Farkas Balázs tatai lelkipásztorral Balatonszárszón, a somogyi lelkészértekezlet után beszélgettünk, ahol dunántúli referensként ismertette az „Ifjúság Szolgálatának Éve” programját. Kendőzetlenül beszélt kun gyökereiről, háborús menekültségről, kosárlabdás tapasztalatokról, jónási elhívásról, pápai teológus évekről és a tatai gyülekezetben folyó lelkészi munkájáról. Ajánlom az olvasó figyelmébe az interjút, hogy megtudja mit jelent az, hogy a konfi egy rajtgép, Dunántúlt járva Illés-effektusa lehet az embernek, és a gedeoni kisebbségi komplexus terhét Isten leveszi választottjai válláról.
Bár nem a közismertség a célod, mégis ismert arccá lettél az utóbbi hónapokban Dunántúlon. Honnét kerültél ide?
Délvidékről származom, és ezt fontosnak tartom. Az egy nagyon más világ. A nagyapám református lelkész volt, és a nagybátyám, Hajek János most is az a mai Horvátország területén. Régen Délvidékként egy test volt, de ma szerbiai és horvátországi részből áll, nekünk mind a két részből van gyökerünk. A délszláv háború miatt jöttek át szüleim Magyarországra, kvázi háborús menekültként, ha ebben a kontextusban nézzük. Kétéves múltam akkor, a bátyám pedig öt. Dunavecsére kerültünk egy évre, ahol édesanyám a református iskolában állást kapott, az édesapám pedig Dunaújvárosban dolgozott. Rá egy évre Szalkszentmártonra költöztünk, ami Bács-Kiskun vármegye, a Kiskunság északi része. Ott nőttem fel.
Szóval az alapgyökérzetem az, hogy ismerem a parókiaszagot, a lelkészcsalád miliőt egy asszimilálódó, elnéptelenedő vidéken. Van egy erős reformációs, tradicionális népegyházi közeg, amivel bekerültem egy kunsági környezetbe. Egyébként valahol mi is kunok vagyunk, mert Bácskában a bácsfeketehegyi részt Kunhegyesről kitelepített kunok lakták. Tehát kunként kikerültünk a Kiskunságba. Én ott nőttem fel, és ami még fontos, hogy Kunszentmiklóson a Baksayba jártam. Ott fogtam fel először, hogy a hit nemcsak egy kulturális hagyománytisztelet, hanem többről szól. (Szerkesztői megjegyzés: Baksay Sándor Református Gimnázium és Általános Iskola)
Bocsáss meg, hogy közbe vágok: ennek az intézménynek volt igazgatója Baráth Julianna lelkipásztor, ugye?
Pont Julika volt az igazgató, amikor odajártam, tehát ez az ő időszaka. Felvételiző nyolcadikos voltam, amikor először találkoztunk, aztán amikor Pápán tanultam a teológián, és ő Nyárádra jött, akkor mint nagy ismerősök találkoztunk újra. Úgy érzem, mi a Baksayban is kölcsönösen tiszteltük egymást.
A többlet, amit a hit jelent, Szőke Imréné Barócsi Judit vallástanáron keresztül vált megértetté. Nagyon nehéz élettörténete volt – elvesztette egyik gyerekét, komoly autóbalesete volt -, gyakran beszélt a nyomorúságáról. Én olyan kultúrából jövök, ahol a gyengeségeinkről nem beszélünk, ezért ő először furcsa volt nekem. De aztán megértettem, hogy ha komoly tragédiák után Isten szeretetéről képes beszélni, akkor ott Valakinek lennie kell, Aki több annál, hogy kérésemre áldást és szerencsét ad, vagy majd elítél életem valamely korszakában. Így ébredt bennem vágy és szomjúság aziránt, hogy többet tudjak Istenről. Ugyanakkor még nagyon gyenge volt a személyiségem ahhoz, hogy felvállaljam életvitelszerűen a lelkészséget.
Ezek szerint a lelkészcsaládi gyökérnek és az egyházi gimnazista létnek nem egyenes következménye volt a teológia?
