Juhász Mártonnal, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány (MRSZ) ügyvezető igazgatójával annak kapcsán beszélgettünk, hogy egy hónapja, február 6-án rázta meg Törökország és Szíria területét a 7,8 erősségű földrengés, ahol egyházunk mentőcsapatának tagjaként ő is segített. Munkáját nemcsak íróasztal mögül végzi, hanem hajlandó a tettek mezejére lépni.
Egyértelmű és magától értetődő, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója útra kel Törökországba?
Nem feltétlen egyértelmű, és nem jár együtt az ügyvezető igazgatói munkakörrel. Mivel a földrengés estéjére belepörögtem az ügyintézésbe, úgy éreztem, jó lenne, ha én is kimennék. Egyrészt az angol nyelvtudás miatt, másrészt az MRSZ-szel, mint anyaszervezettel való kapcsolattartás miatt, és nem utolsó sorban a csapaton belüli kohézió miatt. Ez be is igazolódott, mert ezekre mind szükség volt Törökországban.
Ez volt az első külföldi segítségnyújtása?
Nem, korábban már voltam az MRSZ önkéntes orvoscsoportjával Bangladesben, ahol szűk két hétig a rohingya menekültek ellátásába kapcsolódtunk bele.
Kikből állt a törökországi mentőcsapat?
Heten mentünk ki kedden, csütörtökön pedig még tizenegyen csatlakoztak, illetve volt velünk egy Magyarországon élő török származású tolmács is, így összesen tizenkilencen voltunk a mentőcsapatban. Azért nem tudtunk előbb indulni, mert a vezetőnk a sivatagban volt, ahol nincs térerő, így ő nem is tudott a földrengésről. Amikor viszont utolértük, rögtön repülőgépre szállt, és hazajött Budapestre, majd el sem hagyva a repülőteret indult velünk Törökországba. Három kutyás mentő, két hivatásos tűzoltó és két önkéntes tűzoltó –köztük én – alkotta a mentőcsapatot. A kutyák elképesztő munkát végeztek. Rendkívüli szaglásuk miatt a romoknál nagy segítség a jelenlétük.
Az ember csak úgy nem kiálthatja ki magát önkéntes tűzoltónak, ezért feltételezem, hogy már korábban az lett.
Valóban, már korábban elvégeztem a negyvenórás alapkiképzést. Gyerekkoromban bennem is megvolt a fiúknál klasszikusnak mondható „Tűzoltó leszek s katona!”-vágy. Az egyetem idején kerültem legközelebb ahhoz, hogy hivatásos tűzoltó legyek. Debrecenben a Böszörményi úton bementem a tűzoltó laktanyába, és megkérdeztem, hogy mi a feltétele annak, hogy tűzoltó lehessek. Amikor a fizikai feltételek után elmondták, hogy a létrásszer tetején kitolják majd a létrát, amire nekem menetfelszerelésben fel kell mászni, és ott a magasban mindenféle feladatokat kell elvégeznem, akkor beláttam, hogy ez esélytelen, mert tériszonyom van. Nem is tudom, hogy nem jutott ez előbb az eszembe! Akkor letettem a vágyam beteljesítéséről. Viszont 2019-ben megkeresett Hegedüs Gábor, aki a szakmai vezetője a kutató és mentőcsoportunknak, hogy hozzunk létre közösen egy önkéntes tűzoltó egyesületet, ami elsősorban viharkárok elhárításával, árvízi védekezéssel, illetve kisebb tűzkárhelyekkel és eltűnt személyek kutyás keresésével foglalkozik. Így jött létre a Magyar Református Szeretetszolgálat Mentőkutyás, Önkéntes Kutató-mentőcsoport és Tűzoltó Egyesület, aminek keretében elindultak a felkészülések. Én ezt Isten ajándékának éltem meg, mert ezáltal húsz évvel később teljesült az álmom, még ha nem is hivatásosként, de mégiscsak lehetek tűzoltó.
