Koncz Eszter a Nagycsepely-Teleki-Kötcse gyülekezeti körzet lelkipásztora, aki tudja, Isten akarata szerint van a helyén. Felismerte és bizonyságot tesz arról, hogy életének több pontján okkal mentette meg és vezette őt tovább Isten. Magyarnak vallja magát, mégis népének nevezi a cigányt, s jóllehet visszahúzódó személyiség, mégis amikor nyilvánosan beszél Istenről, semmi félelem nincs benne.
Egyszerű vagy bonyolult kérdés, hogy kicsoda Koncz Eszter?
A Jézus előtti egész életem tele volt kérdőjellel, de amikor megismertem Krisztust, akkor a kérdés már nem az volt, hogy ki vagyok, hanem hogy kié vagyok. A kérdés, hogy ki vagyok, már annak kapcsán felmerült, hogy a szüleim örökbe fogadtak. Eredetileg roma származású vagyok, de a szüleim révén magyar, ezért adja magát a kérdés, hogy akkor magyar vagyok vagy cigány vagyok. Sosem felejtem el, hogy tizennégy éves voltam, amikor megtudtam a barátnőmtől, hogy örökbe fogadtak, de akkor nem mondtam el a szüleimnek, hogy én ezt tudom. Anyukám szedte a levest az asztalnál, és emlékszem arra a pillanatra, amikor ránéztem és átfutott rajtam a kérdés, hogy akkor ő most kicsoda nekem. Ez tényleg egy villanásnyi idő volt és számomra anya és apa maradtak ők, mert nagyon szerettem őket. Viszont szembesültem azzal, hogy egy pillanat alatt meginog a talaj az ember lába alatt. Elindult egy keresés, és utólag már tudom, hogy Isten akkor keresett engem.
Isten számon tartó szeretetét miben tapasztaltad meg?
Már egészen piciként megmentett Isten, mert nyitott szívkamrával születtem és majdnem meghaltam, mégis élek. Érden laktak a szüleim, és az orvosok javasolták a szüleimnek, hogy hagyjanak a kórházban, mert egyszer a villamoson fogok meghalni a karjai között. Hazavittek, de mivel úgy voltak vele, hogy vagy megmaradok, vagy nem, ezért aláírtak egy lemondó nyilatkozatot és visszavittek a kórházba. Én voltam a hetedik gyermek. A zsámbéki csecsemőotthonba kerültem. Mindeközben pedig már ott voltak anyáék Tápiószelén, akik 1979-ben házasodtak össze, amikor én születtem. Anyának nem lehetett gyermeke, mert a csontritkulása miatt vagy a gyermek lett volna életképtelen, vagy ő halt volna meg. Apa szívében született meg a vágy, hogy akkor fogadjunk örökbe egy gyermeket. Ő egy vegyi műveket tervező cégnél dolgozott gondnokként, és ott hallott a zsámbéki otthonról, ahova eljöttek és megszerettek. Nem tudtam még menni, csak másztam. Az eredeti nevem Gomány Erzsébet és apáék a saját nevüket adták nekem, így lettem Koncz Eszter. Szelén nevelkedtem, mert anyáék nem hallgattak a gyerekotthonos pszichológusra, és nem költöztek el Tápiószeléről.
Hogyan maradhatott titok az örökbefogadásod?
Apukámék óvni akartak, ezért nem beszéltek az örökbefogadásról, és egy kicsit olyan maradt ez, mintha Isten nem engedte volna felfogni egészen, hogy ne traumatizálódjak. Bár egy faluban nincsenek titkok, de anyukáméknak mindenre volt válaszuk. Emlékszem, mondta, hogy azért nincs babakori fénykép rólam, mert sokat voltam kórházban a szívem miatt. Nem tudtam sokáig azzal mit kezdeni, hogy cigánynak csúfoltak meg intézetisnek hívtak. Apukámnak barnább a bőre, és ezzel magyarázta anyukám, hogy szép barnabőrű vagyok. Éreztem, hogy valami nem kerek, de a választ nem kerestem. Miután Zsuzsi barátnőm megkérdezte, hogy tudom-e már, hogy örökbe fogadtak, azt feleltem, hogy igen, de ez nem volt igaz, csak nem akartam, hogy mélyebben belemenjünk a témába. Amikor gyűjtöttem elég erőt, akkor a szüleimet megkérdeztem az örökbefogadásról. Nehéz volt nekik is, mindketten sírtak.
