Kiráz a hideg, mikor hallom, hogy egy gyerekre a társai előtt rákiabálnak: „Szégyelld magad!” Kevés ennél megalázóbb helyzetet tudok elképzelni. Nem elég, hogy szerencsétlent rajtakapták valami tiltott dolgon, még jól földbe is döngölik a társai szeme láttára, és nyilván az teszi ezt vele, akivel szemben tehetetlen. Azt hiszem, nincs közöttünk olyan, aki életében legalább egyszer ne hallotta volna szüleitől vagy tanáraitól ezt a mondatot. Az agresszió olykor a pedagógia kegyetlen álruháját ölti magára, és valljuk be, élvezi ezt a fajta hatalmat.
A méltatlanság és a szégyen szava önmagában is lehúz, a kettő együtt viszont pusztító erővel bír. Szembesülni azzal, hogy valamire méltatlanná váltunk olyan, mintha elcsapna egy belső teherautó. Dermedt zsibbadás, amiben minden lelassul, hogy jól beégjen a kép. Nyilvánvalóvá válik, amire eddig vakok voltunk. Szétesik minden addig pontosnak és ismertnek hitt arcvonás magunkról. Olyan gépiesen mondjuk az istentiszteleteken: „Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.” Aztán lépünk, magunkhoz vesszük Krisztus szent testét és vérét és reméljük, hogy mint valami vasárnapi fájdalomcsillapító gyógyszer megoldja a kínt és a fájdalmat. Ha nem jön az enyhülés, arra következtetünk, hogy Isten valamit elrontott. Vagy épp mással van elfoglalva.
Úgy hiszem, de saját tapasztalatom is, hogy a kegyelem pillanata az, amikor mi magunk érkezünk meg ennek a mondatnak a valóságába. Ekkor hirtelen még az irányok is megváltoznak, sőt, minden egyértelmű és gyors lesz. Felismerjük és kimondjuk: „Uram, méltatlanná váltam arra, hogy hajlékodba lépjek.” Nehezen képzeljük el, de a kegyelem annak a mélyfekete gödörnek a megélése, amiben tudatosul, ebből nem lehet önerőből kiszabadulni. Mert amikor nyilvánvalóvá válik a méltatlanság, nem marad más, csak a bujdosás szégyene. Még mélyebbre ásni, hogy senki ne lássa, ami legbelül van. Az igazság tükrében jogos a harag, de az elmarasztalás is.
Az ember reakciója egy ilyen szituációban, hogy „szégyelld magad!” Nincs együttérzés, nincs feloldozás, nincs enyhülés. A tehetetlenség félelme addig növekszik, míg támadásba fordul át, hogy találjon valamit a másikról, amivel ő is megszégyeníthető, legalább akkora erővel bántható. Elindul az adok-kapok „rabtánca”.
Isten világában a méltatlanságunkkal való szembesülés története azonban máshogy alakul. A történet szerint Istennek van ideje a szellős alkonyatkor sétálni, bár minden bizonnyal Ő már mindent ért. Nem rohan rögtön, időt hagy ennek a mélységnek, hagyja az embert rendesen elbújni, majd megkérdezi, hol van? Mintha azt mondaná: „Nézz körül! Látod, miben bujkálsz? Jó neked ez?” Nem leteremt, egyszerűen türelemmel kapcsolatot teremt. Hagyja, hogy az ember maga mondja ki, már látja, elpazarolta önmagát. Muszáj eltakarnia szégyenét, különben összeesik és meghal. Az Isten csak kérdez, az ember pedig kapálózik kifelé a gödörből, míg megérti, ebből nincs szabadulás.
A történet viszont nem áll meg itt. Bár meg kell tanulni, nincsenek következmények nélküli tettek, aki az ítélet tükrét tartja elénk maga a legfőbb jó. Fájdalom és csalódás méltatlannak látni magunkat, de ez hozza el a megkönnyebbülést, szabadulást és hálát.
