Megéled

A pünkösdi fejezet

Pár nap és pünkösdhöz érünk. Pünkösd az elpazarolt ünnep, ezért jó előre készülni rá.

A várost úgy hívják, hogy Koldusok Városa. Legalább annyira különbözőek itt az emberek, mint bárhol máshol, külsőre és életmódra, temperamentumra és gondolkodásra, de itt van valami közös. Mindannyian nyomorognak, éhesek, egyik óráról a másikra élnek, távlat nélkül, morzsákat keresve, várva a szánakozva odadobott garasokat. Koldusok mind. A város közepén van egy gyönyörű épület, zárt kapuval, az van ráírva szép betűkkel, hogy éléskamra. Nem tudnak bemenni, nem lehet kinyitni. Aztán egyszer csak egy nap hatalmas kürtzengéssel feltárul a kapu, és szabad lesz az út, és az ott lévő koldusok mind bemennek. Jóllaknak, örülnek, erőre kapnak, megváltozik minden. Az ajtó nem záródik be, étel és ital lesz, lehet foglalkozni mással is, a jövővel. Aztán eltelik sok idő, évtizedek, talán évszázadok. A Koldusok Városában még mindig nyomorgó embereket látunk, pedig az éléskamra nyitva van, és gazdagon terített asztalok várják a betérőket. De nem mennek be a kapun. Viszont évente egy napon keresztül az éhes emberek megünneplik azokat, akik előtt sok éve feltárult az ajtó, akik jóllaktak, akiknek volt lehetősége másként élni…

Abszurd történet, persze. Én mégis hasonlóan látom azt, ahogyan a pünkösddel bánunk. Hogyan rontjuk el, ahogyan elmegyünk mellette, a lehetőség mellett, hogy végre mozdítson is rajtunk valamit. Ilyenek vagyunk: nyitott ajtó mellett ünnepeljük azokat, akiknél megnyílt az az ajtó, de mi éhesek maradunk. Persze az emlékezésről is szól az ünneplés, a visszatekintésről és a jelenbe átemelhető üzenetről. De nem csak ezekről. Pünkösd nem olyan, mint a karácsony, ahol volt egy kényszerű utazás, megszületett a Megváltó, jöttek látogatók, menekülés és vége, új fejezet. Nem olyan, mint a húsvét, ahol Jézus meghalt, halott volt, majd visszatért, találkoztak vele az övéi, aztán visszatért egy időre a mennybe és vége, új fejezet. Pünkösdnél nincs új fejezet, abban a fejezetben vagyunk most is, nyitva van a történet, részei vagyunk mi is. Nyitva van az éléskamra, a miénk is. A Szentlélek megérkezett, megragadta és átformálta a tanítványokat, először, aztán elindult a forradalom, ami elvileg még most is tart. Nincs lezárva, nyitva van.

Pünkösd nem a nosztalgiáról szól. Nem valamiről, ami volt, hanem valamiről, ami elkezdődött. És ez óriási különbség. Persze, kihat ránk az is, ami karácsonykor történt, az is megváltoztatott mindent, ami nagypénteken és húsvétkor, de itt másról van szó.

Mindig el tudok csodálkozni az apostolok cselekedetei magától értetődő természetességén, valódi erején, ahogyan áldást és üldöztetést vesznek a szereplők, ahogy a különböző helyzetekre, különböző emberekre mindig van valamilyen odaillő válasz, és az összes odaillő válaszból ugyanaz a Jézus szólal meg, átszűrődve a hitvalló szereplőkön. Ez a Szentlélek munkája, felkap, visz, sodor, szavakat ad, találkozásokat, összekapcsol, rögtönöz, majd kiderül, hogy beleállított valamibe, ami már régóta alakult. Mi meg itt a XXI. századi nyugaton, a ma élő keresztyének, mi meg görcsölünk, döcögünk, késünk, lemaradunk, keseredünk és keményedünk. És közben magunkon sem tudjuk tetten érni a Lélek semmihez nem hasonlítható dinamikáját.

Pünkösdkor egy napra felnyitjuk a könyvet és elmondjuk, milyennek kellene lennie, milyenek lehetnénk. Hogy ők, az elsők, meg néhány utánuk jövő bementek az éléskamrába, amikor az kinyílt. De nagy dolog volt.

Pedig azóta is tart. Nincs másik fejezet, a miénk is. Először rá kellene csodálkozni, hogy ez csak elkezdődött. Aztán lehet imádkozni. Jöjj, élő lélek…