Megkeresve a biológiai családodat, mit tapasztaltál?
Harmincegy évesen elmentem Érdre és megkerestem apámat. Döbbenetes volt, hogy az a szempár nézett rám, ami az enyém, felismertem benne magamat. Elmondta, hogy nem voltak összeházasodva, és anyám hol elment, hol visszajött, ő pedig nevelte a gyerekeket. Nem volt szép családi életük, de én voltam az egyetlen, akiről lemondtak. Utánam még egy ikerpár született, ők is otthon nőttek fel. Egyébként nem tudták, hogy élek! Csodálkoztak, hogy életben vagyok, körül fogtak és mondták, milyen szép vagy, nem olyan vagy, mint mi, mert te tanult vagy. Apám áldotta a szüleimet, hogy felneveltek és jó gyerekkorom volt. Ott ült velem szemben, de nekem csak egy idegen férfi maradt és nem lett apámmá. Ígérte, hogy jóváteszi, de már csak egy-két alkalommal beszéltünk, és meghalt. Mivel nem oláh cigányok között nőttem fel, így az ott, akkor túl sok volt nekem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Fokozatosságra volt szükségem, és Isten így adagolta nekem. Voltak ajtók, amiket az érdekemben bezárt, és nem is engedi azokat gyorsan kinyitni. Úgy rehabilitál az Úr, hogy óvatosan enged vissza a népem közé. Még ma is nehéz megadni a választ, hogy magyar vagyok vagy cigány vagyok, de a megtérésem óta tudom, hogy az elsődleges nem ez, hanem hogy Isten gyermeke vagyok Jézus Krisztusban. (mosolyog)
Ennek a megértése tett szabaddá téged?
Igen! Bennem nincs harag Istenre. Nem hibáztatom őt, ahogy nagyon-nagyon sok ember teszi. Nem kérem számon, hogy miért tette ezt velem, hanem áldom őt, hogy mindent bölcsen rendezett az érdekemben. Rájöttem, hogy Isten felkészített engem a nehézségekre is. Például azáltal, hogy anyukám nagyon haragudott a cigányokra, és nekem ez a sok magyarban meglévő jogos vagy jogtalan harag nem idegen vagy bántó. Sőt, Isten általam érzékenyíti és elfogadásra bírja az embereket, mert megismernek és megszeretnek engem, és ennek kapcsán a népemet is. Pintér Gyula mentor lelkészem mondta ezzel kapcsolatban, hogy „maga híd a magyarok és a cigányok között”. Csodának élem meg, hogy amióta a népem között vagyok, a cigány szó már nem fájdalmas. Furcsa kimondani ezeket, hát még megélni! Én nemcsak a cigányokhoz vagyok elhívva, csak hozzájuk tett kulccsá Ő.
Mikor érezted, hogy lelkipásztori szolgálatra hív Isten?
(nevet) Talán el sem hiszed, de gyerekként már temettem. A szomszéd néni unokáját a rózsaszín cicás plédemmel letakartam, a fejéhez álltam és egy könyvből beszéltem, a barátnőm meg siratta. Aztán fodrász, majd nővér akartam lenni, végül pedig bolti eladó iskolába mentem. Nem voltam szorgalmas, sose volt leckém, nem akartam tanulni, még azt sem tudom, hogyan voltam hármas-négyes tanuló. Tényleg csak annyit tudtam, amit órán megjegyeztem. Inkább biciklizni, játszani szerettem, mintsem tanulni.
