Megyeri Edit Tünde kárpátaljai származású író, zeneelmélet tanár, aki a csornai és pápai gyülekezetek tagja. Ebben az évben jelent meg első regénye „Akik gyufát árultak” címmel. A rendszerváltás idejét bemutató regény kapcsán beszélgettünk gyermekkorának meghatározó élményeiről, családi emlékeiről, munkájáról és a mindent átfogó református hitről, amely személyiségének és gondolkodásának meghatározó eleme. Ismerje meg az olvasó az asszonyt, akinek útja a Tiszától ered, jelenleg a Rábánál kanyarog, és a történelem generációkon átívelő szelében háromszor vesztette el a hazáját!
Az „Akik gyufát árultak” című regényed a rendszerváltás utáni Kárpátalja kisebbségi életét mutatja be. Melyik térségből származol?
Kárpátalján, Nagyszőlősön születtem, ami az egykori Ugocsa vármegye központja volt. Tiszaújhelyben nőttem fel, ami a magyar határtól hét kilométerre helyezkedik el. Egyke vagyok, viszont sok unokatestvérem van, és szoros családi kötelékben nevelkedtem, ami a mai napig borzasztóan hiányzik. A családunk vegyes vallású volt, de a református volt a domináns, és engem a református egyházban kereszteltek meg. Megtiszteltük valamennyi felekezet ünnepét. A dédnagymamám és az apai nagyapám is görögkatolikus volt, és ez teljesen normális volt Kárpátalján, amely egy soknemzetiségű és sokvallású terület. A családban szeretetteljes, de nagyon szigorú, régimódi nevelést kaptunk – anyai nagyapám mindig azt mondta, mi vastagnyakú kálvinisták vagyunk -, és ez nekünk természetes volt. Aztán amikor áttelepültem Magyarországra, akkor vettem észre, hogy a miénknél sokkal megengedőbb és nyitottabb családok és társadalmi csoportok vannak.
Az egyház és a vallás mindennapos része volt az életeteknek?
Mindig az életünk része volt a vallás. Szinte babonásan vallásos közeg vett körül. Az egyik nagybátyám kántor volt, többen presbiteri szolgálatot vállaltak, a szélesebb családban pedig volt egy esperes-lelkész rokonunk. Nem tudtam, hogy élnek úgy emberek, hogy az életüknek nem része a hit. Tudtam, hogy van olyan, hogy ateizmus, de én nem láttam soha ateistát a kárpátaljai magyarok között, csak az orosz katonák között. Az ateizmus mint tömeges jelenség engem teljesen megdöbbentett Magyarországon. Döbbenetes volt huszonévesen megtudni, hogy emberek tömegesen nincsenek megkeresztelve itt. Később megértettem az okát, de a döbbenet erejét nem csökkentette.
Hogyan kerültél ének-zenei pályára?
Nagyon korán eldőlt, hogy ez az életem iránya. Az általános iskolai osztálytársaimnak több mint fele zeneiskolába járt. Akkor nem volt annyi szabadidős tevékenység, mint most, illetve egy kontinensnyi birodalom perifériáján két dolog kínálkozott: fociedzés vagy zeneiskola. Én zongorázni tanultam. Tízéves koromban rájöttem, hogy a zeneelmélet gyönyörű rend, és beleszerettem. A reál tantárgyakat, matematika-fizika-kémiát végtelenül szerettem – hihetetlen, hogy most meg írok! (nevet) -, mert úgy éreztem, az egy játék, nem is kell azokat tanulni. Ilyen lett a zeneelmélet is számomra. Elhatároztam, hogy zeneelmélet tanár leszek. Nyolcadik osztály után zeneművészeti iskolát választottam, és a szolfézs azóta is egy nagy szerelem.
Pedig a legtöbb zeneiskolás gyermek számára szenvedés a szolfézs.
