövidesen meg is halt. Levente, aki a csaták során halálos sebet kapott, szintén eltávozott az élők sorából. Végül testvére I. András király néven lépett trónra.
István király dinasztikus álma nem valósult meg, helyette az árpádi vérvonalat Vazul fiai vitték tovább. (Ember tervez, Isten végez.) Érdekes, hogy a magyar uralkodó rétegnek mindig kellett egy külső erő, amelyik stabilizálta a hatalmat, és amelyet az uralkodó hálából aztán a magyar nép fölé helyezett. A papság viszonyulása ezekhez az eseményekhez a mai ember számára vallási fanatizmusnak tűnhet, hiszen a jelen elkényelmesedett nyugati keresztyénségében szinte elképzelhetetlen a dicsőséges vértanúság vállalása. Pedig még a „primitív” népek körében is a bátorság és az önfeláldozás erénynek számított, amit az ellenségben is becsültek. Az akkori egyházi felfogás szerint a vértanúhalál egyenesen a mennyek országába jelentett belépőjegyet. Tulajdonképpen a rövid földi életet cserélték fel az örökkévalóságra. Egy halandó ennél többet nem is tehet az Úrért a hite megvallásán túl. Ezzel szemben a veszélyek idején a pogányság sámánjai inkább elbujdostak.
Gondoljunk csak bele: kinek hinnénk jobban? Annak, aki elfut a veszélyben, vagy annak, aki fegyvertelenül is kész szembenézni a biztos halállal? Ma is találkozunk ezzel a jelenséggel, hiszen küzd a gyávaság, az elbizonytalanodás és a megalkuvás a hitbizonyossággal. Csakhogy ma sokszor sajnos a keresztyénség van az elgyengülő oldalon az iszlám fanatizmusával és magabiztosságával szemben. Tanulhatunk a múltból, mert ami most még csak vallási fanatizmus, az előbb vagy utóbb államvallássá is lehet, ahogy volt erre példa bőven a történelemben. Mi, keresztyének ezt a fázist már magunk mögött hagytuk itt Európában, de miért hisszük, hogy az iszlám nem ismételheti meg ugyanezt a mintázatot?
Amikor a történelem visszatérő eseményeit, olykor a jelennel ijesztő párhuzamait nézzük – a külső erőknek való kiszolgáltatottságot, a belső széthúzást vagy a nyugati keresztyénség eljelentéktelenedését –, könnyen erőt vehet rajtunk a csüggedés. De éppen a 10–11. század zűrzavara tanít meg minket valami sokkal fontosabbra: a történelem forgandó, de Isten terve megingathatatlan. István dinasztikus álma összeomlott, az ország idegen kézre jutott, később mégis felemelkedett. Emberi számítás szerint a magyarságnak már rég el kellett volna tűnnie a népek tengerében, de Megtartó Istenünknek más terve van velünk. Ma sincs okunk a gyávaságra vagy a pánikra. Az iszlám térnyerése vagy a világ szellemi átalakulása nem az utolsó szó a történelemben. Ahogyan egykor a vértanúk meg nem alkuvó bátorsága épített fundamentumot és adott jövőt az országnak, úgy a mi feladatunk is az, hogy a jelen viharaiban a Kősziklára, Krisztusra nézzünk, és a hit emberei legyünk. Mert a birodalmak, uralkodók és vallási hullámok jönnek és mennek – de az Úr egyháza és az Ő igazsága örökké megmarad.