Pedig a teológia javarészt a tanulásról szól. Akkor azzal hogyan boldogultál?
Isten elkészítette számomra, hogy boldoguljak a feladattal. Ő adott szorgalmat és előrelátást abban, hogy tanulnom kell. Teljes mértékben igaz lett rám megtérésem által az ige, hogy „változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Szerkesztői megjegyzés: Róma 12,2) Ez a változás új identitást adott, felnőtté tett a tanulásban. A tanulásban is, meg sok másban. Előtte is vallásos voltam – imádságban beszélgettem Istennel, hittanra járattak, templomba mentem, ministráltam, bérmáltam -, azonban ez még nem személyes hit volt. Anyukáméknak mégis hálás vagyok ezért, jó, hogy felkeltettek vasárnaponként a templom miatt. Volt egy bibliai képregényünk, amit rongyosra olvastam. Abból olvastam fel anyukámnak is. Tulajdonképpen az volt az első Bibliám.
A temetést játszó Eszterke és a teológiát tanuló Eszter életszakasza között merre kanyargott az utad?
A kereskedelmi iskolát végezve ismertem meg Endrét tizenhét évesen, beálltam a műszaki boltjába dolgozni, majd összeházasodtunk. Jászberényben nyitottunk később üzletet, amit nagyon szerettem csinálni. Két gyermekünk született, 1998-ban Endre és 2000-ben Evelin. Hálás vagyok az édesapjuk bölcsességéért, aki azt mondta, hogy maradjak otthon a gyerekekkel. Mai napig érződik rajtuk, hogy otthon voltam velük. Miután óvodások lettek, visszamentem a vállalkozásba dolgozni. Tizenhárom évig voltunk házasok, aztán elváltunk. (könnyezik) A bűn. Kézen fogva mentünk be a bíróságra, nagyon sírtam, a bírónő csodálkozott, hogy elválunk. A válással bennem eltört valami, kiment a lábam alól a talaj, összeomlott bennem minden. Nagy híre volt annak, hogy válunk, én a falu szégyene voltam. A Mező házaspár volt akkor a lelkészem, és bibliaórán Sipos Ete Álmos lelkipásztor ült velem szemben, akit akkor ismertem meg. Emlékszem annyira torz volt az elképzelésem Istenről, hogy azt mondtam neki, „Isten akarja a válást”, mire ő azt válaszolta, hogy „dehogy akarja”. Akkortájt a Mai Igéből elolvastam a tékozló fiú példázatát, és rádöbbentem, hogy én vagyok az. Belém égett az a pillanat. Az Ige ütött. Elmentem Biatorbágyra csendeshétre, amire korábban mindig nemet mondtam, mert büntető istenképem volt, és kerültem a találkozást. Egy hölggyel mentem Szeléről, akinek vágytam az igéskártyájára, mert az 1Korinthus 3,9 volt az enyémre írva: „Isten munkatársai vagyunk” – mi lenne, ha időd, erőd, képességed Jézus kezébe ajánlva munkatársa lennél? – de én még nem értettem, hogy engem elhívott Isten. Egy lelkigondozói beszélgetés után leírtam az összes bűnömet, bocsánatot kértem az Úr Jézustól, és vállaltam a felelősséget a bűneimért, és kértem, hogy az Ő uralma alatt legyek, ne az ördög uralma alatt. Megundorodtam az életemtől, mert beláttam, mi lett abból az Eszterből, aki esténként még Istennel beszélgetett. Hazajőve rendeztem az emberi viszonyokat, amiket elrontottam. Bocsánatot kértem a volt férjemtől, anyukámtól, gyerekeimtől. Képzeld, még a volt anyósomékat is felkerestem, hogy bocsánatot kérjek, és olyan drága lelkek voltak, hogy ők is bocsánatot kértek, amiért nagy kezük volt a válásunkban. (elhallgat) Isten Lelkének csodájaként éltem meg, hogy rendeződött a kapcsolatunk. Imádkoztam a volt férjemért is, hogy Isten állítsa helyre a házasságunkat, de ő néhány éve megnősült. Az én utam pedig a tanulás volt. Beiratkoztam esti gimnáziumba és bibliaiskolába, ahol Sipos Ete Álmos tanított engem a haláláig. Ő látta meg, hogy jobb tanuló vagyok és javasolta, hogy végezzem el a hitoktató-tanító szakot Nagykőrösön.
