Az ember mindig is arra törekedett, hogy a világot a saját igényeihez igazítsa. Amit a természet létrehozott, azt továbbfejleszti, nemesíti, hogy jobban szolgálja a céljait: nagyobb termést, több tejet, hatékonyabb termelést akar. Önmagában ezzel nincs baj. A kérdés az, hogy miközben egyre többet akarunk kihozni a világból, vajon értjük-e, mit változtatunk meg valójában, és észrevesszük-e, hogy a sikerért mit áldozunk fel, milyen fontosabbat veszítünk el?
A növénynemesítés során az ember a számára előnyös tulajdonságokat választja ki, mint pl. a hozam vagy az ellenálló képesség. A figyelem azonban könnyen egyetlen mérhető eredményre szűkül le: mennyire gazdaságos a termesztés. Közben háttérbe szorul a teljes rendszer vizsgálata, pedig a nagyobb termés önmagában még nem bizonyítja, hogy a mennyiség és a minőség egy cipőben jár. Sőt…
Ugyanez a szemlélet az állattenyésztésben is megjelenik. A szarvasmarhától például egyre nagyobb tejhozamot várunk, így a tenyésztésben azok a tulajdonságok dominálnak, amelyek gazdaságilag megtérülnek. Az állat értékét könnyen az határozza meg, mennyi hasznot hoz. Még látványosabb ez a kutyatenyésztésben: ma már olyan fajták léteznek, amelyeknél a szélsőséges testi adottságok légzési vagy mozgási nehézségeket okoznak. Az ember éppen azt tekinti kívánatosnak, ami az állat életét megnehezíti, majd természetesnek veszi, hogy a lény emberi segítség nélkül életképtelen.
Itt válik igazán érdekessé a kérdés: vajon jobbá tettük a természetet, vagy csak a saját kényelmünkhöz igazítottuk? Lehetséges, hogy amit sikerként ünneplünk, annak az árát maga az élőlény fizeti meg? Az ember ugyanis hajlamos igazolni a döntéseit: ha valamibe sok munkát fektettünk és előnyünk származik belőle, azt gondoljuk, hogy az szükségszerűen jó is. Kívánságainkat elvvé emeljük, megszokásainkat természetes rendnek tekintjük, és erről másokat is igyekszünk meggyőzni.
De vajon ugyanez a gondolkodás nem jelenik-e meg az emberi közösségekben, a vallásban és az egyházban is?
Amikor a hitet is a saját képünkre formáljuk
Az egyház története sem mentes az emberi érdekektől. Az eredeti jézusi tanítások nyomán és mellett az évszázadok során kialakultak intézményesült szokások és értelmezések. Ezek között voltak a hitéletet szolgáló gyakorlatok, de olyanok is, amelyek eltávolodtak az eredeti céloktól. Az intézményi érdekek azonban idővel összefonódhatnak a vallási tekintéllyel, a hívő pedig könnyen összetévesztheti az egyéni érdekek táptalaján növekedőt azzal, ami valójában a hitet szolgálja.
A reformáció ennek meghatározó példája. A 16. század elején a búcsúcédulák árusítása körüli visszaélések komoly vitákat váltottak ki. Bár a búcsú teológiája eredendően nem a bűnbocsánat megvásárlásáról szólt, a gyakorlat mégis azt a benyomást keltette, hogy pénzzel lelki előnyök szerezhetők, miközben az egyházi vezetés jelentős bevételhez jutott. Luther Márton 1517-es tézisei nyomán vita indult erről, mely szükségszerűen előtérbe állította az egyházi tekintély mibenlétét is. A reformáció egyik központi kérdése az lett, hogy az egyház gyakorlata mennyire maradt hű a Szentíráshoz és keresztény hitünk eredeti alapjaihoz. Ezért a folyamat nem pusztán újítás volt, hanem az egyházi tanítás és gyakorlat felülvizsgálatára, illetve a hit alapjaihoz való visszatérésre irányuló törekvés.
A jelen kísértése: mindenki a saját képére formálná az egyházat
Ez a kérdés ma is aktuális. A mai világ is küzd a kísértéssel, hogy az egyházat a saját igényeihez igazítsa. Sokan szeretnék, ha az egyház olyan lenne, amilyennek ők elképzelik: azt hangsúlyozná, ami számukra kedves és kényelmes, miközben elhallgatná azt, ami személyes változtatást követel. Ma is nagy kérdés, hogy valóban az egyház javát keressük-e, amikor változtatásokat követelünk; vagy inkább azt szeretnénk, hogy az egyház alkalmazkodjon hozzánk, és ne nekünk kelljen alkalmazkodnunk az Isten Igéjéhez.