A korábbi kárhelyszínekhez képest jelentős lehetett a különbség Törökországban.
Teljesen más volt az ott megtapasztalt helyzet. Például egy nehéz része volt a dolognak, hogy én előtte egyáltalán nem láttam halottat. Viszonylag érzékeny vagyok, és attól tartottam, hogy a halottak látványa akadályozhatja a kinti szolgálatomat, mert ha érzelmileg nagyon bevonódok ebbe a történetbe, akkor nem tudok jól fókuszálni a feladatra. De imádkoztam azért, hogy ez ne akadályozzon, és Isten megsegített, helyén tudtam kezelni ezt a dolgot. Nem mondom, hogy nem sírtunk, mert háromgyermekes édesapaként engem is megérintett, ami ott volt, de most alapjába véve nem sírni mentünk a sírókkal, hanem menteni. Egy másik érdekesség, hogy amikor itthon becsomagoltam, nagyon fájt a derekam, ezért mindenféle fájdalomcsillapító kenőcsöt és gyógyszert betettem, hogy tudjam kezelni. Minden ok meglett volna rá, hogy még rosszabbra forduljon a derekam állapota, mert amikor kiértünk, akkor egyhuzamban negyven órát voltunk talpon, és a többi napon is csak néhány órát aludtunk, ráadásul fűtetlen sátorokban, éjjel pedig nulla fok alá ment a hőmérséklet. Ennek ellenére hazaérve érintetlenül pakoltam ki a gyógyszeres készletemet. Ezt is Isten ajándékának fogtam fel: amikor helyt kellett állni, akkor helyt álltam.
Általában tragédiák kapcsán kerül „reflektorfénybe” a Szeretetszolgálat. Hogyan éli ezt meg?
Jóllehet, akkor keres és kérdez meg az egyházi és világi média is, amikor nincs igazán ok örömre, mert szenvedést vált ki természeti katasztrófa, vírus, háború, egyéni tragédia, ennek ellenére úgy gondolom, bőven van ok örömre és hálaadásra is. Például Törökország kapcsán öt élet megmentéséért adhatunk hálát.
Sokak nevében mondhatom, hogy büszkék vagyunk a Szeretetszolgálat mentőegységének tagjaira. Lépten-nyomon megtapasztalhatták ezt csapattársaival?
Már Törökország felé úgy ünnepeltek minket a repülőtéren, mint hősöket. Az átszállásnál Isztambulban odajöttek, és köszönték, hogy segítünk. A keleti népek nagyon komolyan veszik a hálát, és hazafelé virágot, bon-bonokat kaptunk. Hazaérve pedig köztársasági elnök asszony, miniszterelnök úr, belügyminiszter úr és Debrecen alpolgármester asszonya ismerte el munkánkat. Amikor itt Budapesten asztalt szerettem volna foglalni a tizenkilenc fős mentőcsapatnak, stílusosan egy török étteremben, akkor az étterem vezetője azt mondta, hogy szó se lehet róla, hogy a Szeretetszolgálat hívja meg a csapatot, hanem ő vendégel meg minket. Ott is úgy kezeltek bennünket, mint valami hőst. Ettől a kivételezett bánásmódtól kedden sokalltam be, mert éreztem, nincs a helyén, hogy minket hősként ünnepelnek, mert valójában csak a dolgunkat tettük. Mindazt a tudást, technikai hátteret, fizikai segítséget vittük ki, amit mi is úgy kaptunk ajándékba Istentől. Ez tehát nem egy hőstett, hanem a kötelességünk. Még a kiindulásunk reggelén jutott eszembe az az igevers a Róma 15,1-ből, hogy „mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk”. Abban a helyzetben mi egyértelműen erősek voltunk, és a romok alatt rekedtek, illetve a földönfutóvá váltak pedig gyengék. Rajtuk kellett segíteni kimentéssel és adományosztással. Idehaza a háttércsapat folyamatosan dolgozott, és nemcsak a kiutazásunkat, a biztosításunkat, a nagykövetségi kapcsolatot, a második csapat kiküldését, a visszautazást, a hazai kommunikációt intézték, hanem pillanatok alatt tizenötmillió forint értékben raktak össze adományokat, és küldték utánunk. Már hétfőn az első adag, másnap a második adag, és pénteken a harmadik adag kiküldésére sor került. Már indulás előtt tisztázni kellett magunkban, hogy mi nem vagyunk hősök, hanem szolgálatot végzünk Isten kegyelméből és jóvoltából. Az életmentés eredményességét is tisztázni kellett, mert ez végképp nem személyes siker. Összességében tehát az elismerés nemcsak a kint tartózkodó csapatnak, hanem az egész szervezetnek, azaz a kintieknek és az itthoniaknak együtt jár, mind ezekért pedig a dicsőség nem a csapaté, hanem Istené.