Én eredendően nem akartam teológiára menni, nálam ez nem volt egyértelmű. Isten terelt olyan helyzetekbe, hogy a teológiai tanulmány legyen a következménye. Hiszem azt, hogy azért tette ezt, mert én magamtól nem döntöttem volna a teológia mellett. Kosárlabdáztam, versenyszerűen játszottam, és ez volt a meghatározó középiskolás koromban. Végzős koromig nem is gondolkodtam továbbtanulásról, mert az volt a fontos, hogy mikor és hol lesz kosármeccs. A jegyeim nagyjából négyes-ötösök voltak, mert ez volt otthon az elvárás. Egy burokban éltem, de Isten nagyon sok mindent elcsepegtetett már akkor az én kis életemben. Teljesítményorientált voltam, az volt a lényeg, hogy megcsináltad vagy nem csináltad meg, hoztad a pontokat vagy nem, a pályán vagy pályán kívül. Egy ilyen szemléletű helyzetben az én önképemet a felvételi időszak rázta meg azzal, hogy a nyelvvizsgám csak félig lett meg, és a jeles érettségimmel nem vettek fel sehova. Ott álltam, és nem értettem, hogy mi van. Annyi mindent beletettem, akartam és imádkoztam, Isten meg nem áldotta meg ezt az egészet. Vezér, leader voltam sportközösségekben, de a saját személyiségemben nem voltam az, és nem vállaltam fel, hogy lelkész leszek. Benne volt ebben az is, hogy sokszor mondták, lelkész leszel, és én, mint a gyerek, akinek folyton a spenótot ajánlják, már csak azt nem akartam elfogadni.
Mi mozdított ki ebből a helyzetből?
Jött egy lehetőség, mégpedig hogy Pápán van lehetőség pótfelvételizni lelkész szakra. Miklóson mondtam a vallástanáromnak már korábban, hogy érdekelne a teológia, de nem hivatásként, hanem tudományként. Érdekes emlékem, hogy amikor a történelem érettségit írtuk, ő jött be felügyelőnek, és én fél órával előbb kész voltam, mert a törit nagyon szerettem. Odajött hozzám, vállon veregetett, és azt mondta, „bármi lenne és mégis teológiára mennél, akkor szólj”. Semmi értelme nem volt ennek a mondatnak, mert már be voltak adva a felvételi jelentkezések, úgyhogy megvontam a vállam, hogy jól van. Utólag döbbentem rá, hogy neki lett igaza. Én azt sem tudtam, hol van Pápa, és fogalmam sem volt, hogy másik kerületben van. Emlékszem, amikor felvételin a szenátus előtt ültem, és ott voltak Steinbach József és Szabó István püspök urak, megkérdezték tőlem, hogy mi a helyzet az átjelentkezéssel, és azt sem tudtam, miről kérdeznek. Püspök úr kézmozdulattal jelezte, hogy tőlünk ide. (nevet) Nem tudatosan jöttem, inkább sodródtam, mint egy tutajos, a pápai teológiára.
Végül mégsem bölcsészként, hanem lelkipásztorként hagytad el a teológia falait.
Mert Isten annyi mindenben fejlesztett kompetenciák területén, és amikor meglett az elhívás tudatom, és elfogadtam Isten akaratát, akkor egyértelműnek tűnt, hogy lelkipásztorként szolgálok majd. Isten az egész eddigi életemben formált arra, aki most vagyok. Az én sztorim Jónáséhoz hasonlít, aki nehezen indult el Ninive felé. Pápán az első év csupa kérdésből állt, de rengeteg választ kaptam és még kosarazni is tudtam a helyi egyesületben. Sokat jelentett az a közösség is az egyetemi évek alatt.
Nehezen indultál a lelkipásztorság útja felé, mégis tíz éve ugyanabban a gyülekezetben szolgálsz. Hogyan kerültél Tatára?
2010-ig kell visszamennünk, amikor két ember kezdi meg útját a Pápai Református Teológiai Akadémián: diákként Farkas Balázs, tanárként Dr. Szabó Előd. Az elsős évfolyam tutori szerepét Szabó Előd tanár úr kapta meg, ő mentorált engem. Rengeteg dologban meghallgatott és tanácsolt, a mai napig úgy tekintek rá, mint aki engem tanítványoz az úton, amin haladok. Ötödév elején Előd elhívott kávézni, és felvázolta, hogy Tatára plusz szolgálókra van szüksége. Mivel focizás közben jól együtt tudtunk működni, és ha együtt játszottunk, a csapat nyert, arra gondolt, hogy én legyek az egyik új szolgáló a tatai gyülekezetben. Így kerültem Tatára hatodéves gyakornoknak. Előtte csak elsőéves legátusként voltam ott Dr. Márkus Mihály püspök úrnál.