Mert egy rendkívül nehéz tantárgy, mivel matematikai logikát és jó zenei készséget, azaz hallást igényel. Illetve a zeneelmélet tanulás során nem lehet az időt megspórolni. Ha készség szinten tudja az ember a szolfézst, akkor van valódi, használható tudása. Emiatt nehéz. De ha sugárzik a tanárból, hogy szereti ezt a tantárgyat, akkor már nagy baj nem lehet.
Gyermekeid és unokáid örökölték a muzikalitásodat?
A három gyerekből a két lányom végig járta a zeneiskolát. A középsőnek nagyon jó hangi adottságai vannak, sajnos nem ment tovább magánénekből ezen a pályán. A fuvolaművész lányomnál van két unokám, de Rózi még csak fél éves, Ábel viszont jár zeneiskolába. Végiggondoltam, hogy feltehetőleg otthonról hoztam én is a muzikalitást, mert mind a négy nagyszülőm szenzációsan jó hanggal bírt. És hova jutott a világ? Ma szinte egyáltalán nem énekelnek otthon vagy házimunka közben a maguk örömére az emberek.
Zenei pályán haladtál, de az írás is ott van az életedben. Mi ennek a titka?
Anyukám és anyai nagyapám is írt verseket. A szüleimnek nagyon-nagy könyvtára volt, rengeteget olvastunk, mert gyakorlatilag minden magyar könyvet megvásároltak, ami kapható volt. Minden héten az volt a legizgalmasabb, hogy mit hoztak a magyar könyvesboltba. Egész korán megtanítottak olvasni a szüleim, mert tudták, hogy ukrán iskolába fogok járni, és fontos, hogy az anyanyelvemet ne szorítsa háttérbe az idegen nyelv, ehhez pedig az kell, hogy előbb tudjak magyarul írni-olvasni. Nem voltak restek, kezembe adták a koromnak megfelelően kiválasztott könyveket. Láttam, hogy édesapám és édesanyám is sokat olvas. A nagyszüleim inkább a Bibliát olvasták, és én azt hittem, mindenki nagyszüleje így tesz. Később rájöttem, hogy nem mindenhol volt úgy, hogy nagypapa zsoltárokat énekel és nagymama bibliai történeteket mesél.
Az ukrán iskolában a tanulás nehézséget okozott neked?
Mire iskolába kerültem, valamelyest tudtam ukránul, mert az óvodában ukránul beszéltek hozzánk a magyar óvónénik. Illetve a családban is lettek vegyes házasságok, és vannak nagynénéim, akiknek a ruszin vagy az ukrán volt az anyanyelvük, és tőlük is tanultam ukránul. Úgyhogy mire iskolába mentem, már valamennyire tudtam ukránul. Az volt a sajátossága az egésznek, hogy bár ukrán iskola volt az, de az akkori Szovjetunióban. Tehát mi oroszul és ukránul egyszerre tanultunk és mind a kettőnek édes anyanyelv volt a neve. Oroszul semennyire nem tudtam, és az életem első nyolc éve úgy telt, mintha némafilmet néztem volna, és csak körülbelül kapizsgáltam, hogy miről lehet szó. A gyermeki túlélési ösztön miatt én azt hittem, hogy mindenkivel ugyanígy történik, mert az iskola az a hely, ahol nem érted, mit beszélnek. Ennek ellenére kitűnő tanuló voltam, szerettem iskolába járni, és aránylag gyorsan mindkét nyelvet megtanultam. Nagyon vegyes osztályunk volt, sokféle nemzetiség járt oda, mert Tiszaújlak határtelepülés volt katonai bázissal. Az ott szolgáló katonák gyerekei osztálytársaim voltak attól függően, hogy kinek mennyi ideig szolgáltak ott a szülei. Az osztálytársaim ötven-hatvan százaléka magyar anyanyelvű volt, de a többiek között volt orosz, ukrán, fehérorosz. Ami izgalmas volt, és erről a regényben is írtam, hogy hiába volt ez egy ukrán tannyelvű iskola és hiába volt az orosz a közös nyelv, mi minden gyereket megtanítottunk magyarul, mert mi voltunk a többség. (nevet)
Miért települtél át Kárpátaljáról Magyarországra?