Mik voltak az első tapasztalatai?
Kétszeri átszállással és egy hatórás buszúttal érkeztünk meg Antakya Hatayba. Ugyanazt a távolságot a katasztrófa előtt egy busz másfél-két óra alatt megtette. Ám úgy, hogy mindenhol mentőautók mentek, lerobbant autók álltak, – amikből jellemzően kifogyott az üzemanyag, mert a benzinkutak is tönkrementek -, közel négyszer több időre volt szükség. A helyszínre érve egy török család segített nekünk sátrakat felállítani, akik mint kiderült, arra vártak, hogy a romok alatt lévő hozzátartozóikat megtaláljuk. Megrendítő volt.
A szeretetszolgálat cselekvő hitvallás. Egy kárhelyszínen nyílik arra lehetőség, hogy szóljon Krisztusról?
Törökországban elgondolkodtam azon, hogy miként lehet bizonyságot tenni Istenről. Nem tudom, hogy egy muszlim mennyire tudja, hogy kinek a szimbóluma a bárány, de mi folyamatosan viseljük a ruhánkon a logót, hogy ezzel is bizonyságot tegyünk Krisztusról. A bevetési nadrágom zsebében végig ott lapult egy kisalakú Újszövetség Zsoltárok könyvével együtt. Egyszer egészen közel voltam ahhoz, hogy megmutassam ezt a Bibliát. Amikor a második napon két ember kimentésénél is együtt dolgoztunk a török katasztrófavédelem embereivel, – ők nagyon szerettek velünk dolgozni, mert a nyugati csapatok többsége magas lóról kommunikált, mi pedig partnerként dolgoztunk velük együtt, – ott a második ember kiemelése előtt kihoztak egy ugyanakkora méretű Koránt, mint az én zseb-Bibliám volt. Leporolták, puszilgatták, nagy becsben tartották. Ott elő is vettem az Újszövetségemet, de végül nem mutattam meg, mert munka közben nem volt arra lehetőség, hogy elmondjam, mi ez. Viszont a cselekedeteink ott és akkor sokkal erősebb bizonyságtételt jelentettek.
Előfordul értetlenkedés azzal kapcsolatban, hogy egy református szervezet segíti az iszlám híveket?
Még korábban, a bangladesi misszió kapcsán, egyházon belül is felmerült a kérdés, hogy miért megyünk mi muszlimoknak segíteni. Én már akkor is azt mondtam, hogy a Bibliában egyértelmű iránymutatás van arra vonatkozóan, hogyan kell bánni a nem keresztyén testvérekkel és az ellenségnek nevezettekkel, azaz hogy tartsuk oda a másik orcánkat is. Ez a segítségadás pedig lehet az arc odafordítása. Nyilván nem a Bangladesbe menekült rohingyák és nem a törökök azok, akik a keresztyéneket üldözik, hanem az Afrikában és Közel-Keleten lévő szélsőséges muszlimok. S a Biblia valóban minden nép megkereséséről beszél, és nemcsak a jó magyar reformátusok közötti szolgálatról. Pál apostol is találhatott volna kifogást, és mondhatta volna, hogy a zsidókhoz nem megyek, mert segítettek halálra ítélni Jézust, a rómaiakhoz sem megyek, mert ők végezték ki Jézust, a görögökhöz sem megyek, mert sok istent imádnak, de nem kereste a kifogást, hanem ment és szolgált. Nekem ezzel soha nem volt problémám.
