Minden tanévben kérek valami nehezet a felsős gyerekektől. Egyoldalas fogalmazás egy bizonyos témában. Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy miért nem csak beszélgetünk róla. Ők már az a generáció, akik szinte mindent képeken, rövid videókon vagy mémeken keresztül közölnek magukról és belső világukról. Nem egy rövid mondatot bökünk tehát ki, hanem keressük a mondandó ívét és valódi üzenetét, hogy az, ami elhagyja a szánkat, a másikhoz azzal az üzenettel érkezzen meg, amit valóban szeretnénk közölni. Felnőtteknek is érdemes volna időnként ezt megküzdeni. Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy a szó miután elhangzott, átalakult baltává, mely elvágta a kapcsolatot. Vagy éles kés lett, ami fájdalmasan hátba döfött. Esetleg erős szorítássá formálódott, kifacsarva a szív szeretetét. És sajnos túl gyakran lényegül át a kimondott szó negatív előjelű édesanyává, kínos figyelemmel takart testrésszé, vagy lesz belőle egy állatkertnyi felsorolás és jellemvonás. Pedig a közös nyelv, az összhang nagy kincsünk! Ez pünkösd üzenete is.
Hogy kinek mit jelent a kincs, az elmúlt hetekben fogalmazódott meg a diákjaim között. Lelkészként és szülőként is arra a felismerésre jutottam, hogy amikor azzal kezdjük a mondatainkat, hogy „ezek a mai gyerekek”, igazából olyan általánosító ítélet a szánkból, ami nem állja meg a helyét. Amit az ő kincseikként képzelünk el, legtöbb esetben tévedés. Mit tesz egy átlagos szülő ma? Elmegy és éjt nappallá téve dolgozik, hogy a gyereknek mindent előteremtsen, hogy könnyebb legyen az élete, mint neki volt. Ne kelljen azokat a hiányokat elszenvednie, amit neki kellett. Így van autó, több is. Tévé, telefon saját részre mérve és mindenféle kütyü, amit csak a piacon adnak. De melyikünk gyereke mondta, hogy: „Apa! Anya! Menj el és gyűjts össze minden olyat, ami neked nem volt, mert nekem leginkább arra van szükségem!” Honnan tudná a gyerek, hogy mi hiányzott a szülőnek, amikor alig van már közös felület? Honnan tudná, hogy mi hiányzik a gyereknek, mikor saját szülői szükségleteit tukmálja gyerekére ez által tanítva egy helytelen sémára? A valódi kincs tehát nem a kézzel fogható eszközökben keresendő.
Fiúk és lányok írtak fogalmazásokat, történeteket és önreflexiót az én kincsem címmel. Egészen megrendítő olvasni őket. Az írások 100°%-ka azt mutatja, hogy helyén van a szívük, mert egytől egyig a meglévő vagy vágyott szeretetet nevezik meg örök kincsként. Egy ötödikes lány írását szeretném megosztani a szülők engedélyével, hogy Jázmin legyen most mindazon gyerekek hangja, akik tiszta szívvel és őszinte bizalommal vannak felénk, szülők, tanárok, vezetők felé. Lássuk és halljuk őket így is!
Dancs Jázmin: Az én kincsem
Sok tárgyi kincs van, de az, ami az enyém, mindennél fontosabb. Az én kincsem az egészséges élet. Hogy megszülettem, igazi kincs. Az igazi kincs, hogy életet kaptam, amit Istennek, az édesapámnak és az édesanyámnak köszönhetek. Ami még nagy kincs az életemben, a tesóm, Márk. Mindig felvidít. Ha néha csintalan, akkor is egy kis mosolygombóc. A család, a szeretet, az összetartás, ezek a dolgok jelentik számomra a kincset. Hálás vagyok, hogy ennyi kincsem van. Sajnos vannak rászorulók, nélkülözők, beteg gyerekek, felnőttek, akiknek napi szinten fáj valamije, ezért lemondanak dolgokról. Úgyhogy azt mondom, szeressük, amink van! Ne követelőzzünk! Örüljünk annak, ami van! Segítsünk azokon, akiken tudunk! Például, ha valaki elesik, ne csak nézd és nevess, menj oda és segítsd fel! Ami a legeslegnagyobb kincs: ha szeretsz. Akkor mások is szeretni fognak, és ha mindenki szeret mindenkit, nem lesz veszekedés, háború. Mindenkinek lesz kincse: a szeretet.