Ez 1994-ben történt, és az egyik ok az anyai nagypapám ápolása volt, akinek nagyon regényes élet jutott. Ő orosz hadifogságban volt közel öt évig. Miután hazajött, megszületett anyukám és az öccse. Ennek ellenére nagyapámat egész életében az hajtotta, hogy bár a szülőföldje már nem Magyarország, ő ide visszatérjen. Tizenhatszor adott be kitelepülési kérelmet, de mindig visszautasították. Aztán 1988-ban, Gorbacsov idején az enyhüléskor megkapta az engedélyt, és egészen idős korában kitelepült Magyarországra. Ez életének utolsó hat éve volt. 1994-ben súlyosan megbetegedett, leálltak a veséi és gondozásra szorult. Én akkor lettem friss diplomás, volt már férjem, egy kislányom, és úgy döntött a nagycsalád, hogy az lesz a legjobb, ha mi itt, Magyarországon kezdünk fiatal életet és gondozom nagyapámat. Csakhogy sajnos nagyapa félévvel később meghalt. Először Heves megyében éltünk, aztán Szabolcsban, mert szerettünk volna közelebb kerülni Kárpátaljához, végül 2000-ben költöztünk a Dunántúlra. Tehát huszonöt éve élek itt. Kezdetben volt bennem fiatalkori romantika Magyarországgal kapcsolatban, mert hatalmas nagy magyarságtudatban neveltek bennünket, és minden napunkat ez szőtte át: álmodozás az őshazáról, Nagy-Magyarországról. Ahogy a regényben leírtam, hogy „A walesi bárdokat szavaltam”, ez tényleg így volt. Az álmodozás Magyarországról beszínezte a lelkemben a képet, és tinédzserként úgy gondoltam, ott valósul meg az amerikai álom. Ez később nagyon-nagy ébredéssel járt. (elmosolyodik)
Megtapasztalva a kis magyarországi „Amerika” valóságát milyen arculcsapások értek?
Anélkül, hogy hálátlan lennék Magyarország felé, el kell mondanom, hogy az első éveim traumatizáltak voltak egészen hétköznapi dolgok miatt. Budapesten vidéki falusi lányként épp elég volt megjegyeznem a villamosok számát, és megtanulnom, hogy hogyan kell felszállni rájuk. Egy ilyen izgatott helyzetben nem vettem észre egy anyukát kisgyerekével, és nem engedtem előre őket, amiért ő nyilvánosan megszégyenített. Én először találkoztam ilyennel, hiszen a mi kis közösségünkben soha nem fordult volna elő ilyen gyarló megszégyenítés. Ez egész életemre bennem maradt. A másik egy általános dolog, hogy minket határon túliakat nem fogadnak el teljes magyarként. A nagyapám egy magyarországi faluban vett házat, és ő lett ott „a vén ruszki”. Ő, aki magyar katona volt, tábornoki kocsit vezetett, öt évet volt hadifogságban és az egész életünket politikailag megbízhatatlanokként éltük. Édesanyám nem kapott soha diplomát, hiába államvizsgázott, és soha nem rehabilitálták, mert mi voltunk a fasiszták a faluban. A családunknak rengeteg tagja küzdött a magyar hazáért és veszett oda hadifogságokban, mégis mi lettünk itt, Magyarországon a ruszkik. (fájdalmas tekintettel elhallgat)
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy például a munkahelyeimen elenyésző kivétellel mindig nagyszerű kollégák vettek körül, akikhez nem csak kapcsolódni tudtam, hanem sokukkal évtizedes barátság köt össze. Ma is baráti közösségben dolgozom. Másik ilyen hely a református egyház, ahol otthonra találtam és melynek kerete számomra azért is hangsúlyosan fontos, mert kapaszkodót adott az ország bármely régiójában, és folytonosságot biztosított a nagyon változó életemben. Hűtlenség lenne ezeket meg nem említeni, bár tény, hogy a magyarországi társadalomra oly jellemző panaszkodással sosem tudtam azonosulni, se a gyakran megjelenő kirekesztéssel.
