A tegnapi ifjúság vasárnapja adta az ötletet, hogy Vecsey Katalin zirci református lelkipásztorral beszélgessek, aki az ifjúsági munkához több szálon kötődik. A csetényi ifiben nőtt fel, majd teológusként ott szolgált, aztán a soproni fiatalok között szolgálhatott, majd a zirci missziói gyülekezet megerősítője lett, és immár lelkipásztori vezetésével önálló egyházközségként élhetik életüket. Ismerje meg az olvasó a zirci lelkésznőt, aki az ország leghidegebb városában pezsgő gyülekezeti életet „varázsolt” Isten áldásával!
Mesélnél arról, hogy milyen karakterű gyermek voltál, azaz kiből lett a „cserebogár”?
Természetesen! Csetényi származású vagyok, ami Zirctől tizenöt kilométerre van. Ráadásul a zirci kórházban születtem 1973-ban – ahol akkor még volt szülészet -, ami főleg Jézus azon mondása szerint, hogy senki ne legyen próféta a maga hazájában, különleges. Csetényben nőttem fel egy szerény anyagi körülményű családban, ott végeztem el az általános iskolát. Apukám egy nagyon ügyes kezű asztalos volt, anyukám pedig háztartásbeli. Egy nővéremmel és egy öcsémmel nevelkedtem, tehát én vagyok a középső gyermek. Ennek megfelelően el is ütök tőlük külsőleg is és természetileg is. Azt mondták a szüleim, hogy már kisbaba koromban is nyugis és csendes gyerek voltam, nem úgy, mint a testvéreim.
A gyülekezethez tartozás evidens volt az életedben?
Úgy gondolom, igen. Egészen kis koromban, már az idős tiszteletes úr, Somogyi Sándor idején bekapcsolódtam a vasárnapi iskolába, ami az akkori gyerekistentisztelet volt egy „halálos” időpontban, fél kettőkor, de szívesen mentünk. Aztán lelkészváltás történt a gyülekezetünkben, és Kovács Attila jött, aki feleségével együtt nagyon fellendítette a csetényi református gyülekezet életét. Akkor még aktívabban bekapcsolódtam a gyülekezetbe. Aztán középiskolában sem szűnt meg az Istenhez való kötődésem. Mórra mentem továbbtanulni egy állami gimnáziumba, hiszen akkor még nem indult újra a pápai Refi. Örömmel lettem kollégista. Áldásos időszak volt és később nagyon-nagy hasznát vettem annak, hogy megtanítottak bennünket vakon gépelni. A teológián például professzoroknak és teológustársaimnak gépeltem. Még a gimnáziumi évekre visszatérve kiemelném, hogy ott különösen megmutatta Isten, hogyan tereli az én utamat anélkül, hogy tudatosan készülnék a lelkészi pályára. Otthon már konfirmandusként bekapcsolódtam a gyerekmunkába, például aranymondáslapokat készítettünk. A kollégiumban pedig Isten nagy-nagy csodája volt, hogy olyan nevelőnőt kaptunk, aki hitben járt. Hatan voltunk egy szobában és kiderült, hogy a lakótársaim közül van rajtam kívül még református, és akkor megfogalmazódott bennem, hogy heti rendszerességgel olvassunk közösen Bibliát és beszélgessünk róla, én pedig vállalom ennek a vezetését. Mivel nem akartam ezt titokban csinálni, ezért elmondtam a nevelőnknek, aki igent mondott rá. Végül odáig futotta ki magát a dolog, hogy a mi kis csapatunkat kérték fel egy kollégiumi karácsonyi ünnep műsorának összeállítására. Isten már akkor a lelkészi pálya felé terelgetett engem, de még sokáig nem forrott ki bennem. Készültem óvónőnek, aztán később tanárnőnek, de eladó is szívesen lettem volna, szóval a lényeg, hogy emberekkel foglalkozhassak. Az érettségi évére tisztult le bennem, hogy a teológiára szeretnék menni. Ebben az időben a csetényi ifis társaim közül ketten is a budapesti teológián tanultak, és sokat meséltek róla. Elmentem egy nyíltnapra, mely után úgy döntöttem, hogy megpróbálom a felvételit. Azt gondoltam, ha egyből felvesznek, az elegendő bizonyítéka lesz annak, hogy Isten is úgy akarja, hogy ott legyen a helyem. Ez a bizonyosság a teológiai tanulmányaim végzése közben sem ingott meg.
