Áldozócsütörtök számomra mindig talány. Megfoghatatlan az a kifejezés, hogy Jézus mennybe megy. Általában akkor használjuk a „mennybe megy”, vagy az „égbe megy” kifejezést, ha valaki meghal. Némi áthallással, hogy sok szenvedés után, esetleg ártatlanul, igazságtalanul. A lényeg a tragédia.
Jézus mennybemeneteléről nem a halál jut eszünkbe és nem a szenvedés és főleg nem tragédia. De legalább olyan erős dolog ez, mint ahogy a halált tapasztaljuk. Lukács és Márk is ír róla. Mindegyik evangélium szövegét úgy értelmezzük, hogy felvitetett. Márk evangéliuma úgy beszél róla, hogy befogadtatott. Lukács pedig úgy, mint aki felajánltatott, mintegy áldozat. Felemeltetett, felhő fogadta magába, mondja az Apcsel.
Azonban számomra mindezek így nem sokat jelentenek. Főleg azért, mert Jézus maga mondja, hogy veletek vagyok a világ végezetéig. Az elmegy nem értelmezhető. De akkor a visszajön sem értelmezhető, ha nem ment el. A Jelenések könyvében meg egyenesen felhőkön jön el. A mi fogalmaink nem nagyon tudják leírni azt, amit Isten tesz, amit megenged. Ha akar, elmegy úgy, hogy itt marad. Ha akar, eljön úgy, hogy el se ment.
Az angyalok azt mondják az Apostolok cselekedeteiben, hogy „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” Maga a Jelenések könyve jelentett lelki megnyugvást nekem. Pont az első sorai. Ahol azt írja, hogy ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, azaz apokalipszise. Ez leleplezést is jelent. Innentől kezdve úgy tette el az elmém Jézus mennybemenetelét, mint amikor ellepleznek egy remekművet, mely csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban leleplezzék, megmutassák.
Jézus az én elleplezett, ám mégis jelenlévő prófétám, királyom, főpapom, megváltóm, aki egy adott pillanatban ismét fedetlenül lesz jelen. De addig is megteheti, hogy az Atya jobbján ül, és amit ez jelent, hogy tanácsos, befolyásos, hatalommal bíró.
Most, hogy ilyen bölcsnek képzeltük magunkat és megoldottuk a világ egyik rejtélyét, akkor inkább vessünk egy pillantást ennek a Jézusnak a kérésére, parancsára, ígéretére.
Most van a legtöbb helyen a konfirmáció, néha kereszteléssel együtt, de sokszor idézzük az Igét, hogy menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelve őket…” Tulajdonképpen az egész mennybemenetelnek ez valahol a ránk tartozó értelme. A tanítványság, amely nem más, mint állandó Jézusra tekintés, azzal az ígérettel, hogy valóban meg fogjuk látni.
A Jézusra való tekintés nélkül, ha kihagyjuk a nézőpontunkból, akkor a világnak csak az emberi tervezés, elképzelés szerinti szeletét ismerjük meg. Az telve van hibával, pontatlansággal, igénytelenséggel, fércmunka. Nincs benne köszönet és ígéret. Nem ível át nemzedékeken, hanem csak egy-egy generáció sajátja. Ha nem rá nézünk, hanem saját vággyal a világra, akkor elidegenedünk pont attól a világtól, ami után vágyva vágytunk. Ezt a világot már mi teremtjük, és félelmetes hellyé válik. A kora hajnalt szeretjük, amikor csattognak a csalogányok és fütyülnek a rigók. Csend van, de a csendnek van hangja. Ugyanezt a csendet képzeljük el madarak éneke nélkül. Az első tele van reménnyel, szabadsággal, megtelik a tüdő és az elme útjára indul. Az utóbbi szorongat, és beszűkül az értelem és a lélek.
A mennybemenetelnek az az ígérete, hogy nem láttok, de veletek vagyok, és nem passzív emberek vagytok, hanem tanítványok és tanítvánnyá tevők, ez Isten madárdalos reggele és nagyon is beszédes csendje.
Istentelen gondolkodás az, amely Jézus mennybemenetelét (persze a halálát és feltámadását is bele kell értenünk) az emberi logika börtönébe akarja zárni. Mert semmi emberi logika nincs ott, ahol Jézus úgy is jelen van, ha nem látjuk.
Szeressük a hajnalt, amely eljön! Mert Jézus mennybemenetele új ígéretekkel vannak tele, amelyet mi kaptunk és gyermekeink. Ezek úgy dalolnak, mint a hajnalban a madarak. Pünkösd jön. Szentlélek jöjj és töltsd be az ígéreteket!