Sajnálatos, hogy két évtized múltán is a határon túli magyarokat még ma is ukránozzák, szlovákozzák, románozzák, szerbezik. Kárpátaljáról Tiszántúlra majd Dunántúlra kerülve mennyire asszimilálódtál?
Hát, nagyon egyszerűen azt lehetne mondani, hogy semennyire sem asszimilálódtam, de nem egészen van így. Nem változtattam a szokásaimon, ami nagy megdöbbenést okozott a faluban, mert hosszú éveken át építkeztünk, és eleinte teljesen értetlenül álltak, amikor mondtam, hogy hozzám nem jöhetnek vasárnap mesteremberek, mert tiltja a vallásom. Azt hitték, hogy ez vicc, de utána megszokták. A férjemnek is meg kellett szoknia, hogy a hetedik napon nem csinálunk semmit, mert az Úr Isten is megpihent és megszentelte azt a napot. Az istenhithez köthető dolgaimban rendkívül keményvonalas maradtam. Ez nem mindig tetszik mindenkinek, és néha a gyerekeim mondják, hogy őskövület vagyok. De valamibe meg kell kapaszkodni, mert nem csúszhat ki minden talaj az ember lába alól, és a tradíció egy biztos kapaszkodó.
Ebből következően a gyermeknevelésedben megmaradt az a látásmód, amiben Kárpátalján téged felneveltek?
A gyereknevelésben a református keresztyén tanítások szerint igyekeztem nevelni a gyermekeimet. Itt a Dunántúlon egy nagyon nagy katolikus tengerben élek, és ez is egy nagy diszkomfortot okozott nekem, mert Kelet-Magyarországon, különösen Kárpátalján a magyarság zöme református. Magyarnak lenni és reformátusnak lenni ugyanazt jelenti. Itt pedig belecsöppentem egy óriási nagy római katolikus közösségbe, ahol Pápa egy sziget. Nagyon hamar megértettem, hogy muszáj valahova kapcsolódnom, mert ha már az egyházam sem lesz, akkor megőrülök, elviselhetetlen lesz a helyzetem. Mindhárom gyermekem Pápán konfirmált, és háromból két gyermekem a Pápai Református Kollégiumban tanult. A harmadik zeneművész és Szombathelyre járt középiskolába. Sőt, amikor kicsik voltak a gyerekek és sokkal több idős református élt még a Rábaszentandrást környező falvakban, házi istentiszteleteket tartottunk nálunk. Most pedig, mivel Csornán, a zeneiskolában tanítok, és a háború rengeteg embert sodort erre, a Csornai Református Missziói Egyházközségbe járok felváltva a pápaival. Igyekszem a jelenlétemmel is erősíteni a csornai református közösséget, ahol Erlitz Anita lelkipásztorral jóban vagyok, és a lányát is tanítottam. Sajnos a covid idején nagyon beteg lettem, mondhatni alig maradtam meg, és nagyon sok tartós betegségem maradt, ami miatt nagyon kell vigyáznom. Ez megnehezíti a templomba járást, mert például tavaly augusztustól májusig egyetlen olyan nap volt, amikor nem voltak akkora fájdalmaim, hogy gyógyszert kelljen bevenni. Egészen nagy megpróbáltatás ez, mintha idegen testbe költöztem volna. A zeneiskolai órabeosztásom pedig megnehezíti a hétközi gyülekezeti alkalmakhoz való csatlakozásomat. Ezek miatt ma kevesebbet vagyok jelen az egyházban, de amennyit itthonról tudok, online kapcsolódok, illetve nyaralások alkalmával mindig felkeresem a helyi református templomot Harkánytól a Balatonig, Gyöngyöstől a Kálvin térig.
Jársz haza Kárpátaljára?