Elárulod, hogy kik voltak a kedvcsináló csetényi teológusok?
Varga Lívia, aki a Pápai Református Gimnázium és Kollégium hittan és nevelő tanára, valamint Tóth Viola, Budafokon szolgáló lelkipásztor. Mi hárman a csetényi ifibe vezetőként is belevetettük magunkat, táborokat is szerveztünk.
Mi a kulcsa annak, hogy az a bakonyi falusi gyülekezet ennyire megmozdítható volt?
Nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is vett jó levegő érzékelhető ott. Az emberekben van egy alapvető fogékonyság a hitre, amit sokféle felekezeti létben élnek meg. Van egy nagy református gyülekezet, de amióta az eszemet tudom, mindig is voltak a faluban baptisták, pünkösdiek és katolikusok. Ez a hitre való fogékonyság nem csak hagyománytisztelet, hanem egy valódi lelki vágy és nyitottság. Gyerekkoromban három istentisztelet is volt még vasárnaponként: délelőtt, délután és este; és mindegyikre volt igény! Ifisként a gyülekezet vasárnapi életében mi is aktívan részt vettünk. Volt egy érezhető, erős vonzása az ifinek. Akár tízévnyi korkülönbség is volt a tagok között, mert akkor még nem jelentkeztek annyira erősen a generációs különbségek, és nagyon jól kiegészítettük egymást. Ami még az ifiközösség életében nagyon egyedi volt, hogy Gyöngyi néni, a tiszteletes úr felesége elvitt bennünket a téli és nyári szünetben egy-egy hétre Dunaalmásra, a fogyatékkal élőket segíteni. Nem is tudom, hogyan bírtuk mi azt a lelki terhelést annyi idősen?! Segítettünk a fürdetésükben, pelenkázásukban, etetésükben, és ez nagyon összeforrasztotta a mi ifjúsági közösségünket és megerősítette a szolgálat lelkületét bennünk.
A hited formálódására kizárólag a gyülekezeti és ifjúsági közösség volt hatással?
Nem, az anyai nagymamám is nagy hatással volt rám, aki aktívan részt vett a gyülekezeti életben. A szüleim inkább csak nagyünnepek alkalmával jártak templomba, de az fontos volt számukra, hogy mi gyerekek eljárjunk a vasárnapi iskolába és konfirmáljunk. Emlékszem, hogy nagymamámat gyerekként szívesen kísértem el a felnőtt bibliaórára, ahol életemben először hallottam hangosan imádkozni egy közösséget, köztük a nagymamámat is. Ez érlelte meg bennem is a közösségben való imádkozást. Ezenkívül emlékszem, hogy nagyon szerettem fel-alá járkálni nagymamám házában, egyik helyiségből a másikba, mert mindenhol igéstáblák voltak kirakva, és azokat olvasgatva előbb-utóbb megtanultam a bibliai idézeteket. Szóval az ő megélt bibliás hite erősen formáló hatással volt rám.
A teológiai évek során mit tapasztaltál?
Azt, hogy nagyobb hangsúly helyeződött az elméletre, mint a gyakorlatra, pedig én a teológiának a gyakorlati oldalát szeretem inkább, mint például a homiletika, a katechézis, a missziológia. Lehet, hogy ez ma már másként van, de akkoriban a képzés egyáltalán nem terjedt ki a gyülekezeti élet olyan területeire, amiben lelkipásztorként helyt kell állnunk, gondolok itt a pályázatírásra, könyvelésre, programszervezésre, építkezések menedzselésére, és a többi. Nyilván nem lehet mindenre felkészíteni bennünket, de lelkészként és vezetőként szolgálva sok megoldandó feladattal találkozunk, amiben nem biztos, hogy mindig kompetensek vagyunk. Persze az sem biztos, hogy mindig mindent nekünk kell elvégeznünk.
Hogyan folytatódott az utad a budapesti teológia elvégzése után?