A felvételeken látszik, hogy emeletek csúsztak egymásba, és többtíz méter magas épületek hirtelen három-négyméteresekké lettek. Hogyan hatott ez a mentési időre?
Rettenetesen hosszú időbe telik, amíg egy személy mentését befejezzük. Én úgy képzeltem el, hogy a kutya ugatva jelez, mi lyukat fúrunk, és kiemeljük az embert. De ott sokszor az összeszakadt emeletek sokasága alatt van az ember, akit a kutyák jeleznek, ezért óriási munka, míg eljutunk a túlélőhöz és valóban ki is tudjuk emelni. Berendezési tárgyak, bútorok, épületdarabok lehetnek útban, amiknek eltávolítása mind-mind időbe kerül. Az is előfordult, hogy előbb két holttestet kellett kivennünk, és utána lehetett a túlélőt kiemelni. Mi tulajdonképpen öt élet megtalálására kaptunk lehetőséget.
Viszonylag minden zökkenőmentesen ment, vagy történt valami rendkívüli dolog?
Pénteken éjjel volt egy nagyon kellemetlen élmény. Egyszer csak a velünk egy táborban lévő katonák elkezdtek ordítozni, sípokat fújni és fegyverrel szaladni, egyszóval katonai riadó volt. Rohanni kezdtek a kutatómentő csapatok is, és hiába kérdezgettem angolul, hogy mi történt, nem kaptam egyből választ. Mi arra gondoltunk, hogy felgyulladt a tábor, vagy újabb földrengés volt, vagy fegyveres konfliktus van a városban. Egy-két perc múlva valaki mondta angolul, hogy átszakadt egy gát, és árvíz jön, úgyhogy meneküljünk. Gyorsan cipőt vettünk, magunkhoz vettük az útlevelünket, és indultunk. Aztán jöttek vissza a katonák, hogy ez hamis riasztás volt egy álhír miatt. Szombat reggel egy katonai teherautóval kivittek bennünket a város szélére, és ott az egyik helyen, ahol már megtaláltak korábban két túlélőt, jelzett az egyik kutyánk.
Mint kiderült, a hőkamerás mentőcsoporthoz is elért az álhír, ezért elmenekültek, és utána nem mentek vissza. Nekünk sikerült a kutyákkal megtalálni ugyanazokat a személyeket. Akkor azonban már beesteledett, és mennünk kellett, mert indult a helikopterünk Adamába, így a kimentésüket egy másik mentőegység fejezte be. Nekik a mi tűzoltóink elmondták, hogy hogyan bontsák tovább balesetmentesen az épületet, illetve a kutyás keresők két kisebb testű kutyát még egyszer beküldtek a romok alá, és ők visszaigazolták, hogy bizony ott vannak túlélők. Végül hétfőn reggel a török tolmácsunktól kaptam telefonon a hírt, hogy a mi jelzésünk és iránymutatásunk alapján az a két ember élve került ki a romok alól.
Szíria területét is érintette a földrengés. Oda is érkezett segítség?
A földrengés Magyarország 1,2-szeresét jelentő területet érintett, aminek körülbelül ötöd része tartozik Szíriához, amit háború is sújt. Én még 2017-ben és 2018-ban voltam Szíriában, és akkor mindenhol fegyveresek kísértek bennünket, de most már vannak Szíriának biztonságosabb részei. A Szeretetszolgálat Törökországot tárgyi adománnyal és a kutyás kereséssel segítette, Szíriát pedig anyagilag támogatja, illetve most formálódik egy orvoscsoport, akikkel a helyszínen tudunk segítséget nyújtani. Szíriában az ott élő örmény reformátusokkal, illetve a szíriai és libanoni arab reformátusokkal van kifejezetten jó kapcsolatunk. Személy szerint nekem nagyon különös volt náluk járva Kálvin Institutio-ját arab betűkkel leírva látni.