Gyakornoki, segédlelkészi majd beosztott lelkészi év után volt benned önállósodási vágy?
Nem, és szerintem ez Előd bölcs vezetési hozzáállásából eredően volt így. Ő mindig adott szabad mozgásteret, és nem csak morzsákat adott a szolgálati területekből. Például az ifjúsági munkát teljesen rám bízta.
Ehhez a szolgálathoz volt előzetes tapasztalatod?
Saját ificsoportos élményem nem volt, viszont Pápán a Refiben csináltunk osztályteológus programot. Velünk kezdődött el ez a gyakorlat. Nekem Köntös László főjegyző feleségének, Babinak az osztálya volt a csoportom. Visszagondolva, az összes hibámat rajtuk próbáltam ki. (nevet) De még a bénaságaim ellenére is megmaradtak onnét kapcsolatok, eskettem közülük, tehát Isten tudott abból is jót kihozni. Szolgáltam Katona Viktor és Nusi idején a pápai SDG-ben. Ők vittek el először táborozni, és én ott hallottam először ifjúsági zenét. Nem ismertem addig a „Mélyből hozzád száll szavam”, „Az Atyám két kezedben” kezdetű dalokat, nem volt ilyen a Baksayban. Szóval semmit nem tudtam az egyházi ifjúsági munkából, viszont a sportmúltam miatt ismertem a csapatkohéziót, és tudtam, hogyan kell motiváló hatással beszélni a fiatalokkal. Minden mást utólag kellett megtanulnom. Elmentem a mezőtúri Csillagpontra kiscsoportvezetőnek, ahova volt egy felkészítő időszak Csomós Józsiékkal és a TIREK ifivel. Ott értettem meg az ifi munkával kapcsolatban a legfontosabbat: ez elsőrenden önismereti munka, és bármit, amit csinálok, elsősorban magamon kell keresztül engednem, és amit megértek, azt fogja Isten átvinni a fiatalok felé – eszközként használ engem. Alföldy-Boruss Dánielék akkor kerültek Szalkszentmártonra, amikor én már teológus voltam, és későbbi feleségemmel együtt ők elvittek minket táboroztatni, és az ifjúsági korosztályt ránk bízták. Bármivel lehetett próbálkozni, bármit be lehetett vinni ötletként; volt, ami sikerült, volt, ami nem. Mire 2015-ben Tatára kerültem, már sejtettem, hogyan kellene egy ifinek kinéznie. Természetesen nem ment minden azonnal. Nagyon hálás vagyok a gyülekezetemnek azért, hogy rengeteget hagytak hibázni, és nem kaszáltak el miatta, hanem egy olyan kegyelmi környezet vett körül, ahol a hibáim ellenére bíztattak és szeretettel vettek körül, hogy kijavítsam a hibákat. Ezért nagyon hálás vagyok a tatai közösségnek, lelkésztársaknak és gyülekezeti tagoknak egyaránt.
2021. október 30-án iktattak be a Tatai Református Egyházközség második lelkipásztorának. Hogyan érzed magad ebben a szolgálati modellben?
Márkus püspök úr mellett Előd volt a második lelkész, és amikor püspök úr nyugdíjba ment, akkor a presbitérium felfüggesztette a második lelkészi hely betöltését, ugyanakkor több beosztott lelkész szolgált a beiktatott lelkész mellett. A második lelkészi hely felfüggesztése azzal a szándékkal történt, hogy ha majd újra fel kell vetni ezt a kérdést, akkor majd betöltik a lelkészi helyet. 2018-19 környékén volt az a helyzet, hogy a gyülekezetben nagyon sok minden elkezdett fejlődni, sok megtérő és a gyülekezetbe újonnan bekapcsolódó volt. A gyülekezeti kiskörök – ami Előd víziója volt -, elkezdtek növekedni. Sok területen én voltam az az ember, aki csoportokat plántált fiatalok és felnőttek között, míg végül ez találkozott a heti 18 hittanórás kérdésemmel, hogy se éjszakám, se nappalom… A gyülekezet pedig eljutott arra a szintre, hogy struktúrában is kellett gondolkodni, és az élesedett ki, hogy kell egy ember, aki a kiscsoportokért, misszióért, diakóniáért felel, és még több energiát tud beletenni. Egyértelmű volt, hogy vagy én leszek az, vagy hoznak valakit a fejem fölé. Ez utóbbi után viszont nincs sok értelme ott maradnom Tatán. Végül a gyülekezet engem választott meg második lelkésznek. A legfontosabb, hogy csapatmunka ez továbbra is. Előd az egész gyülekezetet átfogja és az intézményeket viszi, ami egy hatalmas terület. Öt intézmény, kétszáz dolgozó, ezer család, akinek a gyereke odajár valamelyik intézménybe, vagy kapcsolódik hozzánk a hitoktatásban. Úgy kell elképzelni, mint egy multicéget, aminek a tetején áll egy felelős személy.
Szolgálatodnak mi a legkedvesebb része?
Most éppen bármit csinálok, azt nagyon szeretem. Nem azért, mert minden könnyű, hanem mert ahol kevesebb örömöm van, ott többet imádkozom a szolgálataimért. Van, hogy még a pályázatokat is szívesen írom, és még az elszámolásokat is szívesen csinálom. Legjobban azt szeretem, amiről a legutóbbi DURLÉ-n beszéltem nektek, a szolgálatba állítás, a szolgálatban való növekedés-fejlesztés, amit hívhatunk tanítványozásnak. (Szerkesztői megjegyzés: Dunántúli Református Lelkészegyesület) Nagyon sokat látok abban, amikor valaki elkezd fejlődni, formálódni, szinteket lépegetni és vezethetem, segíthetem. A sport világából jövök, ahol kulcskérdés, hogy fejlődik-e valaki. Például az amerikai profi kosárlabdában a legnagyobb szégyen, ha nem fejlődik valaki évről-évre. Jordan, LeBron órákat tett és tesz bele naponta egyetlen mozdulat kifejlesztésébe. Mi meg azt mondjuk gyakran magunkra felnőttként, vagy épp a fiatalokra a konfirmáció után, hogy kész van. Nem pedig azt keressük, hogy hol lehet még fejleszteni, mit lehet még belerakni. Én hálás vagyok egy-egy szolgálatért, de olyan sosincs, hogy azt mondanám, hogy ez most kész, tökéletes. Maximum azt mondom, hogy ebben ennyit tudunk, de struktúrafejlesztéssel még többet tudhat. Így néztünk rá idén a gyülekezeti kiscsoportos rendszerünkre. Szeptembertől Tatán az lesz a következő lépés, hogy a kisköri alkalmakat átalakítjuk szolgálói körökké, ezzel erősítve a belső magot, míg a felkészített szolgálók által jobban nyitunk majd a városunkban, intézményeinkben élők felé.
A lelkészértekezleti előadásodban említetted a konfirmációt, ami egykor a felnőtté válás határköve volt a gyülekezetekben, viszont ez a XXI. században már nem így van. Mit gondolsz, hogyan lehetne az ifjúságot gyülekezetbe integráltan növekedésben segíteni, hogy jelen legyen családosként is az egyházi közösségben?
Gondolom, ez az ötmilliós kérdésed, amit ha megválaszolok, akkor kapok valami ajándékot itt…
…nem itt, hanem a zsinaton nagy dobszóval! (nevetünk)
Hozzátenném az elején, hogy nekem nincs konfirmandus csoportom, nem is én csinálom a konfirmációt, hanem Előd, mert neki a tanítás erőssége, illetve így mindkét lelkészhez kötődnek a tatai gyerekek. Engem ismernek hittanról és ifiről, Elődöt pedig a konfirmációi felkészítésről. A konfirmáció nálunk csapatépítés. Van tananyag is, amit meg kell tanulni – az első kátékérdés, bibliai igék és imádságok. Nálunk az a modell él, hogy ő viszi konfirmáción őket, én pedig az ifibe integrálom be őket. A gyülekezetben a korosztályok lefelé szolgálása jelent meg, az ő esetükben az ifisek a konfirmandusok felé szolgálnak. Mindig eggyel fiatalabb korosztály felé. Ez egy plusz megerősítés. Általában egy húszfős konfirmandus csoportból öt-hat ifis lett, és most azon dolgozunk, hogy ez a szám magasabb legyen. Ez lehetséges, csak korábban kell elkezdeni, ezért csináltuk a kisifit. A konfi rajtgép, azáltal kvalifikálják magukat abban, hogy elkezdhetünk velük komolyabban foglalkozni, szolgálni. A konfirmáció nem a vége, hanem a kezdete a közösségi szolgáló életnek, amihez mi a kezdő muníciót és lökést megadtuk, de rajtuk is áll, hogy növekednek-e.