Nagyon szeretem Dunántúlt a földrajzi adottságaival és friss levegőjével együtt, ezért szerettem volna visszakerülni ide. Ötödév után azonban nem volt erre lehetőségem, ezért elmentem Tököl-Halásztelekre helyettesíteni a szülési szabadságát töltő lelkipásztor nőt. Egy évet töltöttem ott azzal a vággyal, hogy továbbra is szeretnék visszakerülni Dunántúlra. Fantasztikus volt Isten vezetése ebben is. A második lelkészképesítő vizsga bizottságának tagja volt Bátky Miklós esperes úr-rédei lelkipásztor, aki gyerekkoromból ismert engem. Két vizsgakérdés között megkérdezte, hogy mi van velem. Elmondtam, hogy Kiskunlacházára készülök beosztott lelkésznek, mire ő azt kérte, hogy várjam meg a vizsga után és akkor elmondta, hogy Sopronba sürgősen kell egy beosztott lelkész, mert indul a pápai teológia Dr. Vladár Gábor soproni lelkipásztor vezetésével. Két napom volt, hogy döntsek. Mivel Sopron Dunántúlon van, még ha kissé messze is esik a Bakonytól, azt választottam a Kunság helyett. Végül pedig kilenc és fél évet töltöttem el ott.
Miben gyarapodtál a soproni évek alatt?
Sokszor hálát adok ezekért az évekért, mert egy nagyon jó kiképző iskola volt számomra. Ahhoz képest, hogy zöldfülű kezdő voltam, mindenben kipróbálhattam magam, mivel Vladár Gábor a hét nagy részében Pápán volt, felesége Emőke pedig nem lelkipásztor volt. Emlékszem, oda kerülésemet követően hamarosan haldoklóhoz kellett mennem. Hálás vagyok Gábornak, hogy a gyülekezeti élet szinte minden területébe betekintést nyerhettem, és ezáltal jobban kiismerhettem magam a sokirányú lelkipásztori szolgálatban. Kiderült, mi az erősségem és mi az, amiben erősödnöm kell még vagy több tapasztalatra van szükségem. Sok hittanórát tarthattam középiskolában is, ezért közben elvégeztem a vallástanári szakot. Összegezve egyáltalán nem bántam meg, hogy Sopront választottam, sőt életem egyik legnagyobb ajándéknak tekintem, hogy Isten oda vezetett!
Végül mi mozdított ki a leghűségesebb városból?
Mivel az évek múlásával sok tapasztalatra tehettem szert, így megérlelődött bennem a vágy, hogy szeretnék valahova önállóan gyülekezetbe kikerülni. De volt egy „feltételem” Isten és önmagam felé, hogy ha lehetséges, inkább férjjel az oldalamon mennék önálló szolgálatra. És hát, megadatott András az életembe, akit egész egyszerűen a soproni templomban ismertem meg, amikor visszaköltöztek az édesanyjával a városba. A férjem Sopronban született, de orvos édesapja révén elkerültek Szombathelyre, majd Dunaharasztira és amikor meghalt az édesapja, akkor az édesanyjával visszaköltöztek Sopronba…
…hogy aztán Zircre költözzön….
…végül is igen. (nevetünk) Egyébként ő nehezebben vette a Zircre költözést, mint én, mert ő Sopront a végleges helyének gondolta. Az ő szakmája könyvtáros. Óriási támasz és háttér a lelkészi szolgálatomban. A gyülekezeti életben pedig nagy segítség az adminisztrációban, az ügyintézésekben, a szervezésben, a technikai eszközök kezelésében, gyülekezeti programok előkészítésében és utómunkálataiban, valamint állandó fotósunk.
Isten nagyon szépen rendezte az utadat, mert társsal együtt érkezhettél az önálló lelkészi szolgálatba. Hogy látod a lelkészférjek helyzetét az egyházunkban?
Egyre nagyobb létszámban vannak jelen az egyházban, még sincs számukra megfelelő fórum, találkozó. Egy kicsit olyan, mintha nem igazán lennének meghatározó tényezők, miközben nagyon is azok a gyülekezeteinkben, hiszen komoly hátországot biztosítanak.
Amikor Zircre kerültél, református szemmel nézve, az akkor még a „senki földje volt” abban az értelemben, hogy nem volt mély gyökerű, kiépült gyülekezet. Felidéznéd, hogy milyen gondolatok, érzések voltak akkor benned?