Hazaérkezése óta még mindig intenzívek a megtapasztalt élmények?
Évek óta járok egy vállalkozói fórumra, ahol nagyvállalkozók, tulajdonosok, cégvezetők vannak jelen, és mindig igyekeztem bizonyságot tenni a hitemről. Most, amióta visszajöttem Törökországból, nagy érdeklődés övezi a Szeretetszolgálat munkáját, ezért kimondottan hangsúlyt fektetek arra, hogy bizonyságot tegyek. Élek a lehetőséggel, hogy a sokszor más fókusszal élő emberek köreiben bizonyságot tegyek arról, hogy miért voltunk kint Törökországban, és mi volt a kapaszkodónk. Láttuk, ahogy törékeny cserépedényként összetört az emberek élete, egzisztenciája, és egyik pillanatról a másikra elvesztették a hozzátartozóikat, saját egészségüket, testrészüket, lakásukat, autójukat, munkahelyüket. Nemcsak általánosan beszéltem róla, mint tragédiáról, hanem sokkoló hatással beszéltem az egyén életét érő tragédiáról. Végül is ez egy új küldetésem lett, hogy ebben a körben bizonyságot tegyek arról, hogy mi motivál abban, hogy ahonnét mások elmenekülnek, mi oda menjünk. De a tekintetben is igyekszem a szemeket nyitogatni, hogy a sikert hogyan kezelje az ember.
Az alapítványi formában működő Szeretetszolgálat anyagi forrásainak biztosítását is szolgálja a vállalkozói kör felé történő nyitás?
Fontos, hogy a diakónia beágyazottsága ne csak a gyülekezeteknél és intézményeknél legyen meg. A gyülekezetek adakozása és magánszemélyek adománya mellett, valamint a kormányzati támogatáson túl szükséges további forrásokat találni. Minél többen állnak az ügy mellé, annál hatékonyabban tudunk segíteni. A Szeretetszolgálat nem egy vállalkozás, ezért nincs saját pénze, hanem abból tud adni, amit kap.
A Szeretetszolgálaton belül milyen területeket igazgat?
Sokrétű és szerteágazó területei vannak a Szeretetszolgálatnak. Mint karitatív szervezetnek, klasszikus feladatunk az adományok gyűjtése, osztása, koordinálása. Ezek lehetnek anyagi, tárgyi vagy szolgáltatási felajánlások, mint amikor valaki jogászként jogsegélyt ajánl fel, vagy orvosként egészségügyi tudást ad. A háború kapcsán több mint ezer tonna adományt juttattunk Kárpátaljára, amiből hatszázötven tonnát kisbusszal vittünk át, azaz hatszázötvenszer fordultunk oda-vissza. Az MRSZ szolgálata az adománygyűjtéssel kezdődött, aztán hozzánk kerültek bő egy éve a társadalmi missziók: telefonos és internetes lelkigondozás, vakmisszió, siketmisszió, iszákosmentő misszió, börtönlelkészi szolgálat, kórházlelkészi szolgálat, repülőtéri lelkészség, menekültmisszió; most februártól pedig a hajléktalanmisszió.
