Mosolygós anyukával beszélgetve keresem a mosolygó száj mellé a mosolygó szemeket. Vajon miért nem mosolyognak a szemei? Telik-múlik az idő, s egyszer egy keresztelői időpont egyeztetésekor elmondja, milyen iszonyatból és milyen nehézségek árán tudott eljönni a Duna másik oldaláról Dunántúlra. Onnét jött, ahol üvöltés, pofozás, hajtépés, ököllel kiütés váltották egymást esténként. Elnézve vékonyka testét, csoda, hogy életben maradt. Földre küldve, a hideg padlón eszmélve egy ének volt a fejében, aminek hatására akkor éjjel összeszedte magát. Pirkadat előtt alvó gyerekkel a karjában, egy sporttáskával az oldalán nekiindult, és jegyet vett az első vonatra. Végig azt dúdolta magában, amit a bordó füzetből ifisként egykor lendületesen énekelt: „Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom, / Biztonságot csak Tőled kapok. / Újjá így teremtesz, sebem ápolod, / Boldogság, hogy itt van otthonom!”
Sajnos számtalan bántalmazó kapcsolat létezik, amelyek kapcsán elhangzik a kérdés: miért bántak így vele, mit csinált, amiért ez történt vele? Hülye kérdés. Tulajdonképen bármiért, akármiért, mindenért üt az az ember, aki nem normális, normát vesztett.
Az élet hullámvasútján ereszkedő szakaszban, megspékelve egy éles kanyarral vívja a mindennapok harcát egy anyuka. Több diplomás, nyelveket beszélő, szigorú teamhez kapcsolódó munkával, ahol az igazságot fennen hangoztatják, de a képmutatást díjazzák kényes helyzetekben. Késő esti telefonhívásra van csak lehetősége, mert a gyermek mellől nem tud elmozdulni, mellette pedig ilyen dolgokról nem akar beszélni. Így hát megvárja az elalvást. A férje gyakorlatilag papíron létezik. S ha azt gondoljuk, hogy apa vagy anyós a legnagyobb gond, tévedünk. A legnagyobb probléma az anyai nagymama, aki mindenért a lányát okolja. Kezdve az istenhittel, a párválasztáson át az anyagi helyzetig, sőt a gyermek fejlődési nehézségeiért is. Nincs kegyelem, újra és újra az arcába vágja személyesen vagy telefonon vagy csetelve, hogy szar nő, szar anya, szar munkavállaló. Mindezt ezzel a jelzővel, majd tetőzi a gyerekkori iskolatárssal való összehasonlítással az addig is fájdalmas szavakat. Miért nem száll ki ebből a helyzetből? Hülye kérdés. Tulajdonképpen bármi, akármi, valami, minden bénítóan hat rá, amikor végig gondolja, mi jöhet még a rosszból.
Az áldozathibáztató kérdések és kijelentések az erőszakot átélő embereknek óriási lelki terhet jelentenek amiatt, hogy ok nélküli bűntudatot keltenek. Ráadásul valamiféle magyarázkodásra is kényszerítik a már szenvedőt. Úgy érzi, hogy igazolnia kell ártatlanságát, más különben megérdemelt minden szóbeli és tettleges bántást. Felejtsük el a miérteket az elszenvedő esetében! Miérttel, illetve miért nemmel kezdődő kérdéseket felesleges sorolni, mert nem visz előre. Amolyan „Jób barátai klub” szaga van a dolognak. Jön a magát okosnak, tapasztaltnak tartó megmondó ember, és mondja-mondja, miközben a valódi helyzetről fogalma sincs. Nem oknyomozóra, főleg nem hibáztatóra van szüksége annak, aki elszenvedője adott kapcsolatnak, helyzetnek. Támogató és erősítő kijelentésekre vágyik, mivel abból tud erőt meríteni. Továbbá fontos, hogy ne hasonlítgasd máshoz őt, és ne bagatelizáld a nehézségét.
Nem gondolom, hogy mindenki áldozathibáztató attitűddel él, mégis azt érzékelem, hogy az áldozathibáztatás mára szövevényesen jelen van a hétköznapjainkban. Az online tér pedig dús táptalaja az áldozatok virtuális megkövezésének. „Nem figyelt eléggé, ezért tudták becsapni”, vagy „tuti azért lett beteg, mert nem elég óvatos”, vagy „körültekintőbben kellett volna választania” sorjáznak az okoskodások, amik valószínűleg abból erednek, hogy nehéz szembenéznünk sebezhetőségünkkel, vagy pont azzal, hogy esetleg hasonló dolgokon mentünk keresztül. Igen, bármikor lehetünk áldozatok, mert mi sem vagyunk százszázalékos figyelemmel, óvatossággal és körültekintéssel életünk minden pillanatában.
A világ nem igazságos, és az áldozat nem hibásabb nálad, hanem nyomorultabb helyzetben van, mint te. Márpedig, az, aki azzal növelné a biztonságérzetét, hogy az áldozatot okolja azért a rosszért, ami történt vele, az csupán a biztonság illúzióját éri el. A valósággal kell szembe nézni, és nem illúziókban ringani. Talán akkor valóban meghallanánk a szenvedők, az áldozatok hangját, és használható segítséget nyújtanánk.
Mivel segíthetünk? Azzal, hogy krisztusi szeretetből fakadóan világossá tesszük számukra, hogy áldozat helyett ÁLDottak lehetnek. Ez egy út felajánlása, de nekik kell rálépniük. Akár egy keresztyén testvér hívja, akár maga a Lélek indítja, neki kell lépést tennie.