Nagy motivációm volt, hogy vágytam önálló gyülekezetbe kikerülni és férjnél is voltam már. Gyerekkori lelkészem, Kovács Attila látta el ekkor a zirci szolgálatot és beszélgettünk vele annak a lehetőségéről, hogy a pici, de lelkes gyülekezet megerősíthető lenne, mivel havi két istentiszteletnél aktívabb gyülekezeti életre is nyitottak lennének. Azonban helyben eddig soha nem lakott református lelkész, még a templom is közös az evangélikusokkal, így az infrastruktúra teljesen hiányzott egy önálló lelkészi szolgálathoz. Ettől függetlenül nekem a fülembe ültette Kovács Attila, hogy nyári szabadság alatt jöjjek el istentiszteletet tartani. Így is tettem, és ebben az volt a felszabadító, hogy nem volt semmi kötelezettség, minden tét nélküli volt. A gyülekezet egy helyettesítő lelkészt látott bennem, de aztán végül úgy fordult a dolog, hogy egyre jobban egymásra találtunk. Kovács Attila közbenjárásával megkeresték Dr. Márkus Mihály püspök urat az önállósodási szándékkal, de aztán a lakhatás miatt néhány évig ez nem realizálódott. Aztán egy napon, az egyik soproni gimnáziumban két hittanóra között, a szünetben hívott püspök úr, hogy továbbra is szeretnék-e Zircre jönni, mert akkor el kell indítani ennek a folyamatát. Ezt az is indokolttá tette, hogy a népszámlálási adatok szerint ötszázan vallották magukat reformátusnak Zircen és környékén. Ekkorra már szórványból leányegyházközséggé alakult a gyülekezet, volt egy lelkes presbitériuma, akik egyszer csak meglátták, hogy a templom közvetlen szomszédságában álló családi házra ki van téve a tábla, hogy eladó. Kuti Csaba akkori egyházkerületi főgondnok, aki Veszprémből Lókútra költözött, és Zircre kezdett gyülekezetbe járni, szólt az eladó házról püspök úrnak, hogy ez egy Isten által készített lehetőség, amit nem szabad elszalasztani. A kis zirci gyülekezet gyűjteni kezdett e célra, de elérhetetlen volt számára az ingatlan megvétele egyházkerületi segítség nélkül, így végül a kerület vette meg a házat 2008-ban. Attól kezdve felgyorsultak az események. Először egy hittancsoport volt, ahova 1-8. osztályig járt kb. tíz gyerek, akikhez még Sopronból vonatoztam el. Aztán 2008 tavaszán egy belső festést és kisebb felújítást követően ideköltöztünk Zircre.
Milyen gyülekezetépítési stratégiával rendelkeztél Zircre költözve?
Aj-jaj! (nevet) Nagyjából semmilyennel. Volt lelkész kolléga, aki óva is intett attól, hogy belevágjak a nagyjából ismeretlenbe, hiszen a gyülekezetépítés nem egyszerű dolog. Nem volt kigondolt stratégiám, inkább hagytam sodortatni magam a Szentlélek által. Sokat jelentett a meglévő lelkes mag, akik teljesen vegyes korosztályúak voltak és Isten Lelkétől indítottan nagyon elszántak. Leültünk és megbeszéltük, hogy mik legyenek az első lépések. Például, hogy minden vasárnap lesz istentisztelet, amire rászoktatjuk a gyülekezetet, és ha ezt elértük, akkor gondolkodhatunk hétközi alkalomban is. Hála Istennek erre könnyen és gyorsan ráállt a gyülekezet, egyébként a mai napig jellemző közösségünkre ez a rugalmasság, nyitottság az új dolgok felé. Az istentiszteletek rendszeressé válása után bevezettük a hétközi hagyományos bibliaórát, melyre inkább az idősebb gyülekezeti tagok jártak, akikkel igazi testvéri közösség alakult ki. A parókián hivatali helyiséget alakítottunk ki az előző tulajdonos órásműhelyéből, a garázsból pedig közösségi helyiséget hoztunk létre. Az egy hittancsoportból kettő, majd három lett, ekkor még nem volt kötelezően választható hittan bevezetve az iskolákban, de mégis elterjedt a híre, hogy elérhető a református hitoktatás. Egy idő után a környező falvakból (Dudar, Csetény, Bakonyszentkirály) elszármazott reformátusok már nem jártak vissza a gyülekezeteikbe, hanem bekapcsolódtak hozzánk. Azt mindvégig fontosnak tartottam, hogy fokozatosan haladjunk a gyülekezetépítésben és figyeltem, hogy mikor mire érett meg a gyülekezet. Öt évig voltunk missziói egyházközség, mely idő alatt az egyházkerület, valamint a pápai és a csetényi gyülekezet nyújtott anyagi támogatást. Majd Steinbach József püspök úrral generális vizitáció érkezett Zircre, amely látogatás során iratanyagaink átnézése és helyzetünk felmérése után Bellai Zoltán főtanácsos úr úgy vélte, hogy meg tudnánk már állni a saját lábunkon mint önálló anyaegyházközség. Így voltak a kezdeti lépések.