Foglalkozunk hátrányos helyzetű gyermekek táboroztatásával, ösztöndíjprogrammal, Önkéntes Diakóniai Évvel (ÖDE), megváltozott munkaképességű, illetve fogyatékkal élő személyek foglalkoztatásával, és élelmiszermentéssel. Valamint menekültek integrálását is végzi a szervezet. Szeretetszolgálatunk zászlóshajója a Szeretethíd program, mely 2023-ban május 19-20-án kerül megrendezésre. Továbbá van a szociális fejlesztési ágazat, ahol kísérleti jellegű projekteket csinálunk. Az egyik ilyen most zárult a cigándi járásban. Az ország egyik leghátrányosabb helyzetű járásának felzárkózását segítő ötéves program volt ez, és ennek a módszertanán három éve elindult a Felzárkózó Települések Program. Háromszáz településen lesznek jelen karitatív szervezetek. Eddig száztizenkilenc helyen indult el, és ebből huszonegy településen vagyunk mi, Magyar Református Szeretetszolgálat jelen. Várhatóan hetven-nyolcvan településen leszünk jelen, és komplex felzárkózási céllal jelenünk meg infrastruktúrában, egészségügyben, oktatásban, nevelésben, szociális problémák kezelésében. Az ottani munkatársak egy diagnózist vesznek fel, ami alapján igyekeznek a döntéshozók számára rávilágítani azokra a problémákra, amik az elakadást okozzák. Ez a jelenlét azért fontos, mert így nem íróasztal mögül találjuk ki a nyomor felszámolásának módszereit. Mi a gyerekekre fókuszálunk, a program egyik alcíme is az, hogy „Fókuszban a gyerek”, és a születést követő első ezer napra, majd azt követően pedig a gyermek-, ifjúkorra a munkába állásig fókuszálunk. Tehát az a fajta nyomor, amivel ezeken a településeken találkozunk, csak úgy szüntethető meg, ha megelőzzük annak továbbörökítését. Kiforrott személyiségű embereken változtatni nem, vagy igen-igen kis eséllyel lehet, de a most felnövő gyerekek gondolkodásának megváltozása nagyobb arányban elérhető.
A Szeretetszolgálat munkája mennyire kapcsolódik a református egyházi jelenléthez?
Mi ott vagyunk jelen, ahol erős a reformátusság, vagy a helyi egyházi vezetővel kapcsolatot tudunk kialakítani. Jellemzően a történelmi sajátosságok okán a Tiszántúlon vagyunk a legerősebben jelen, aztán a Tiszáninnen, majd a közép-magyarországi régió következik, és végül a Dunántúl. Gyakorlatilag a Dunántúlon szervezett formában hat éve jelentünk meg. Ott most intenzív szervezésben, kiépítésben vagyunk.
Miben látja a Szeretetszolgálat erősségét?
Többek között abban, hogy a szó szoros értelmében egy szervezet. Ahogy a szóban benne is van: szervez. A lebonyolítás szót nem szeretem, inkább a leegyszerűsítést és koordinálást. Az adományok begyűjtése után igyekszünk úgy elosztani azokat, hogy minél több helyre jusson adomány. Ha nem koordináltan működik az adományosztás, akkor előfordulhat, hogy valakit túlsegítünk, a másiknak pedig nem jut. Ezért érdemes Kárpát-medence szinten koordinálni ezt. Nem véletlen, hogy a nevünk nem Magyarországi Református Szeretetszolgálat, hanem Magyar Református Szeretetszolgálat. Mind a gyűjtésekben, mind az osztásokban mi nemzetben gondolkodunk.
Mi alapján választ munkatársakat?