Belevágtál?
Bele ám! (nevet) A gyerekekkel Nagykőrösre költöztem, és elvégeztem a hitoktató szakot, de közben beláttam, hogy nem szeretnék tanítónő lenni. Isten már ott szólítgatott azzal az igével, hogy „Ti adjatok nekik enni”, csak én lebeszéltem magam, hogy én nem vagyok annyira okos a teológiához. Aztán egy kecskeméti bizonyságtétel alkalmával kaptam az ApCsel 5,20-at: „álljatok fel a templomban, és hirdessétek ennek a népnek Isten minden élő szavát!”, és akkor jelentkeztem a teológiára. Komáromba, mert ott volt levelező szak. Ott is alkalmatlannak gondoltam magam a tanuláshoz, de Isten végül mégis három diplomát adott, és nagy alázattal mondom el, hogy mind a három ötös lett. Ez egyedül az Ő dicsősége! Na, ne félj, ott már mindig kész volt leckém! (kacag) Nehéz időszak volt. Aztán később beiratkoztam a budapesti teológiára, és hitoktatóként dolgoztam, és éjjel meg tanultam. Isten újat kezdett.
Nagycsepely az első gyülekezeted?
Igen, hatodév után ide kerültem segédlelkésznek. A mai napig vívódok azzal, hogy biztosan alkalmas vagyok-e, rám van-e itt igazán szükség. Nem kicsinyhitűség van bennem, hanem alulértékelem magam, amit valószínűleg a gyerekkoromból hozok, amikor a legutolsó padban ültem, mintha ott sem lennék. Micsoda humora van Istennek! (nevet) Én, aki meg sem szólaltam, most elöl állok, hogy beszéljek. Pintér Gyula lelkipásztor, hatodéves mentorom mondta rólam a püspök felé adott beszámolóban, hogy Eszterke olyan, hogy ha felmegy a szószékre, lovasszobrot kell neki állítani, ha pedig lejön, bocsánatot kér, hogy él. Ilyen vagyok, de Istennek van hozzám türelme!
Hallom, „nyüzibb” lett a gyülekezeti körzet, mióta ott szolgálsz. Mesélj róla, kérlek!
Ahol Krisztus megjelenik, ott tényleg kivirágzik az élet. (nevet) A múlt heti istentiszteleten az első gyülekezetről beszéltem, és azért adtunk hálát, hogy egy szívvel és lélekkel vagyunk együtt, mert Jézus csodát végez közöttünk. Már Kunszentmiklóson könyörögtem Istennek, hogy tegyen kulccsá, adjon látást, megtapasztalást, szeretetet, ötletet, gondolatot, mert nélküle nem is tudnám csinálni. Annyira szeretem a gyülekezet tagjait, hogy nehéz szavakba ölteni.
