Gyerekkoromban Mamával egy héten kétszer-háromszor is elsétáltunk a temetőbe. Olyan gondosan cserélte a virágokat a zöld algával lepett dunsztos üvegekben, mint otthon az asztalok közepére állított vázákban. Hatalmas fenyők sorakoztak végig az út mentén a temető kapujától, a parcellák körül pedig enyhén lejtett a rét. Elszaladtam a hervadt csokrokkal a szemétdombig, aztán azt csináltam, amihez kedvem volt. Többnyire szöcskéztem, gyíkoztam, békáztam, vagy csak figyeltem a bodobácsokat, pókokat. Eszembe se jutott a halál. Még a dédi temetése után se. Nem is értettem, hogy a Mama miért lesz mindig szomorú, ha odamegyünk, de nem mertem megkérdezni, mert akkor sírni kezdett. Szerettem azt a tudatlansággal védett, gyermeki állapotot, amiben a törékenységemben egyszerre éreztem magam biztonságban és függetlennek. Semmi más dolgom nem volt, mint megfigyelni a körülvevő világot.
*
Már gimnazista voltam, szívemben az elhatározással, hogy lelkész leszek, vagy ahogyan arrafelé mondták, református pap, amikor Mamával éppen egy temetés idején érkeztünk a friss virágokkal. Ahogy vitték a koporsót, szinte pánikszerű, iszonyattal vegyes érzés töltött el, vagyis döntött majdnem le a lábamról. Halott ember van a koporsóban! – először ütött meg a felismerés. Emlékszem, kétségbeesetten szólítottam meg Istent: Uram, hát hogyan leszek én így lelkész?!
*
Tizenkilenc évesen úgy alakultak a dolgaim, hogy hirtelen munkába kellett állnom. Segédápoló lettem egy belgyógyászati osztályon. Az első napon, barackvirágra sminkelt arccal, a derekamon vékony övvel összefogott, jó pár számmal nagyobb kórházi köpenyben lépegettem a széles és hosszú folyosón a nővérszoba felé, amikor fájdalmas üvöltés törte meg a viszonylagos csendet. Megálltam a kórterem előtt, ahonnan a hang hallatszott. Egy csontsovány férfi nyújtotta felém a karját. Ahogy odaléptem hozzá, megfogta a kezemet, a szemembe nézett és csak annyit mondott, hogy köszönöm, hogy elkísért, majd meghalt. Ott a kórházban jött olyan közel a halál, hogy már nem volt elég az iszonyat a gondolataimból való kitoloncolására. Ott volt, akár naponta többször is. Próbáltam úgy nézni rá, mint legyőzöttre. Mint akiről tudni lehet, hogy bár itt most ezt a csatát látszólag megnyerte, de a háborút végül majd nem nyerheti meg.
*
Évekkel később, a fiam születésekor személyesen is találkoztunk. Vagyis nem. Úgy tudom, hogy úgy rendesen nem haltam meg egyetlen pillanatra sem, de nem azért nem. Hanem mert nincs. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnt, hogy az, akire, amire korábban gondoltam, az egyszerűen nincs. Nem szűntek meg az életfunkcióim, de átmenetileg megváltozott az érzékelésem. Az a klasszikus, láttam magam felülről jellegű megélés volt. Végtelen nyugalom töltött el, valamiféle higgadt, kissé szenvtelen várakozás. Nézelődtem. Semmiféle veszélyt, félelmet vagy fájdalmat nem éreztem. Aztán egyszer berobbantak a hangok – na végre! stabilizálódott! – hallottam az egyik orvostól és fájdalmasan érezni kezdtem a testem. Visszazökkentem oda, ahonnan kimozdultam kis időre, de hoztam magammal valamit. Azóta egészen konkrétan értem, amit Jézus mondott. Úgy értem, ahogy mondta:
„Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (János 11:25-26.)
*
Mama is odaát van már. Odaát él. Letette a testkabátot és ment tovább.
Tizennégy évig dolgoztam kórházlelkészként. Sok embernek adtam ki az utolsó úrvacsorát, sok ember mellett álltam imádsággal, áldással, kísérve őket az utolsó perceikben. Pár éve apukám mellett. Hadd menjek Istenem, mindig feléd! – énekeltük neki, helyette négyen, az ágya körül állva, miközben simogattam a fejét. És ment. Békességgel, szépen. És mi ugyan nem hallhattuk, de ő biztosan hallotta a tányérok csörömpölését is, ahogyan terítették neki odaát az ünnepi asztalt.
*
Csak idő kérdése és találkozunk.
