Amikor hitre jutottam, akkor egészen mást jelentett számomra a vallás és vallásosság, mint most. A vallás abban a közösségben kissé leegyszerűsítve az élő hit ellentéte volt. A hit jó, a vallás rossz. A hívők üdvözülnek, a vallásosok elkárhoznak. Az elmúlt évtizedekben azonban jelentősen megváltozott számomra e fogalom jelentése, különösen azután, hogy elolvastam Giddens rendkívül jó összefoglalását a témáról[1]. Az előző három hét keddi írásaiban a szót ebben az új jelentésben használtam.
A futball, a kapitalizmus és a politika első pillantásra három egészen különböző világ. Az egyik játék, a másik gazdasági rendszer, a harmadik a közös életünk megszervezésének eszköze, mégis meglepően hasonló módon működnek. Mindhárom képes közösséget teremteni, identitást adni, szent időket és tereket kijelölni, rítusokat működtetni, ellenségeket megnevezni és valamilyen beteljesedést ígérni. Vagyis mindhárom magára öltheti a vallásos jelenségek jellegzetes formáit.
Ez azért lehetséges, mert az ember alapvetően vallásos természetű lény. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki hisz Istenben, imádkozik vagy valamelyik egyházhoz tartozik. Sokkal inkább azt, hogy az ember jelentést keres, középpontokat jelöl ki, történetekbe rendezi az életét, közösségekhez kapcsolódik, rítusokat alkot, és bizonyos dolgokat kiemel a hétköznapok világából. Vágyik arra, hogy valami nála nagyobbhoz tartozzon, ami értelmet ás szerkezetet ad az életének, és amiért akár áldozatot is képes hozni.
Mircea Eliade (és persze sokan mások is) ezt az embert nevezte homo religiosusnak, vallásos embernek. A szent és a profán[2] című klasszikus művében arra mutatott rá, hogy az ember számára a világ tere és ideje sohasem teljesen egyforma. Vannak helyek, amelyek különleges jelentőséget kapnak, és vannak időpontok, amelyek kiemelkednek a többi közül. A szent ott jelenik meg, ahol a valóság sűrűbbé, jelentéstelibbé válik, ahol az ember valamilyen végső renddel találkozik.
A szent tér középpontot ad. A templom ezért több egyszerű épületnél. Olyan hely, ahol az ember másképp viselkedik, mint az utcán, a munkahelyén vagy otthon. Elcsendesedik, meghajol, tiszteletet tanúsít, gondolkodik, énekel. A tér elrendezése, a jelképek, a fények és a szertartások mind azt üzenik, hogy itt valami lényeges történik. Az ember kilép a mindennapok profán szétszórtságából, és egy nála nagyobb valóság felé fordul.
A stadion hasonlóképpen működhet. Zarándoklat vezet oda, különleges öltözet tartozik hozzá, saját énekek, színek, mozdulatok és szabályok alakítják a közösség életét. A stadionba belépő szurkoló kilép a hétköznapok világából, és egy közösen megélt történet részévé válik. A bevásárlóközpont szintén képes templomszerű térré alakulni. Ablaktalan belseje kiszakít a külső időből, állandó fényei, zenéje, illatai és gondosan megtervezett útvonalai ráhangolják az embert a fogyasztás liturgiájára.
A vallás az időt is átalakítja. A húsvét, a karácsony, a pünkösd, ahogy minden ünnep, kiemelkedik a hétköznapok sorából, újra elmondja a közösség alapvető történetét, és összeköti a jelent a múlttal. Az idő ilyenkor nemcsak múlik, hanem telik, jelentést kap. Korunk kvázi-vallásos jelenségeiben is felismerhetőek ezek: a világbajnokság, a döntő, a fekete péntek, karácsonyi vásárlási szezon, kiárusítások, a választási kampány és különösen a választás napja.
A vallásos működés másik alapvető eleme a mítosz. A mítosz ebben az értelemben nem azt jelenti, hogy kitalált vagy valótlan történet, hanem olyan alapvető elbeszélés, narratíva, amely elmondja, honnan jöttünk, kik vagyunk, mi romlott el a világban, és hogyan állhat helyre a rend. A vallási történetek az ember jelenét is értelmezik: megmutatják, hol van a helye, mi a feladata és miben reménykedhet.