Nagyon-nagy megpróbáltatás, hogy amióta kitört a háború, nem. 2022 őszén, nagybátyám temetésén voltam utoljára otthon, ami rettenetesen megrázó élmény volt, mert végig tartott a légiriadó, amíg énekeltük, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva”-t. Előtte rendszeresen jártam haza, sőt két évig dolgoztam is Kárpátalján. Most online tartom a kapcsolatot a családtagjaimmal napi szinten. Rettenetes érzés, különösen halottak napján volt nehéz, hogy már három éve nem tudtam a nagyszüleimhez kimenni. Ráadásul három év alatt annyira kiürült a falu, hogy csak az idősek, tehetetlenek és gyerekek maradtak kint, ezért nincsenek megfizethető emberek, akik például a temető gondozását elvégeznék. Olyan szívet tépő helyzetben van Kárpátalja, hogy napi huszonnégy óránkat kitölti a fájdalom. Kétszer vesztettem el a szülőföldemet: egyszer, amikor elköltöztünk onnan, és másodszor most, a háború miatti drasztikus átalakulás kapcsán, aminek az lesz az eredménye, hogy mire vissza tudunk menni, már nem találjuk azt, amit ott hagytunk.
A gyermekeid mennyire kötődnek Kárpátaljához?
Főleg a legidősebb lányom kötődik Kárpátaljához, ő ott született Nagyszőlősön, és szintén nagy honvággyal küzd. A fiam kapcsolódott a kinti élethez a legkevesebbet, mert ő már Csornán született. A középső gyerekem nem ott született, de még gyakran kijártunk vele, ezért érzek benne egy identitással kapcsolatos kérdést, hogy ő kárpátaljai vagy már nem, kapcsolódik oda vagy nem. Úgy gondolom az is benne van a lányaim Bécsben maradásában – nagylányom ott végezte a zenei tanulmányait -, hogy Kárpátalján már nem voltak otthon, Dunántúlon még nem voltak otthon, és kerestek egy harmadikat, ahol talán otthon lehetnek. A veszteség feldolgozásomban azt tapasztalom, hogy egy haza elvesztése nagyon sok fázison megy keresztül, és néha magamban is érzem, hogy haragszom mindenre és mindenkire, hogy velem ez megtörtént. A regényben is írok erről a sajátos sorstalanságról. Az emberek javarészt nem önszántukból választották, el kellett onnan jönni. Amikor az ember a hazáját elveszíti, az egy sok generáción átívelő trauma. Összeszámoltam, hogy velem harmadszor történt meg a haza elvesztése. Az egész gyerekkorom abban zajlott, hogy a nagyszüleim Trianonról beszéltek, és hogy Kárpátalja a mi földünk volt, és a határon túl van a mi magyar hazánk, tehát bennem kialakult, hogy valaha volt egy hazám, amit elvettek tőlem. Utána 1989-ben még csak tizenhét éves voltam, amikor jött a peresztrojka, és aztán 1991-ben, tizenkilencéves koromban jött a Szovjetunió széthullása, ami az ottani hazám elvesztését jelentette, függetlenül attól, hogy én szerettem vagy nem Moszkvát és a szovjet rendszert, ismét egy veszteség ért. Most tulajdonképpen ugyanez zajlik, mert Ukrajna abban a formában, amelyben otthagytam, megszűnik létezni. Harmadszor vesztem el a hazámat, ami rettenetesen nehéz út. Senki ne vegye úgy, hogy én egy áldozati szerepet játszok, hanem az tényleg nagy megpróbáltatás, ha az ember életében semmi nem stabil.
Ez inspirált az „Akik gyufát árultak” regény megírására?
Eredetileg nem terveztem regényt írni. Az idő tájt kizárólag novelláimat publikáltam. Azonban van egy olyan szokás a családunkban, hogy karácsonyra valaki megkapja az az évi irodalmi Nobel-díjas kötetet. 2019-ben kaptam meg Szvetlana Alekszijevics belorusz írónő „Elhordott múltjaink” című interjúkötetét, ami a Szovjetunió széthullásáról szól. Nagyon sok élettörténet van összefűzve, amiken keresztül bemutatja, hogy hogyan élték meg a hétköznapi emberek a birodalom széthullását, ami nem mindenhol ment békésen, volt Csecsenföld, volt Hegyi-Karabah, volt Dnyeszter Vidék, ahol harcok voltak és rengeteg ember elpusztult. Illetve széthullottak családok, úgy, mint Trianon idején, egyszer csak különböző országokban találták magukat. Nem beszélve arról, hogy egy rendkívüli gazdasági krach ütötte fel a fejét. Nos, ennek a könyvnek kapcsán eszembe jutott, hogy ha végig nézem házról-házra az utcát, ahol felnőttem, akkor szinte kivétel nélkül minden házban történt valami tragédia, amiért az anarchia, az állami szervek és szervezetek hiánya okolható. Végtelenül és a végletekig egyedül hagyták az embereket. Azt gondoltam, készítek egy hasonló interjúkötetet „Az utca” címmel. De ahogy végig vettem a fejemben ezeket a borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket, egyszer csak arra gondoltam, hogy nem akarom csak ezt a földi pokolhoz hasonló szörnyű emléket megmutatni a szülőfalumról, még ha igaz is. Annyira megrettentem tőle, hogy elvetettem, és helyette született meg az ötlet, hogy egy szépirodalmi fikciót írok, ahol az utcabeliek közül általam kiválasztott három személy életét mesélem el, megmutatva belőle a szépet is. Bár sok minden felismerhető a regényben, mint megtörtént esemény, mégis csak fikciós regény. Minden szereplő létezett vagy létezik, de nem azok a dolgok történtek meg velük száz százalékosan, mint amit én leírtam. Három lány életét meséli el egy negyedik, a szomszéd lány. Az eseményeket és karaktereket igyekeztem a mondanivalóhoz igazítani.
Annak ellenére, hogy fikciós regény, te benne vagy?
Egy darabig én vagyok a mesélő lány. Szép Zsuzsika gyerekkori története, ami a regény első nagy része, szinte teljesen az én történetem. A barátnő, Mimi a mai napig a barátnőm és ugyanúgy M betűvel kezdődik a neve. Viszont a mesélő körül lévő emberek története már nem teljesen azonos az engem egykor körülvevő emberekkel. Mindegyikük valós karakter, de van bennük szándékos változtatás. Például vannak nők a történetben, akik valójában férfiak az életemben, de a cselekmények valósak. A másik kettő nagy rész, az egyetemi évek és a házasság már nem egyezik meg az én élettörténetemmel. A karakterépítés miatt nincs egyezés, mert Zsuzsika élete a három lány életének ellenpontja. A dilemmák azonban valós dilemmák. Például amikor nagyapám után átjöttünk Magyarországra, abban az is benne volt, hogy 1994-ben súlyosan rossz gazdasági helyzet és nélkülözés volt, amit leírtam a regényben is. Ahol pedig pici gyerek van, ott megjelenik a felelősség, hogy életben tudom-e tartani a gyerekemet.
Mennyi idő telt el a megírástól a kiadásig?
Jött-jött belőlem a szöveg, és kevesebb, mint egy év alatt megszületett a regény, ami regényírás szempontjából elég rövidnek mondható. Ezután a kézirat hosszú ideig feküdt az íróasztalfiókban – helyesebben a számítógép egyik fájljában (nevet) -, nem nyúltam hozzá. Már megírtam a következő regényemből tíz fejezetet, mire valószínűleg a háború kapcsán átélt nagyon erős honvágy miatt azt akartam, hogy megjelenjen. Egy évvel ezelőtt, decemberben kezdtem vele újra foglalkozni és májusban jelent meg.
A kiadás során mit tartottál szem előtt?