Hogyan lettél az „Ifjúság szolgálatának éve” dunántúli referense?
Mielőtt a konkrét választ megadnám, korábbról indítok, mert az mutatja meg a hogyan kérdés lelki oldalát. Négy évvel ezelőtt majdnem abbahagytam az ifjúsági szolgálatot, mert nem támaszkodtam szolgálótársakra, nem plántáltam, hanem saját gőgös erőből csináltam, mert már tudtam, hogyan kell csinálni. De még hátra volt egy lépcsőfok, amit meg kellett tanulnom: Isten megmutatta, hogy nem egyedül kell ezt csinálnom. Erre egy budapesti IVK, ifjúsági vezető képző vezetett rá, ahol az újra alapozás volt a téma. Én akkoriban úgy gondoltam, hogy át kell adnom az ifjúsági munkát valaki másnak, mert nekem már csak a dinamikus házicsoportfejlesztés, az eredményes diakóniai szervezés a feladatom. De azon a vezetőképzőn Isten azt adta elém, hogy még három évet adjak neki. Kicsit olyan ez, mint a fügefa példája a Lukács 13-ból. Adjak még neki, nem egy, hanem három évet, és utána döntsek: megyek vagy maradok? Vívódtam, de igent mondtam erre. Átvizsgáltam és újra alapoztam magamban, hogy miért csináljuk az alkalmakat, hogy néz ki egy alkalom, mennyire van fókuszban az evangélium, mennyire éljük meg a Biblia üzenetét, mennyire fontos az imaközösség. Hihetetlen változások voltak már az első évben is a szolgálatok gyümölcseként! A harmadik évben pedig ez a dunántúli referenség lett. (mosolyog) Fűnyírás közben csörgött a telefon, és a zsinatról hívtak a tematikus év kapcsán, mert Steinbach József püspök úr és Ablonczy Áron irodavezető engem ajánlott Dunántúlról. El sem tudtam képzelni, mivel járna ez, amúgy is száztízszázalékig be voltam Tatán táblázva. Kértem időpontot és beszéltem Áronnal és Püspök Úrral is, és az erősödött meg, hogy mégiscsak csinálnom kellene, mert Dunántúlon nem ugyanaz a helyzet, mint más egyházkerületekben, és bár nem rendelkezem a bölcsek kövével, de ha nem csinálom, akkor ki fogja megtenni. A legfontosabb azonban az volt, hogy látok elveszni egy fiatal generációt, miközben Isten már megmutatta számomra az evangélium erejét, amiről beszélnem kell és másokat is megtanítani elmondani a fiatalok nyelvén. Beszéd- és imatéma volt ez otthon, a családban, a presbitériumban, a bizottságvezetők között. Velük kellett átbeszélnem és megimádkoznom ezt, mert tudtam, hogy a hozzátartozóim fogják megérezni, ha elvállalom a feladatot: a feleségem, a gyerekem és a közvetlen munkatársi kör.
Az imádságok juttattak el a végső válaszhoz?