A sportközösségek saját mítoszokat őriznek legendás játékosokról, nagy győzelmekről, tragikus vereségekről és csodálatos feltámadásokról. A kapitalizmus története az emberi haladásról, a növekedésről és az egyéni felemelkedésről szól. A politika pedig különösen könnyen épít üdvtörténetet: valaha rend és jólét volt, aztán jött a hanyatlás, most pedig egy kiválasztott közösség vagy vezető helyreállíthatja az elveszett világot. Az ilyen történetek nem egyszerűen magyarázzák a valóságot, hanem cselekvésre, hűségre és áldozatra szólítanak.
Egy ilyen vallási közösség tulajdonképpen önmagát is ünnepli. Amikor az emberek összegyűlnek, közösen énekelnek, ugyanazokat a mozdulatokat végzik és ugyanazokra a jelképekre figyelnek, különleges érzelmi energia születik. A résztvevő úgy érzi, valami nála nagyobb ragadta magával. Ezt érezhetjük egy istentiszteleten éppen úgy, mint egy stadionban, koncerten vagy politikai nagygyűlésen is.
A rítus nem pusztán kifejezi a közösséget, hanem létre is hozza. A közös éneklés, a felállás, a taps, a jelvények viselése vagy a jelszavak ismétlése által az ember átéli, hogy tartozik valahová. A közös mozdulatok közös testet alkotnak. A rítusok különösen erősek egy olyan korban, amelyben sok ember magányosnak, elszigeteltnek és jelentéktelennek érzi magát.
Hankiss Elemér az Emberi kalandban[3] (ami ifjúkorom egyik kedvenc könyve volt) az emberi kultúrát a fenyegető világban felépített védőrendszerként írta le. Az ember tud saját haláláról, megtapasztalja a veszteséget, a kiszolgáltatottságot és a káoszt. Ezért szimbólumokat, közösségeket, történeteket és intézményeket teremt maga köré és fölé. Olyan világot épít, amelyben otthonosabban mozoghat, és amelyben saját élete jelentést kap.
A vallás ennek az emberi világépítésnek az egyik legátfogóbb formája. Megnevezi a jót és a rosszat, választ ad a szenvedés kérdésére, rendet teremt az időben, és az ember életét egy nagyobb történetbe helyezi. Amikor a transzcendens vallásosság háttérbe szorul, ezek az emberi szükségletek továbbra is megmaradnak. A szent iránti vágy nem szűnik meg attól, hogy kevesebben járnak templomba, hanem új tárgyakat keres magának. Így születnek meg az evilági vallások. A véges valóságok végső jelentőséget kapnak. A csapat több lesz sportegyesületnél, a piac több gazdasági eszköznél, a politika több közös ügyek intézésénél. Identitást, reményt és üdvösséget kezdenek kínálni. Ezzel együtt oltárt is építenek, az oltár pedig előbb-utóbb áldozatot kíván.
Ezek a jelenségek önmagukban nem feltétlenül gonoszak. A játék, a gazdaság és a közélet mind az emberi kultúra fontos részei. A veszély akkor jelenik meg, amikor a rész elfoglalja az egész helyét, az eszköz céllá válik, a véges pedig magának követeli a végtelennek járó hűséget.
A keresztény hit ebben a helyzetben felszabadító különbségtételre tanít. A világ dolgai lehetnek értékesek anélkül, hogy istenné válnának. Lehet örülni a sportnak, dolgozni a jólétért és felelősen részt venni a politikában. Közben viszont nem felejthetjük el, hogy egyik sem hordozza az üdvösséget. Egyik győzelem sem végleges, egyik gazdasági rendszer sem örök, és egyetlen politikai vezető sem megváltó. Az evangélium vigasztalása az, hogy Isten akkor sem mond le rólunk, amikor a szívünk hamis oltárokat épít. Krisztus nem újabb teljesítményt, győzelmet vagy áldozatot követel, hanem önmagát adja értünk, és visszahív ahhoz az élethez, amelyet nem kell megszereznünk, mert kegyelemből kapjuk. Benne a nyugtalanul kereső ember végre hazatalálhat, és megpihenhet abban, hogy Isten szeretete valóban elég.
A szent tehát nem tűnt el. Ott van a stadionban, a bevásárlóközpontban, a politikai nagygyűlésen és a telefonunk képernyőjén, mert az ember mindig épít oltárt. A szabadság ott kezdődik, amikor felismeri, mi az, ami mulandó, és mi az, ami örök.
Kép: Lucas van Leyden: Salamon bálványimádása, 1514 körül. LACMA / Wikimedia Commons, public domain
[1] Giddens, Anthony: Szociológia. Osiris Kiadó. Budapest. 1995. 14. fejezet. 435-464. o.
[2] Eliade, Mircea: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1996.
[3] Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Helikon Kiadó. Budapest. 1997.
