Megértettük

Békesség nektek!

Azon a hajnalon elgördült a kő a sziklasír elől. A felkelő nap a világtörténelem legnagyobb csodájára, a várva-vártra és mégis elképzelhetetlenre ragyogott rá: legyőzetett a halál, bezúzattak a pokol kapui! A világ gonosz fejedelme levettetett, a megígért utód rátaposott a kígyó fejére. Jézus feltámadt!
És úgy ment el ez az egész csodálatos nap, hogy a tanítványok – ahogy János evangélista leírja – még aznap este is a „zsidóktól való félelem miatt” bezárkózva együtt búsongtak egy felső szobában valahol Jeruzsálemben. Totál letargia…
Ugyan pirkadatkor az asszonyok már ott voltak a sírnál, látták az egész teremtettséget újraíró csodát, találkoztak angyalokkal, Magdalai Mária még azután Jézussal is beszélt… és futottak, elmondani az örömhírt… de nem hittek nekik. Ezt Márk írja le, mondja ki. Azt is, hogy megjelent és beszélgetett Jézus az emmausiakkal is, lélekszakadva ők is visszarohantak a fővárosba elmondani… de nekik sem hittek.
Van az úgy, és többnyire bizony úgy van, hogy saját személyes életünk történései, meg a körülmények abszolút meghatároznak minket. Komolyan vesszük, amit tényleg komolyan kell. És az elmúlt két évben ezek amúgy globálisan is sorjáztak ránk, világjárvánnyal, most a háborúval, a saját jövőnk fenyegetettségével, a választások során felizzott indulatokkal.
Bezárt ajtók, ránk záródó falak ezek mind. Védekezünk? Jogosan aggódunk, félünk? Már nem tudunk hinni. Magunkra maradunk. Mantrázzuk a nyavalyáinkat. Mondjuk ezerrel, van mit. Hiszen ezek mind tények, a mi nagy valóságunk. Amiből már nehéz kilátni, valami mást meghallani. Erre állt be a lelkünk.
Istenünk pedig próbál átszólni a falainkon, a bezártságunkon, üzenget-szólongat. De Jézus meghalt, hagyta magát, és minket is itt hagyott, annyi szép remény és nagy tervünk után ülünk a csalódásainkban, a kudarcban, és nem értjük. Talán magyarázgatjuk a dolgokat, de igazából nem értjük. Nem fogjuk fel, miért engedi Isten ezt is, azt is, és egyáltalán, hol van már…
Így megy el az egész nap. Így megy el a húsvét?
Nem. Mert az, Aki bezúzta a pokol és halál kapuit, Aki maga lett az Ajtó és az Út a mennyei Atyához, képes arra, hogy a mi falainkon is átlépjen. Hogy megjelenjen a bezárt ajtóink innenső felén és azt mondja: Itt vagyok, veled vagyok. Élek! És szeretném, ha te is élnél. Kiszabadulnál a mantráidból, a meghatározottságodból, és felélednél, meggyógyulnál. Békesség neked!
Mert ezért volt az egész. „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5) Mutatja a kezeit és az oldalát. A sebeit a keresztfáról. Ezek a sebek az Ajtó és az Út. Az e világ meghatározottságaiból és kudarcaiból való menekülés és gyógyulás. Az Isten irántunk való szeretetének vöröslő pecsétjei.
Ez az igazi Valóság! És bár nem változik igazából semmi, mármint a körülmények, az események, a kudarcok, a megtörténtek, a félelmetesek, az ellenségesek, mégis minden de minden annyira más! „A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.” (Jn 20,20) Végre láttak. Jézus odaállt, odatartotta a sebeit minden más és őközéjük.
Amikor a mostani ünnepen úrvacsorához megyünk a megterített úrasztalához, a kenyérhez és a borhoz, a megtöretett testhez és a kiontatott vérhez, ezekhez a sebekhez, engedjük, hogy nekünk is megmutassa, hogy odaálljon közénk és a csüggedéseink, félelmeink, kudarcaink, a mi nagybetűs valóságunk közé.
Hogy meghalljuk, amikor mondja: Itt vagyok. Veletek vagyok! Én élek! És ti is élni fogtok!