Részben. Az volt a sorsdöntő, amikor tavaly ősz végén találkoztunk a területi referensekkel egy közös fejtágításon, és vezérigéket kellett vinni a tematikus évhez. Előzetesen kilőttek emailben négyet-ötöt, sejtettem, hogy abból kellene választani, de bennem mocorgott a „megújul ifjúságod” zsoltárrészlet – pedig nem kerestem tudatosan igeszakaszt. Az ige-börze végén megkérdezték, hogy van még esetleg valami, mert még nem találtunk rá az „igazira”. Akkor bemondtam a Zsoltárok 103,5-öt, ami mindenkinek egyértelmű igen volt. Az lett a tematikus év vezérigéje. Számomra az ő egybehangzó igenük Isten pecsétje volt arra nézve, hogy ezt kell csinálnom. Az egyházkerületek referensei között ülve gedeoni kisebbségi komplexus volt bennem: a legkisebb törzsből, Dunántúlról való referensként minek okoskodjak bele a nagy egyházkerületek dolgába, akiknek az ifjúsági szervezeteiről és munkaformáiról álmodni sem tudunk, akik ezreket szólítanak meg, mi meg tényleg ezékieli csontok megelevenedéséről gondolkodunk és koncepciónélküliségben vagyunk. Isten pedig olyan szépen elhelyezte, hogy abban a munkacsoportban mi az én erősségem.
Referensként mi a feladatod, célkitűzésed?
Tudom, hogy egy év alatt nem lehet csodát csinálni mindabból, amilyen helyzetben vagyunk. Amit tudunk tenni, az az alapozás és a jó kultúra kialakítása. Szerintem én alkalmas vagyok arra, hogy vezetőként jelen legyek és motiváljak másokat. Inspirál, hogy Isten meg akarja áldani az ifjúságért végzett szolgálatot. Látom, hogy egy korosztály el van veszve, és tudom, hogy Isten ad eszközöket a lelkészkollégáknak is, ahogy nekem is adott. A célom az, hogy amit látok, amit felismertem, azt elmondjam másoknak is. Ha az egyházban az ifjúságra esélyként, és a jelen gyülekezet tagjaiként tekintünk, akkor már elértünk valamit. Ezért kerestem már fel a hatból öt egyházmegye lelkészértekezletét.
Milyen tapasztalataid vannak az egyházmegyék lelkészeivel való találkozások után?
Amióta járom az egyházmegyéket, azt látom, hogy sokan vannak, akik szolgálnak az ifjúság között. Kicsit Illés-effektus volt ez: Isten megmutatta, hogy van még rajtam kívül is, aki nem adta fel az ifjúsági szolgálatot, szóval van még hétezer térd, aki nem hajtott térdet a Baalnak. Most, hogy ezt észrevettem, nagyon örülök, hogy nem vagyok egyedül; nagyon örülök, hogy sok hűséges szolgáló van Dunántúlon ebben a szakágban. De azért mindenki nagyon magányosan van a történetben, és Robinson Crusoe-ként végzi a feladatát a saját gyülekezetében. Ezt mindenképpen össze kell fogni, és együtt kell dolgozni. Ahhoz meg értek, hogyan kell csapatot működtetni, szóval nem véletlen, hogy ez a szolgálat az én részem lett. Az alapozáshoz most én kellettem, de az kérdés, hogy a folyamat további részére én leszek-e az alkalmas ember. Azon majd gondolkodni és azért még imádkozni kell, hogy ki lesz az az ember, aki ebbe több órát tud beletenni. Én a gyülekezeti szolgálatomat elhagyni nem szeretném, még akkor sem, ha ez egy nagyon szép projekt. A találkozások során nem ítélkezni megyek az egyházmegyékbe, és nem tudom megmondani a tutit. Nem ismerem a szórványvidéket, nem szolgáltam cigányok között, nem voltak nagyvárosi tapasztalataim, én az evangélium erejéről tudok bizonyságot tenni, és arról, amiben benne vagyok.
Említetted, hogy a feleségeddel is imádkoztál a referensi szolgálat miatt. Mi tudható a családodról?
Érdekes, hogy a „régi” életemből való a feleségem, akivel a gimnázium óta ismerjük egymást, és abból kialakult egy párkapcsolat. Diával együtt formálódtunk Isten szeretetében, hogy aztán szövetségesei legyünk egymásnak. 2016-ban házasodtunk össze a szalki gyülekezetben, ő a legfőbb bizalmasom. A tatai Refiben történelem-magyar szakos tanár. Ugyanúgy szívügyének tekinti az ifjúsági korosztályt, csak ő tanárként más eszközökkel és más időkeretben, de néha nálam is sokkal intenzívebben éli azt meg. Van egy négy és fél éves Emmácskánk. Nyilván ők a legfontosabbak nekem, ők a szeretet-tartályom feltöltői, de ez egy oda-vissza dolog.
