Minden, ami kimaradt, amit el kell még mondani a 400 éves gyülekezet ünnepéről, lelkületéről.
Száz fő. Ennyi lesz. Jobb esetben százötven. Esetleg kétszáz. Megtelt a templom. Kétszázötven, háromszáz. Nagyon nehéz megsaccolni, hogy mennyien leszünk egy alkalmon. A legutóbbi megyei alkalmakat vettük alapul. Logikusan, józan paraszti ésszel. A valóság megcáfolta a józan paraszti észt.
A számok bűvölete és a reménység köszönő viszonyban sincsenek egymással. Számolgattunk és előre teóriákat állítottunk fel, hogy miért lesznek kevesen. Miért nem jönnek el a gyülekezeti tagok, a megyei gyülekezetek tagjai. De azért megszólalt a Lélek hangja. Akkor mi van? Akik itt leszünk, örömmel fogunk ünnepelni. Nem minden évben négyszáz éves egy gyülekezet.
Minden ünnepségnél előkerül, hogy a jelen lévő hűséges segítő gyülekezeti tagok annyira segítenek, hogy nem jutnak be az istentiszteletre, a közös ünneplésre, imádságra, énekre. