Azt már amerikai tartózkodásom alatt (91-93) láttam, mondhatni, mindennapos tapasztalatom volt, hogy a nemi önazonosság körül óriási problémák vannak. Ez abban mutatkozott meg, hogy a hagyományos férfi-és női viselkedésminták látványosan érvényüket vesztették, mi több, ha valaki azokra emlékeztetett, agresszív válaszra számíthatott. Egyszer például egy kisbusszal készültünk menni valahova, pakoltuk be a bőröndöket, s teljesen ártatlan mozdulattal segíteni akartam egyik női útitársamnak. Ha lehetett volna egy pillantással gyilkolni, ott estem volna össze. Nem engedte át a bőröndöt, hanem hihetetlen erővel bevágta a csomagtartóba. Az én nagy vétkem nyilván az volt, hogy nőnek néztem. Úgyhogy utána figyeltem magamat, nehogy véletlenül ösztönösen is hozzam magammal a férfi és a női szerepekről bennem rögzült hagyományos kliséket. Megtudtam, hogy ezek már nem érvényesek, sőt az emlékeztetés rájuk súlyos inzultusnak számít.
Amiből „csak” azt a következtetést vontam le, hogy rosszul gondolom, ha azt feltételezem, hogy a nemi identitás kérdése csak amolyan, néhány eszement értelmiségi által felfújt probléma. Nem az. Azóta csak megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy egyre terjedő tömegjelenségről van szó, amely ugyan nálunk még nem annyira érzékelhető, de jobb, ha felkészülünk rá.
Miután a nemi identitások körüli tömeges elbizonytalanodás konkrét (genetikai) okai nem ismertek, azt kell gondoljam, hogy itt valami rendszerszintű társadalmi tünetről van szó. Az a teóriám, hogy minél bonyolultabbá és átláthatatlanabbá válik az ember-csinálta világ, biztos tájékozódási pontjait elvesztve az egyén annál bizonytalanabbá válik. A nemi elbizonytalanodás voltaképpen válasz az egyénnek arra gyötrő kérdésére, hogy hol a helye ebben a világban, s voltaképpen ki ő? Itt már nem arról van szó, hogy az egyén mit tesz a világban, hanem arról, hogy az a világ, amit az ember létrehozott, mit tesz az egyénnel. Mintha a cselekvés alanya már nem az ember lenne, hanem azok a rendszerek, amelyeket létrehozott. A világ, mint az embertől elidegenedett, önműködő robot, amellyel az egyénnek nincs már bensőséges kapcsolata. S az egyik válasz erre a hihetetlen fokú elidegenedésre a nemi identitások feloldódása.
Valamit ezzel kezdeni kellene, mert ez bizony súlyos működési zavar.
Csakhogy a nyugati liberális világ a nemi elbizonytalanodás jelenségét nem a társadalom működésének rendszerszintű zavaraként kezelte, hanem soha nem látott történelmi kísérletbe kezdett. Egy új emberképet konstruált, amelynek az a lényege, hogy létrehozta a „társadalmi nemek” kategóriáját azzal a céllal, hogy a válságtünetet normaként fogadtassa el. E koncepció szerint a nemi identitás voltaképpen nevelés eredménye, nincs biológiailag fixált alapja. Ezért fel kell számolni azt az emberképet, amely azt feltételezi, hogy a nemi identitás az egyén döntésétől független, Istentől a természeten keresztül kapott adottság. A nemi identitás voltaképpen a kulturális örökség része, s ahhoz, hogy az egyén szabadnak érezze magát saját nemi identitásának megválasztására, a „rossz” kulturális örökség nyomása alól kell felszabadítani.
Nem véletlen, hogy a mai szabadságharcok fő terepe nem az egyént elnyomorító és elidegenítő, átláthatatlan rendszerek elleni küzdelem, hanem az egyén felszabadítása mindenféle hagyományos kulturális mintázat nyomása alól. Így válik a nemi elbizonytalanodás problémája valójában civilizációs kérdéssé.
Ebben a helyzetben (ezt már Amerikában láttam), a zsidó-keresztény hagyomány által képviselt emberkép hihetetlen nyomás alá kerül, hiszen a liberális világképben az úgy jelenik meg, mint amelyik akadálya az egyén szexuális önfelszabadításának. Ugyanakkor egy önmagát konzervatívnak valló világnézetnek biblikus alapon mégis csak ki kell mondania, hogy a nemi elbizonytalanodás tünete bizony társadalmi méretű válságtünet, s ekként kellene kezelni, szemben minden olyan “progresszív” kísérlettel, amely a válságot normaként akarja beállítani. A kísérlet mögött valójában a keresztény civilizáció emberképének felszámolása áll.
A helyzet drámai. Konzervatív-keresztény részről ugyanis kritikusan ki kell mondani a szélsőségesen liberális nézet által konstruált emberkép alapvetően hamis alapjait úgy, hogy közben nem szabadna szembe kerülni a nemi elbizonytalanodás válságtünetének áldozataival. Szeretni kell őket.