Az elejétől fogva azt szerettem volna, hogy ne egy emberhez kötődjön a Szervezet, hanem minél több archoz, minél több önkénteshez és munkatárshoz. Szakmailag és emberileg hiteles személyeknek teret adunk a szervezet képviseletében. Ha a sajtóban nem feltétlenül kérik, hogy én jelenjek meg, akkor az adott terület kompetens szakemberét delegálom. Például tűzifa átadásunk volt két hete szombaton, és akkor Victor Ágoston, az egyik adomány-koordinációs területen dolgozó munkatársunk is nyilatkozott. Illetve mivel a tizenegy éves kisfia, Lukács is tevékenyen jelen volt, megkértem, hogy ő is mondja el a motivációját. Jó volt hallani, hogy felnéz az édesapjára, büszke arra, amit csinál, és igyekszik részt venni benne. Egyébként a szolgálatunkhoz kapcsolódó programok bővülése miatt az idén szükségünk van még közel százötven főre, ezért folyamatos toborzásban vagyunk. Biztatok minden testvért, hogy figyelje akár a honlapunkat, akár a fb oldalunkat, mert nagyon örülünk, ha élő hitű embereket tudunk felvenni munkatársnak. Széles a munkakörök palettája, mert gépkocsivezetéstől, raktározáson át, pénzügy, jog és közgazdaság területén is szükségünk van munkatársakra. Nem mindegy, hogy kire bízzuk ezeket a feladatokat. Fontos, hogy Isten dicsőségére végezze mindenki a munkáját. Az MRSZ-nél több mint ötszáz munkatársunk van, továbbá több mint négyszáz helyszínen ezerkétszázötven közfoglalkoztatott munkatársunk, akik gyülekezeteknél és intézményeknél a helyi szolgálatokba kapcsolódnak be. Ott nem mi irányítjuk a szolgálatokat, hanem az adott lelkész vagy intézményvezető. Az országban hat helyszínen foglalkoztatunk megváltozott munkaképességű embereket, akik százharmincnégyen vannak. Közülük dolgoznak alaptevékenységben, illetve üzemi körülmények között is. Dunántúlon például Alsóörsön van egy kis csapat, akik mentőmacit varrnak.
Fantasztikus ötlet a mentőmaci, aminek lelki és környezettudatos vonatkozása is van.
Közel ötvenezer darabot készítettek az elmúlt évek során a munkatársak. Mi eljuttatjuk az Országos Mentőszolgálatnak, és elvileg minden mentőautóban ott van. De vittünk belőle Szíriába, Bangladesbe, Erdélybe, Kárpátaljára, illetve tavaly a Betesda Kórháznak adtunk ötezer darabot, hogy a gyerekek, akik traumatizált állapotban kerülnek a kórházba, egy picit jobb kedvre derüljenek. Tépőzár segítségével imádságra összetehető a maci mancsa. Az alapanyag részben újrahasznosított ruhaadományokból van.
A munkájával járó többlet elfoglaltságot hogyan éli meg a családja?
Nemcsak én, hanem a többi munkatársam is sokat van távol a családtól a másoknak nyújtott segítség miatt. Az én fiaim kilenc, tizenegy és tizenhárom évesek, s úgy nőttek fel, hogy a szolgálatom mindig az életünk része volt. Mivel az én munkám kiszámíthatatlan, és viszonylag keveset tudok vállalni a gyerekek körüli teendőkből, – akár csak az iskolába vagy délutáni elfoglaltságokra való eljuttatásra gondolok -, ezért annak érdekében, hogy a gyerekekkel minden rendben legyen, a feleségem félállásban dolgozik. Nagyon szeret a Palánta Misszióban dolgozni, mert az evangélium terjesztésébe kapcsolódhatott be. Igyekszünk az egyensúlyt megtalálni, aminek érdekében, ha egy mód van rá, akkor vasárnapra nem teszek munkát, csak családi programot. Amikor hullámokban jönnek a nehezebb időszakok, és én nem vagyok elérhető, azt tudomásul veszi a feleségem, és ő tartja a frontot. Úgyhogy az a török bon-bon, amit hála jeleként kaptam, valójában neki is ugyanúgy jár.
Óvatosan kérdezem, mert a nap csak 24 órából áll: van hobbija?