Mára hova jutottatok?
Jövőre leszünk nagykorúak, betöltjük a tizennyolcadik évet. Bár korábban is volt története a zirci reformátusoknak, de mi 2008-tól számítjuk az új korszakot. Jelenleg 350 református tartozik a gyülekezethez, közülük 130-140 között mozog az egyházfenntartók száma és 70 hittanos van. A presbitériummal azon dolgozunk és azért imádkozunk (havonta egyszer imaközösségben is), hogy minél több gyülekezeti tagot aktivizálni tudjunk egy-egy szolgálati területre, valamint a látókörünkben lévő kb. 50 családot minél hatékonyabban meg tudjunk szólítani az evangélium üzenetével. Van, hogy hétközi rétegalkalmunk női- és férfi kör formájában működik, és ez utóbbit nyilván nem a női lelkipásztor vezeti (nevet), hanem Nagy Tamás főgondnokunk, (apósa Balogh László dudari lelkész volt), aki széleskörű bibliaismerettel rendelkezik, valamint Dr. Buda Imre gondnokunk, aki Debrecenben teológiát is végzett az orvosi egyetem mellett. Ők mind a ketten képesek és alkalmasak arra, hogy vezessék a férfi kört.
Mik a kedvenc gyülekezeti alkalmaid?
A blokkokban tartott felnőtteknek szóló hétközi sorozatok nagyon izgalmasak, már a rájuk való készülés is, ide teljesen vegyes korosztály jár és egy-egy bibliai könyvet veszünk sorra. És természetesen az ifi órák, melyeket szintén blokkokban tartunk. Van egy őszi és egy tavaszi időszak, aminek az időpontjait előre meghatározzuk. Azt tapasztalom, a felnőtteknél és a fiataloknál egyaránt, hogyha előre tudható az időszak tartama, akkor nagyobb az elköteleződési szándék. S a kedvencek között ki ne felejtsem a tavalyi tanévben először tartott reggeli elcsendesedést az adventi és a böjti időszak egy-egy hetében, melyet rajtam kívül két testvérünk vezetett. Különlegesen áldásos volt a napnak ebben a szakában, kora reggel együtt megélni az Istennel való közösséget.
Mennyire kamatozik az ifjúsági munka a helyi gyülekezet szempontjából?
Bár az ifisek javarésze, ha egyetemet végez, akkor nem itt telepedik le, és az első ifis generáció már ki is repült, viszont a kántoraink eddig mindig az ifjúsági közösségből kerültek ki. Vagy a Szeretethíd programnak is, mely során a templom körül tüsténkedünk, az Ifi a fő motorja, amihez csatlakoznak a gyülekezet felnőtt tagjai. Ezt még az első ifis generáció egyik tagja indította el és azóta is folytatjuk. S bár rendszerességgel nincs külön ifjúsági istentiszteletünk, de tanév kezdetén és végén, adventben és böjtben, valamint Szenteste az ifisek szolgálnak az istentiszteleten. Miként most az ifjúság vasárnapján is tették és ők készítették elő az istentiszteletet követő szeretetvendégséget is a gyülekezet számára. Szóval abszolút van pozitív hozadéka az ifjúsági munkának a gyülekezetre nézve, még ha nem is maradnak itt mind és nem is jár mindegyikük templomba. A fiatalok számára pedig egy védett közeget jelent a gyülekezet közössége, ahhoz képest, amit a világban megélnek.
Az idei év, mint ifjúság éve, több pályázati lehetőséget tárt a gyülekezeteink elé. Éltetek ezekkel a lehetőségekkel?