Több kiadót megkerestem, akik közül egyik későbbi időpontra tette volna a megjelenést és én azt elvetettem. Másik két kiadó megjelentette volna, de végül mégis egy saját magunk által alapított kis kiadóval jelentettem meg, mert ragaszkodtam a megfelelő minőségű szerkesztői munkához és borítóhoz. Így a szerkesztőm Marcsák Gergely Kárpátaljáról származó költő, író, irodalmár, korábbi Móricz ösztöndíjas lett.
A helyszíneken és eseményeken túl mi ad kárpátaljai ízt a regényednek?
A regényben itt-ott megjelenik a kárpátaljai nyelvezet. Például nálunk használják azt a kifejezést, hogy vaklál. Ezzel fejezik ki, ha valaki sötétben olvas és nem jól lát. Meginterjúvoltam a magyarországi ismerőseimet, és itt senki nem ismerte ezt a szót.
Nagyon komoly veszteségről, a haza háromszori elvesztéséről beszéltél, ami kapcsán felmerül bennem a kérdés, hogy honnét merítesz erőt a tartásodhoz?
Sehonnét máshonnan, csak a jó Istentől. Őszintén megmondom, hogy amikor fiatal voltam, nagyon sok önsegítő könyvet elolvastam, még akár más világvallások is érdekeltek, bár soha nem vonzottak. Egyszer így fogalmaztam meg Steinbach József püspök úrnak – megadtam magam az Úr Istennek. Mint amikor a gyerekek azt játszák, hogy hátra dőlnek és a másik megtartja. Akkor értettem meg, hogy minden emberi okosság eredete a Szentírásban van, az ember nem talált ki semmi újat. Ennek felismerése után már nem érdekeltek önsegítő könyvek és más vallások, soha többé nem olvastam emberi okoskodásokat, hanem a Bibliában, a napi igében, az áhítatokban találom meg a kapaszkodót. Amikor pánikrohamokkal járó beteg voltam a covid alatt, akkor voltak éjszakák, hogy csak úgy voltam képes elaludni, ha bekapcsoltam egy igehirdetést, és arra aludtam el. Sok nehéz feladatot tett az életembe Isten, amiket nem értettem. Volt, hogy hetekig imádkoztam erőért, míg meg nem értettem, hogy például Mózes sem akarta a maga feladatát, de az volt a dolga és Isten adott mellé segítőket. Ezt megérve megnyugodtam. Mert egyáltalán nem számít, hogy én nem értem a próbatételem értelmét, nekem mennem kell tovább az úton, és majd a végén Isten tudja a lényeget. Szóval kizárólag ez a kapaszkodóm. Minden reggel elolvasom a reformatus.hu-n a napi igét, és valamikor délelőtt meghallgatok egy igehirdetést, amik által mindig megtámogatott a jó Isten. Például amikor a covidot követő rehabilitáció során mentem az Országos Ideggyógyászat Központba és nagyon féltem, hogy milyen diagnózist fognak mondani aznap, felkeltem korán reggel megimádkozni, és az volt a napi ige, hogy „elég neked az én kegyelmem”, és ebben megnyugodva mentem el – ha a halálos ítéletemet mondják ki, nekem akkor is elég az Ő kegyelme. (mosolyog) Hálás vagyok Istennek, hogy mint örömjátékot megadta az írást nekem. Korábban az életem nehéz volt, nem volt időm írni, de most így alakította. Nem vagyok hibátlan és nagyon sokszor imádkozom azért, hogy az elégedetlenségemet csillapítsa le Isten, és tegyen alázatosabbá. Azért is hálás vagyok Istennek, hogy bizonyságot tehetek jelenkori csodáiról. Például néhány évet tanítottam a pápai Refiben, ahol a tinédzserek között állandóan visszatérő kérdés volt az, hogy ha van Isten, akkor ma miért nem mutat meg olyan csodákat, hogy a vízből bor lesz vagy vízen jár az ember. És én elmondtam, hogy Isten minden áldott nap tesz csodákat, amik közül az egyik az enyém. Amikor válságos