A növénytermesztés legfiatalabb ága a vízkultúrás gazdálkodás, melynek rengeteg előnye van, hiszen a külső tényezőket megpróbálják kizárni, hogy kizárólag a terméshozam maximálására koncentrálhassanak. A növényeknek nem kell földet biztosítani, csak egy mesterséges anyagot, meg támrendszert, hogy ne merüljenek el teljesen az alattuk lévő tápoldatban, mely biztosítja számukra az élet- és fejlődés-ciklusukhoz megfelelő tápanyagokat. Rengeteg kézi munkát meg lehet ezzel a módszerrel takarítani, hiszen az úgymond steril környezet és a termőföld teljes kizárása miatt nem kell sem kapálni, sem gyomlálni, és – nem utolsó sorban – időzíthetik az érési folyamatot is. A produktum pedig szép és kelendő a boltok polcain, hiszen a mérnöki pontossággal megtervezett paradicsom mind egyforma és azonos tulajdonságokkal bír (pl. tovább eláll az üzletekben a hagyományos termesztésűeknél). Ilyenkor törnek fel bennem a kételyek, hogy jó-e az nekünk, hogy ezek a növények, pont annyi és olyan beltartalmi értéket képviselnek csupán, amennyit és amilyent a tápoldatból felszívnak. Elég-e ez nekünk, nem ad-e az anyaföld ennél többet? És ha minden környezeti változástól megvédjük a növényeket, nem „gyógyegér” (valóságban szinte életképtelen egyed) lesz-e belőlük? A harmadik kételyem pedig az, hogy nem lehetséges-e, hogy az emberek számára olyan felesleges növények, melyeket csak gaznak szoktak emlegetni, mégis fontos szereppel bírnak egész környezetünkre és nem utolsó sorban megmaradásunkra. Sok számunkra haszontalan növényről derült már ki, hogy nem is annyira haszontalanok, hanem kifejezetten gyógynövények. (Pl. a nagy csalán, tyúkhúr, gyermekláncfű, lándzsás útifű, kövér porcsin, papsajtmályva, stb.)
Szöget ütött a fejembe, hogy minden haladó propaganda az egészséges élelmiszerek előállítását célozza meg. Mára például a húsevőket eleve elítélik, sőt szinte már szégyenbélyeget sütnek rájuk. Ha mégis állati táplálékot veszünk magukhoz, akkor alapvető elvárás, hogy kizárólag boldog állatok húsát fogyasszuk. A baromfi kiválasztásnál az a trendi, hogy véletlenül sem ketrecben nevelt (ipari szárnyas) legyen, hanem tanyasi kapirgáló. Természetesen annyi tanya nincs a világon, hogy a tudatos, kotkodáló fogyasztók igényét ki tudják elégíteni, de ez egy nagyon jó marketingfogás, mellyel fel lehet verni a termék árát. „Szerencsére” a vegyészek képesek orvosolni ezt a problémát is megfelelő tápok adagolásával. (Érdekes, hogy régen a boltok polcain fellelhető összes tojás héja fehér volt, ma már mind barna. Vajon miért?) Eleve nem értem a vegetáriánus szemléletet, hiszen az ember eredendően mindenevő fogsorral rendelkezik, emellett még az emberi szemek elhelyezkedése is olyan, mint a ragadozóké, ami ugye a húsevést predesztinálja.
Talán eljött az ideje, hogy kiálljunk a boldog paradicsomok jogaiért is!? Szerintem sokkal inkább annak van itt az ideje, hogy világosan lássuk, hogy mivel is akarnak megetetni bennünket.
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? /Madách /
Ne gondoljuk, hogy a vízkultúra csupán a növénytermesztésben létezik, mert sajnos nem így van. Megfigyelhető ez a társadalomban is, hiszen a kívánt fejlődés maximálása egy tápoldatban doppingolva sokkal eredményesebb, mintsem türelmesen kivárni, hogy a természet rendje és a Teremtő törvénye szerint maguktól fejlődjenek ki az életképesek. Az egész jelenségben a legnagyobb bajt nem a fejlődés jelenti, és nem is az, hogy nem egyformán jut „táplálékból” mindenkinek. Sokkal ördögibb az, hogy az eddig nem látható gyökerekről lemossák az anyaföldet, melyek így csupán csak a vizet tudják markolni fogózkodásképpen. Elmúlik a tartás, a tradíció és a hit, az emberek csak lebegnek a tápoldat tetején, vagy elsüllyednek, aztán jön helyettük másik. Megszűnik a kapcsolatuk egymással, a földdel és az éggel. Ideje lenne elkapni azt a kötelet, amit lefelé nyújtanak nekünk, mert az az egy fixpont maradt csupán, amibe bele tudunk kapaszkodni, mint megannyiszor, amikor szükség úgy hozta. Az Úrba vetett hitünk segít a fennmaradásban, hogy a gyökerek újra szilárd talajt fogjanak.