Mi az életed vezérigéje és hogyan erősít téged?
A Zsoltárok 37,5: „Hagyd az Úrra a te utadat, és bízzál benne, mert ő munkálkodik”. A tatai legáció során, Szomódon prédikáltam először. Akkor még volt hó karácsonykor, az utak le voltak fagyva. Búzai Guszti bácsi, aki nagy fotós, lefényképezte, hogy milyen úton jött a legátus. Később elküldte a képet ezzel az igével, ami ott van az íróasztalom fölött. Azóta nekem még fontosabbá lett ez a számomra korábban már ismert ige. Rájöttem, hogy miért! Mivel én egy irányítás fókuszú személy vagyok, ezért számomra nehéz, ugyanakkor nagyon fontos, hogy felemeljem Istenhez az ügyeimet. Rengeteg helyzetben szelídültem meg azáltal, hogy nem görcsösen ragaszkodom a saját tudásomhoz és képességemhez. Ha elcsüggednék a saját erőtlenségemen, akkor ránézek Guszti bácsi képére, és tudom, hogyan kell tovább mennem az úton.
Böjti időszakot élünk, ezért adja magát a kérdés: hogyan állsz az évenkénti nagyböjthöz?
Kedvenc időszakom. Nagyon szeretem a húsvéti ünnepkört böjttel, nagypéntekkel, húsvéttal. Ételböjtöt nem tartok, bár már másként gondolkozom róla, úgyhogy nem kizárt, hogy egyszer belevágok. De szeretek főzni és szeretek enni, ezért jelenleg ezzel még vannak problémáim. (nevet) Minden évben van valami, amit a böjtben tervezek elengedni. Ismerem a szívemet, hogy még vannak dolgok, amikben csalfa, és azokat Isten elé kell tárni. A böjtöt nem kihívásként fogom fel, ahol a siker a fontos. Osztozom Lovas András lelkipásztor véleményében, aki az elmúlt időszakban sok mindenben mentorált, hogy „csak akkor böjtölj, ha szerelmes vagy Istenbe”. Fontos, hogy a Valakiért teszem, és nem magamért; és amit elveszítek, azt sokkal nagyobban kapom vissza. Évről-évre a böjtfői úrvacsorakor kezdem meg az elengedést.
A nagyheti eseményekhez kapcsolódik valamilyen különleges szokás a gyülekezetedben?
Van, ami most már szokássá érett, például a nagyszombati imaséta. A templomban reggel kilenctől este hatig lehet látogatni az installációkat. Az idén lesz először nagyhét szerdáján egy dicsőítő délután a gyülekezetünk dicsőítő zenekarával. Ők fognak dicsőítéssel és bizonyságtétellel szolgálni, valamint az ifjúsági szolgálat javára gyűjtés is történik.
Az ifjúsági munkához közel álló módon, egy játékkal fejezném be, ha megengednéd.
Tudom-tudom, szoktam olvasni az interjúidat. (mosolyog)
Mák vagy dió? Mák.
Ifjú János vagy idős János apostol? Az idős János, aki betelt az élettel.
Vászontáska vagy hátizsák? Vászontáska.
Tamás találkozása a Feltámadottal vagy Saul Krisztus-élménye? Tamás.
Magányos elmélkedés vagy sodró beszélgetés? Introvertált vagyok alapvetően, úgyhogy a magányos elmélkedés.
Söralátét vagy kulcstartó? Boros vagyok… (nevet) kulcstartó.
Újszövetségi levelek vagy ószövetségi próféciák? Próféták.
Ptolemaiosz húrnégyszög tétele vagy Pitagorasz derékszögű háromszög tétele? Pitagorasz, mert azt még tudom is, hogy mi. (nevet)
Kutya vagy macska? Kutya.
Nagycsütörtöki lábmosás vagy húsvét vasárnapi sírhoz futás? Lábmosás, mert nagyon sok gondolatom mostanában ahhoz kapcsolódik.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy áldás kísérje a tatai gyülekezetben és a dunántúli egyházkerületben kosárlabda nélkül, de kosaras tapasztalattal végzett szolgálataidat, melyekhez szeretet-tartályodat töltse fel szeretett családod!
