Becsülöm azt a két nőt, akik pár héttel ezelőtt egy hálaadó istentiszteleten bizonyságot tettek Istenbe vetett hitükről. Bátraknak tartom őket, hogy a zsúfolásig megtelt templomban, az egyházkerület vezetősége, fiatalok, falubeliek, lelkészek, országgyűlési képviselő, polgármester előtt vállalták a tanúságtételt. Elmondták, hogy életükben milyen küzdelmek, veszteségek vagy kétségek vezették őket az Úr Istenhez, és megemlítették azt is, hogy a lelkészük miképpen segítette őket ezen az úton. Találkoztak Jézus Krisztussal, és arról beszéltek. Alázattal, szent egyszerűséggel, és helyén mondott szavakkal, nem önmagukat, hanem a megváltójukat helyezve a középpontba.
Most, amikor a húsvéti történetet újraolvasom, ismét eszembe jutnak ezek a bizonyságtevő asszonyok… Asszonyok, mint magdalai Mária, Mária, Jakab anyja és Salomé, akik a feltámadás hajnalán nem tétlenkedtek és zárkóztak be a házaikba, hanem tették a dolgukat, elmentek, hogy megkenjék Jézus testét. Asszonyok, akik felteszik útközben a kérdést: „Ki fogja elhengeríteni a követ”?; s annak ellenére, hogy pontosan tudják, ők erre képtelenek, mégiscsak mennek, mert a kötelességüket teljesítik. Asszonyok, akik a feltámadás első tanúi, akik találkoztak a Feltámadottal, és erről beszélnek.
Milyen különös az, hogy ott húsvét hajnalán az asszonyokat nem az üres sír látványa győzi meg arról, hogy Jézus él, hanem az, amikor maguk találkoznak a Feltámadottal. Egyik evangélium sem kezdi hosszasan bizonygatni a feltámadást vagy magyarázni annak mikéntjét. Tényt közölnek: „Feltámadt, nincsen itt.” – írja például Márk. A feltámadást ugyanis nem megérteni kell. Nem is lehet megérteni. De a Feltámadottal lehet találkozni, és ezek a találkozások győzik meg ma is azokat, akik kételkednek. Húsvét titka nem elméleti kérdés, nem tudományos magyarázatot igénylő tétel, hanem életkérdés. Életkérdés. Olyan egyszerűen és tömören, egyeseknek talán túl „kegyesen” hangzó életkérdés, mely így hangzik: „Te találkoztál a feltámadott Krisztussal”? Vagy: „Ismered úgy Jézust, mint életed személyes megváltóját?” Ugye milyen idegenül hangzik? Talán meg is rökönyödnénk, ha valaki (nem lelkész) nekünk szegezné ezeket…
Elszoktunk már az ilyen kérdésektől, sőt attól is, hogy az Istennel való személyes találkozásunkról beszéljünk másoknak. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az szerinte elég bizonyságtétel, hogy templomba jár. De többször hallottam már egyfajta evangelizációs „ars poeticaként”, hogy „élj úgy, hogy kérdezzenek”. Lefordítva: nem kell másoknak beszélni az evangélium üzenetéről, mert csak jól kell cselekedni, szépen kell élni, és majd másokban ez felkelti az érdeklődést. Ez is egy szép gondolat, de a gyakorlat talán inkább azt mutatja, hogy személyes megszólítás, megismerés nélkül, őszinte bizonyságtétel, de legfőképpen Jézus Krisztus nélkül ez csak öncélú magamutogatás.
Húsvét hajnalán emberek találkoznak Jézus Krisztussal, és ez megváltoztatja az életüket. Elmennek tehát széles e világra, és hírül viszik ennek a találkozásnak a hírét. A nagyszombati üres némaságból felocsúdnak és beszélni kezdenek.
Több mint kétezer évvel később emberek találkoznak Jézus Krisztussal, és ez megváltoztatja az életüket. Elmennek tehát és hírül viszik ennek a találkozásnak az örömét. Elmondják egy gyülekezet előtt, elmondják a családi asztalnál, bizonyságot tesznek ott, ahol arra indítja őket Isten Lelke. Emberek találkoznak a Feltámadottal.
Erről beszéljetek!