Megszólal

A te gyertyád jobban éget

Szikra pattan, kanóc gyullad, és máris ott világlik hiányod az őszesti homályban. Viaszos cseppek morzsolják halkan a gyász néma könnyeit. Egy pillanatra a hideg szélben megdermednek, majd a következő csepptől egyre súlyosabbak, nehezebbek lesznek míg földre hullanak, hogy onnan az égbe kiáltsanak. Van olyan gyertya, amit inkább nem gyújtanánk meg. Maradjon sötétben, ne öltsön alakot a gyász kontúrja, mert fényében villannak emlékek, hangok, fájdalommal teli, de megküzdött hónapok. A te gyertyád most még jobban éget, mint a többi. Pillangós koporsód foszlása még meg-meg lengeti lelkem gyászruháját, de közben nevetek, főzök, élek. Hagyom, az idő hadd öltse össze az itt és az ott, a most és mindenkor kettéhasadt kárpitját.

Vannak szakértők, kik tudják, mikortól kell könnyebbnek lennie. Hány hónap elteltével, lépcsős módszerük betartásával a lélek terhének hogyan kell enyhülnie. Sarokba szorít a sok kegyes megosztás is. Az egymást bíztató igazhitűek, kik bátran veszik szájukba az általánosító mondatokat, pedig, ha tudnák… Sok apróság felé néznek, de van, hogy keveset látnak. Versengésnek tekintik a sírokra kivitt virágokat, mécseseket. Olykor sajnálják a feleslegesen elherdált pénzt, álszent szeretetnek titulálják az emlékezést. És mégis, minden évben eljönnek ezek a napok, és elmegy az ember a maga útján, hogy emlékezzen, a síron túl is összetartozunk.

Mi változik az ítélkezés szavától, ha nem a közöttünk lévő távolság nagysága növekszik? Miért könnyebb eltévelyedettnek, hitetlennek tekinteni, ki lelkében összeroskadt, mint részvéttel a szemébe nézni, meglátni terhének súlyát és együttérzéssel elfogadni, hogy ő most itt tart?

Talán azért, mert akkor le kell ereszkednünk abba a mélységbe, ahol van, és valahogy kibírni a másik állapotát. Ott keveset ér a tudományos módszer és a betanult sablonszövegek is hiteltelenek. De előkúsznak saját bizonytalanságaink, félrecsúszott igazságaink. Felszínre kerül minden, amitől félünk és annak belátása, hogy nem tudunk minden megoldani. A mellettünk ülővel együtt rászorulói vagyunk valaki nagyobb jóindulatának, mert a mi erőnk véges.

Hisszük a feltámadást, de nincs feltámadás halál nélkül, ahogy megváltás sincs annak belátása nélkül, hogy szükségünk van Isten kegyelmére. Hogy ezt megértsük és valóban miénk legyen ez a meggyőződés, nem spórolhatjuk meg a veszteség és gyász gyötrelmét. Nem kerülhetjük el a mélység realitását, mert így tudjuk elfogadni Isten segítségét.

A gödör mélyén ülőnek kiabálni fentről könnyű, de nem érdemes, ahogy abból kirángatni sem tudjuk erőszakkal. Mindenkinek a maga tempója szerint adatik a mélységeiből felemelkedni, amihez Isten hagy időt, teret és lehetőséget. Részvéttel van jelen, mert valóban részt vállal mindabból, ami bennünket megérint.

Egészen közel hozza Jézust a mindennapi emberélethez az a Szentírási szakasz, melyben barátja, Lázár sírjánál könnyekre fakad. Hiába a beszéd az írásokról, hiába tudja az ész, hogy minek kell következnie, a megbékélés csak azután következik be, hogy Jézus is belépett abba a mélységbe, ahol az őt fogadókat találta. Ebből érzékelték, hogy mennyire szerette őket, a meghalt Lázárt, és el is tudták fogadni igaznak azt a jóságot, önzetlen szeretetet és hatalmat, amivel közéjük érkezett. Megtapasztalták annak a csodáját is, hogy Isten életre hívja ki az embert a sírgödör mélyéből, és nem az örök halált szánja neki.

Így történhet meg napjainkban is, hogy pislákoló mécseseinket Isten nem elfújni jön, hanem a maga világosságával kiegészíteni és új megvilágításba helyezni. Hogy amikor mi a kis gyertyáink fényénél a halál riasztó árnyékának táncát látjuk, akkor is legyen ki megszólít: „Ne félj, mert megváltottalak!”

Van, akit a napokban egy-egy gyertya jobban éget, mert friss még a gyász, túl mély a seb. Van, akinek a napokban inkább csak a jelenlétünkre van szüksége a magunk bölcsességei helyett. Van, akinek az élet sötét órájában semmi másra, csak szeretetre van szüksége. Ne a távolságot mélyítsd, hanem a közelséget építsd!

A szerző

Írások

Kislánykènt a járdán sètálva gyakran ütköztem neki lámpaoszlopnak, annyira el voltam foglalva a világ működèsènek megèrtèsèvel. Kerestem a Teremtőt, a cèlt ès az èrtelmet minden mozdulatban. Ma már óvatosabban közlekedem, de a cèl mèg mindig ugyanaz. Haladni az Ő kegyelmèről a teljesség felè úgy, hogy lelkèszkènt egyre inkább èrzem a felelőssègèt szavaimnak ès tetteimnek.