Lenne. (nevet) A munkám erőteljesen a hobbim is. Szeretnék fával foglalkozni. A Szeretetszolgálat előtt fafaragással is foglalkoztam, egy grafikus barátommal festett-faragott táblákat készítettem, de évek óta nem tudok foglalkozni ezzel. Az egyedibútor készítés is érdekel, elkezdtem belemélyedni, és tavaly januárban beiratkoztam egy kilenchónapos tanfolyamra. Hetente egyszer, délután öttől este kilencig az asztalosmunkák alapjait lehetett elsajátítani. Négy alkalmon tudtam részt venni, de az ötödik alkalom napján, február 24-én kitört az orosz-ukrán háború, és attól kezdve esélytelenné vált, hogy akár munkaidő után is bármi mással tudjak foglalkozni. Az első két hónapban még azt is beosztottuk, hogy ki mikor mehet templomba vasárnap, mert a hét minden napján 0-24-ben a szolgálatot kellett csinálni.
Nagyon sok nyomorúsággal találkozik, amikre problémaérzékenyen reagál. Gyermekkora óta így van ez, vagy a karitatív jellegű szervezeteknél végzett szolgálatai során formálódott ilyenné?
A szociális érzékenységet anyatejjel szívtam magamba, mert a szüleim gyógypedagógusok, ami egy segítő szakma. Vácon siketekkel dolgoztak, és munkájuk mellett rengeteget önkénteskedtek. Őrbottyánba jártak a most már Juhász Zsófia nevét viselő, fogyatékkal élőket ápoló és gondozó, református gyermekotthonba. A nyolcvanas és kilencvenes években aktívan segítették Juhász Zsófia munkáját, és mi gyermekként és ifisként is együtt nyaraltunk az őrbottyáni fogyatékos fiatalokkal A szüleim nagyon jó kapcsolatban voltak Juhász Zsófiával. A névazonosság ellenére Zsó néni nem volt a rokonunk, viszont a nővérem róla kapta a nevét, és ő volt a keresztanyja. Bár a szüleink nem irányítottak minket, mégis hatással voltak ránk. Nővérem gyógypedagógus lett, a bátyám lelkipásztor, én pedig szociális területen szolgálok.
Nagyapja lelkipásztor volt, bátyja lelkészként szolgál, így adódik a kérdés: nem szeretett volna lelkipásztor lenni?
Először lelkésznek készültem, és úgy képzeltem el, hogy egy kisfaluban fogok szolgálni, ahol együtt lehet élni, lélegezni, működni a faluval, valamint kertet lehet művelni példát adva az ott élőknek. Aztán végül a szolgálat szociális része érdekelt jobban, ezért a szociális pálya felé orientálódtam. Voltam önkéntes diakóniai éven külföldön, ahol tanulásban akadályozott gyerekeknek voltam osztálytermi asszisztense négy hónapig, aztán hat hónapig epilepsziás fiatal fiúk gondozója voltam. Végül a debreceni Refi után szociálpolitika szakon végeztem Mindig is megváltozott munkaképességű személyeket és hátrányos helyzetű személyeket foglalkoztató, illetve közfoglalkoztató cégnél, egyesületnél, civilszervezetnél dolgoztam, amik nonprofit vagy forprofit jellegűek voltak. 2017 óta vagyok a Magyar Református Szeretetszolgálatnál, mint ügyvezető igazgató. Az itt végzett munka számomra szolgálat, aminek vannak küldetéses elemei is.
Bizonyára gyakran kell gyors döntéseket hoznia egy-egy pörgős munkanapon. Zárhatjuk beszélgetésünket villámkérdésekkel?
Ha ezek ilyen „alma vagy körte” jellegűek, akkor persze!
József és testvérei vagy Mózes és testvérei? Mózes és testvérei.
Perspektíva vagy fókusz? Perspektíva.
Vízkereszt vagy pünkösd ünnepe? Pünkösd.
Terep vagy iroda? Terep.
Téli sportok vagy vizes sportok? Vizes.
Barnabás vagy Lukács? Lukács.
Főzelék vagy hal? Hal.
Dél vagy éjfél? Éjfél.
Példázatok vagy példabeszédek? Példázatok.
Elszántság vagy hűség? Elszántság.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy legyen áldás a rászorultakért végzett szolgálatán!
