„Ne igyekezz azon, hogy a neved nagy árnyékot vessen…”
( A Krisztus követése; De imitatione Christi; Kempis Tamás III. 24.)
Milyen tökéletes megfogalmazás dicsőségünk keresésére. Persze tiltakozunk, hogy nem is, mert mi nem keressük a dicsőséget. De. Csak nem így nevezzük.
Az ember mindig is nevet akart magának. A Bábel történetében ezt mondják az emberek: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!”
Nevet akarunk, ismertséget, sikert, ezzel járó életmódot, hatalmat, anyagi, egészségügyi, és egyéb társadalmi előnyöket. VIP jegyet bárhová. Exkluzív kiszolgálást koncerten, meccsen, Sziget Fesztiválon vagy a Csillagponton, Egyházban, közéletben, vagy éppen a tudós társadalomban.
Amint látszik, még Isten körében is. Az apostolok is próbálkoztak már Jézusnál, hogy ugyan lehessenek ők az irányítók, bonyolítók, megmondók, trón melletti tótumfaktumok.
Honnan van benned ez kiirthatatlan vágy,
„hogy annyira kíváncsian hallgatsz minden újságot, nézel mindent, ami szép,
de oly kedvetlenül vállalod, ami alacsony és megvetett,
hogy olyan mohón kívánsz gyűjteni, olyan fukarul adsz, olyan fösvénymód kuporgatsz,
hogy olyan megfontolatlanul beszélsz, s oly fegyelmezetlen vagy a hallgatásban,
hogy faragatlan vagy az erkölcsben, hebehurgya a tetteidben,
oly telhetetlen az evésben,
oly süket Isten szavára,
oly gyors a pihenésre, oly késedelmes a munkára,
oly éber a fecsegésre,
oly álmos a szent virrasztásokra,
oly siető a végzésre,
oly kalandozó a figyelésre, … oly könnyen elszórakozó, oly ritkán egészen összeszedett,
oly hirtelen haragra lobbanó,
oly könnyen utálkozó,
oly hamar ítélkező,
oly szigorúan vádló,
oly víg a jóban,
oly esendő a rosszban,
oly gyakran fogadkozó, oly keveset megvalósító.”
( A Krisztus követése; De imitatione Christi; Kempis Tamás IV: könyv 7.)
Ha még van is bennünk némi józanság, akkor kimondjuk, hogy nem ezt akartuk, csak egy kicsit nagyobb árnyékot vessen a nevünk. De ez ezzel is jár.
Közben az advent pedig mást kér tőlünk.
„Aztán teljesen Istenre hagyván magadat erős akarattal ajánld föl magadat szívednek oltárán nevem dicsőségére egészen elégő áldozatul, testedet, lelkedet hűségesen bízd reám,” (A Krisztus követése; De imitatione Christi; Kempis Tamás IV: könyv 7.)
Isten nevének dicsőségéről ezt mondja Ézsaiás próféta: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézsaiás 9, 5)
A név az eljövendőé. Keresztelő János is azt mondja, hogy: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (János ev. 3, 30)
„Az ember annyival közelebb jut Istenhez, minél messzebb szakad minden földi vigasztalástól. Annál magasabbra jut az Istenhez vezető úton, minél mélyebben leereszkedik önmagába, s önmaga előtt minél inkább megsemmisül. Mert aki valami jót magának tulajdonít, megakadályozza azt, hogy Isten kegyelme eljusson hozzá, hisz a Szentlélek kegyelme mindig az alázatos szívet keresi.” (A Krisztus követése; De imitatione Christi; Kempis Tamás III. könyv 48.)
Mire karácsonyig eljutunk, csak a helyére kerül minden. Vége lesz annak, hogy csak az érdekeim szempontjából figyeljek Istenre. Imádságaim már nem uralkodni akarnak, hanem elfogadni. Ha az utóbbi idők imádságait megcselekedte volna Isten, vagy úgy válaszolt volna, ahogy jól kitaláltam, akkor most ez a világ talán szegényebb és színtelenebb lenne.
A legnagyobb jót tette Isten akkor, amikor nem hallgatott meg, és amit József Attila így fogalmazott meg: „Úgy segített, hogy nem segíthetett.” (József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött)
Amikor a nap a legmagasabban van, akkor legkisebb az árnyék. Amikor az árnyék hosszú, nagy, akkor még túl korán van, vagy már túl későn. „Ne igyekezz azon, hogy a neved nagy árnyékot vessen…” Hadd ragyogjon Isten dicsősége.