élethelyzetben maradtam három gyerekkel és egy hitelből megvásárolt romos házzal, ráadásul fenntartóváltás miatt nem kaptam fizetést, olyan anyagi nyomorúságba kerültünk, hogy még a szüleink sem tudtak eleget segíteni rajtunk. Egyik altatáskor végig imádkoztam, a következő pillanatban megcsörrent a telefonom, és egy nagy multinacionális cégtől felhívtak egy korábban beadott pályázat kapcsán és elmondták, hogy az az állás ugyan már nincs, de van egy másik, amire szívesen felvennének a pedagógusfizetés többszöröséért. Ez igenis egy olyan csoda, amit a XXI. században tett velem, a benne bízóval. Abból a vízből, ami nekem volt, bort csinált. A gyerekeimet taníttatni tudtam, támaszokat adott mellénk, gyönyörű karriert futottam be, írhatok. Amikor imádkoztam, tudtam, hogy Isten fog adni eledelt a gyerekeimnek, mint ahogy a madarakról is gondoskodik, és tudtam, hogy csak az tud segíteni a helyzetünkön, hogyha Isten azt gondolja, itt volt elég, most megsegítelek. Ezekből rengeteg példát tudok hozni, mert csodák sorozatát adta, amiket mindig elmondtam a tinédzsereknek. Igenis van csoda, csak nem akarjuk látni! Meg kell tanulni elfogadni Isten ajándékát!
Van kulcsfontosságú bibliai szakaszod?
Igen, a Jób könyve, ami érdekes módon nagymamámnak, akinek nagyon nehéz élete volt, szintén a kapaszkodója volt. A sírjára is abból került ige. Gyerekfejjel értelmetlennek, fiatal fejjel borzalmasnak tartottam Jób könyvét: elvették mindenét, meghaltak a gyerekei. Dehogy is fogom én áldani Istent vagy hozzá fordulni! És mégis! És mégis megéltem ezt a megmenekülést, újjászületést!
Illetve az életem más szakaszaiban volt, amikor az evangéliumok szóltak hozzám, volt, hogy ószövetségi történetek szólítottak meg, és mostanában nőttem fel Pál apostol leveleihez. A konfirmációs igém, a János 3,16 is végigkíséri az életemet, és érdekes, hogy a három gyerekemből kettő is ezt kapta konfirmációi áldásként. A gondolkodásomat megváltoztató igéről sem feledkezhetem meg, ami a pápai református templomban van a szószék fölé írva: „…nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Minden vasárnap láttam, de mégsem szólított meg, mígnem nagy nyomorúságom idején levette rólam a terhet. Már értem, hogy bármennyire igyekszem, akarom, teszem, okoskodom a magam emberi erejéből, semminek nem tudom az idejét megváltoztatni. Csak Isten kegyelméből lesz nekem is kegyelmem. Letettem a terheket, és azóta békében élek magammal, azóta megváltozott az életem. Mikor valamit nem tudok elengedni, erőszakkal próbálom végig vinni, akkor erre gondolok. Néha kevés a jótanuló attitűd, mert nem a mi kezünkben van a döntés. És jól van ez így.
Köszönöm a beszélgetést, ami során megerősödött bennem, hogy bizony igaz rád a 40. zsoltár szava, mi szerint „Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát…”. Kívánom, hogy így maradjon! Zárásként válaszolnál néhány villámkérdésre?
Igen, természetesen!
Párhuzamos vagy merőleges? Párhuzamos.
Határidőnapló vagy falinaptár? Falinaptár.
Lázár feltámasztása vagy a leprások meggyógyítása? Lázár!
Adventi koszorú vagy karácsonyfa? Karácsonyfa.
Egy zsoltár vagy egy dicséret? Zsoltár.
Almafa vagy banánfa? Almafa.
Jónás útja Ninivébe vagy a pásztorok útja Betlehembe? A pásztoroké.
Méz vagy citromfű? Méz.
Bárúk, akinek Jeremiás próféciát diktált vagy János, akinek Jézus leveleket diktált? János.
Kvint vagy terc? Kvint.