A szeretet nevében könnyű kiválogatni a tanítások megnyugtató részeit. Elfogadásról és irgalomról beszélünk, miközben megfeledkezünk a kötelesség, az áldozat, az önfegyelem és a megtérés szükségességéről. Szeretnénk a hit gyümölcseit, de az oda vezető utat nem feltétlenül akarjuk vállalni. Pedig a szeretet nem jelent mindent helyeslő bólogatást. A keresztény ember feladata, hogy a Szentírás zsinórmértéke alapján forduljon az emberek felé, ne pedig az önfeladás és a mindenáron való elfogadás talaján álljon.
A hagyomány mint alap, nem mint akadály
Az egyházat nem a kor elvárásaihoz való igazodás tartja fenn, hanem a hit továbbadása, a Szentírás, az apostoli kor öröksége és az a hagyomány, amelyen keresztül a keresztény közösség megőrzi krisztusi szellemiségét, lelkiségét. Ez nem jelenti azt, hogy minden emberi gyakorlatot változatlanul kell hagyni; a reformáció is mutatja a felülvizsgálat szükségességét. De különbséget kell tenni aközött, hogy egy emberi szokást korrigálunk, vagy hitünk alapjait kezdjük-e el tetszés szerint átformálni.
Egy épületet fel lehet újítani, a falait meg lehet erősíteni, bizonyos felesleges, tönkrement részeit le lehet bontani. De ha sorra eltávolítjuk a tartóelemeket, az már nem felújítás, hanem a szerkezet meggyengítése. Ugyanez történik a hittel is. Ha csak azt tartjuk meg, ami megfelel a kor ízlésének, fokozatosan elmosódnak a határok aközött, ami a keresztyén hit lényegi része, és ami csupán egyéni választás kérdése. Így megtörténhet, hogy ami korábban alapmeggyőződés volt, idővel csak egy lesz a sok lehetséges opció közül.
A felhígulás nem egyik napról a másikra történik, hanem apró engedményekkel kezdődik. Minden változtatás önmagában jelentéktelennek tűnik, de ha a végén már nem tudjuk, kihez és mihez kell hűségesnek maradnunk, az egyház önazonossága vész el. Ha mindenki csak azt tartja meg az elődök által is felismert igazságból, ami neki tetszik, mi marad a közös alapból, ami összetartja a közösséget?
Nem minden újítás megújulás
Visszatérve a természet példájához láthatjuk, hogy az ember képes úgy megváltoztatni dolgokat, hogy közben elfelejti a Teremtő akaratát. Megtehetjük, hogy egy növényt a terméshozam, egy állatot a teljesítmény, egy kutyafajtát a küllem alapján értékelünk, de az egyetlen szempont szerinti kiválasztásnak mindig ára van. Ha nem vesszük figyelembe a nagy egész működését, könnyen olyan eredményre jutunk, ami rövid távon előnyösnek tűnik, hosszú távon azonban káros.
Az egyház esetében is hasonló veszély fenyeget. Ha a fő szempont az lesz, hogy mindenki jól érezze magát, senki se szembesüljön kellemetlen igazságokkal és ne kelljen lemondani semmiről, akkor a közösség éppen azt veszíti el, amiért létrejött. Jézus mondta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát és vegye fel a keresztjét mindennap.” A valódi megújulás nem a mindent megváltoztatásban rejlik. Néha az a legnagyobb bátorság, ha felismerjük: valamit nem átformálnunk kell, hanem megőrizni vagy vissza kell térnünk hozzá.
A reformáció ugyan rávilágít arra is, hogy nem minden újítás rossz és nem minden régi gyakorlat helyes, de legfontosabb tanulsága az, hogy az egyházi gyakorlatot újra meg újra szembesíteni kell a hit alapjaival. A reformátori gondolatok nem a hit felhígítását célozták, hanem megszólaltatták a Szentíráshoz és Isten tanításához, azaz az alapokhoz történő visszatérés igényét.
Mert végül nem az a kérdés, hogyan tudjuk az egyházat a saját képünkre formálni, hanem az, hogy van-e bennünk elég alázat magunkat igazítani ahhoz az igazsághoz, amelyet az egyház megszületése óta folyamatosan és változatlanul hirdet. A világot nem a saját kívánságainkhoz igazítva tesszük jobbá, és az egyházat sem a kényelmes dolgok elfogadásával, a korszellemhez való idomulással újítjuk meg. A valódi megújulás ott kezdődik, amikor nem az igazságot változtatjuk meg a magunk kedvéért, hanem mi magunk változunk, térünk vissza az igazsághoz.