Drága lelkek, akik pásztor nélküli juhok voltak. Azt mondták nekem, hogy nem a nulláról, hanem a mínusz egyről kell kezdjem. Ahhoz tudom hasonlítani a gyülekezeteim állapotát, mint amikor kérdezik Jézust, hogy a vak apja vagy anyja vétkezett, hogy ilyen állapotban van a gyermekük, ő pedig megmondja, hogy egyik sem, hanem azért van ez a betegség, hogy Isten hatalma megdicsőüljön. Emberileg már lemondtak róluk, ezért még egyértelműbb, hogy isteni csoda, ami történik. Valóban az élő Ige ereje látható itt és boldog vagyok, hogy újjászületett emberként hirdethetem a feltámadott Jézust. Én nem kiokoskodom a dolgokat, nincs stratégiai tervem, hanem csak teszem, amire a Szentlélek indít. És szeretem őket! Telekiben tavaly elindult a cigánymisszió, lett egy imaházunk a katolikus testvéreknek köszönhető épületből, ami közösségi házként működik. Jönnek gyerekek és anyukák, mert érzik, hogy szeretik őket. De nem szeretném, ha Csepely rovására menne az a szolgálat. Nagycsepelyen a gyülekezetben nagyon kicsi a cigányok aránya. Ifire és gitárórára már járnak közülük is, de a szülők még nem mernek. Türelemmel kell lennem mindegyik gyülekezet felé, hogy ne sürgessem őket.
Gyülekezeti szolgálatod okán kerültél Dunántúlra, távol a családodtól. Hogyan viseled ezt?
Nagyon hiányoznak. Evelin lányom férjhez ment, a bátyja kísérte be az úrasztalához, én eskethettem őket. Endre, Evelin és férje, Levente is Tápiószelén él, mindhárman a vállalkozásban dolgoznak. Havonta igyekszem hazamenni hozzájuk, vagy ők jönnek el. Hiányoznak nagyon, de amikor idejöttem Dunántúlra, a Hóseás 2,16 volt az ige a napi Spurgeonből: „elviszem a pusztába, és a szívére beszélek, hogy én vagyok az ő férje”, és az volt a magyarázat hozzá, hogy messzi visz Isten a barátaidtól és családodtól, hogy meg tudd, hozzá tartozol. Látásom és hitem szerint így rehabilitál engem Isten, hogy képes legyek bízni benne távol az enyéimtől. Nagyon tapasztalom, hogy nagyon-nagyon gondomat viseli, és általa tudok gyülekezetvezető lenni. Nekem szükségem van a visszaigazolásra, az erősít meg, viszont nem az emberekhez kell fordulnom, hanem Istenhez. Nézd meg, rajtam látható Isten ereje, aki az életemnek értelmet adott, és engem az elvált és megvetett nőt elhívott lelkeket menteni! Nem én cselekszem, hanem ő cselekszik! Fel kellett ismernem, hogy azért mentett meg a beteg szívem ellenére és a bűnös életemből, hogy szolgáljak és áldás legyek mások számára.
És látod, mindenre van erőd, mert Ő megerősített téged! Ha egyetlen dolgot kérhetnél Istentől, akkor mi lenne az?
Hogy minden ember üdvözüljön! Mindig az volt a szívem vágya, hogy minden ember üdvözüljön. Ha pedig a kérdés arra vonatkozott, hogy magamnak mit kérnék, akkor az a válaszom, hogy alázatot a szívembe. Mert ha Isten nem tart alázatban és elszállok magamtól, akkor jaj nekem. A kontroll nélküli ember elveszett ember – ezt megtanultam Álmos bácsitól.
Köszönöm, hogy megosztottad gondolataidat, érzéseidet és megtapasztalásaidat, és kívánom, hogy Isten öröme áradjon rajtad keresztül a gyülekezeteidbe! Zárásként feltehetek néhány villámkérést?
Próbáljuk meg!
Cérna vagy drót? Drót.
Öt kenyér vagy két hal? Öt kenyér.
Napraforgó vagy hóvirág? Hóvirág.
Fel vagy le? Fel!
„Az erős Isten uraknak Ura” vagy „Hogyha felindul az Isten”? „Az erős Isten uraknak Ura”
Beszélő köntös vagy Kincskereső kisködmön? Kincskereső kisködmön.
Ábrahám ígérete vagy Salamon bölcsesség? Ábrahám ígérete.
Gyanta vagy szurok? Gyanta.
„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába” vagy „…annak adok az elrejtett mannából”? A fehér ruha!
Gitár vagy hegedű? Gitár!