Igen, éltünk vele és kettőt meg is pályáztunk. Egy csendeshetet. Egyébként minden nyáron van ifjúsági táborunk az ország különböző tájékát felkeresve. Ez az én egyfajta kultúrmisszióm is. Jártunk már Somogyban, az Őrségben, a Balaton-felvidéken, a Fertő-tó környékén, a Tisza-tónál, a Szigetközben, és a Duna-kanyarban, az idén pedig Egerbe mentünk el négy napra. A másik pályázat pedig az ifjúság vasárnapja, amihez támogatást kértünk. És hát ne feledjük el azokat az anyagokat, tematikákat, melyeket kaptunk az egész év során a Zsinati Ifjúsági Osztálytól, igen hasznosak és kreatívak voltak. Nem is tudtam teljesen végig vinni egy-egy témát, mert annyira bőséges, kidolgozott volt. Remek támpontokat, ötleteket adtak nekem az ifjúsági alkalmak megtartásához.
Ha a szórvány létet követő leányegyházközségből, majd missziói egyházközségből eljutni az önálló egyházközségig sikert jelent, akkor a ti utatok nagybetűs SIKER. A hasonszőrűség okán kapcsolatban álltok egymással egykori és jelenlegi missziói egyházközségek vagy vezetőik?
Az egyházmegyénk területén a győrújbaráti gyülekezet volt még missziói státuszban, mára ők is önálló anyaegyházközség lettek. Lelkipásztorukkal, Bella Péterrel többször folytatunk eszmecserét, valamint egyszer sor került a presbitériumok találkozására is. Istennek hála mostanra egy újabb missziói gyülekezet növekedését kísérhetjük végig imádsággal és anyagi támogatással, ez a csornai gyülekezet Erlitz Anita lelkipásztor vezetésével. Tervünk, hogy a jövőben találkozzon majd e három gyülekezet. Remélhetőleg frissítő és építő tanácsokkal, példákkal tudunk szolgálni egymásnak.
A beszélgetés kezdetén említetted, hogy nyugis és csendes gyerek voltál. Ez az attitűdöd máig megmaradt?
Érdekes, hogy alapvetően nem vagyok egy „közösség közepe” típusú ember, még ha a gyülekezetben vezető státuszban is vagyok. Ha adódik olyan lehetőség, hogy egy közösségben úgy lehetek jelen, mint annak „csak” egy tagja, akkor én nagyon jól érzem magam a közösség „szimpla” részeként is, persze aktívan. Tehát nem az a lelkészkarakter vagyok, akiről egyből tudják, hogy „Ő A LELKÉSZ”. Szeretek úgy is a közösség része lenni, ha megtehetem, hogy nem dominálok olyan erősen. A csendes és nyugodtabb attitűdömhöz az is hozzátartozik, hogy a mai napig az kapcsol ki, ha kint lehetek a természetben. Nem kell messze elutaznom, elég a környéken egy nagy sétát tennem. Bár ez a séta inkább ütemes gyaloglásnak nevezhető. András mindig mondja is nekem, hogy nem tudok sétálni. Ő szemlélődőbb típus, szeret fotózni, én meg szeretek gyorsabban haladni, így ő általában lemarad, én meg bevárom. Amíg hosszabbak a nappalok, addig legalább fél órát minden nap szánunk a közös sétára.
Adja Isten, hogy még sokáig tudjatok együtt sétálni és együtt szolgálni a zirci gyülekezet javát szem előtt tartva! Befejezhetjük a beszélgetésünket egy villámkérdés-villámválasz játékkal?
Már vártam! Szerintem ez nagyon jó. Átvettem tőled, és használom ifiken, úgyhogy köszi!
Ennek nagyon örülök, köszönöm a pozitív visszajelzést!
Kenguru vagy vidra? Kenguru.
Között vagy mellett? Mellett.
Csillag vagy nap? Csillag.
Aháb vagy Uzziás? Aháb.
Hegy vagy tó? Hegy.
Színek vagy illatok? Illatok.
Náhum próféta könyve vagy Habakuk próféta könyve? Habakuk.
Főzés vagy mosogatás? Főzés.
Kádesi csata vagy Jerikó bevétele? Jerikó.
Akril vagy vízfesték? Vízfesték.
Szőlőtő vagy szőlővessző? Szőlőtő.
Köszönöm, hogy beláthattunk az életedbe!
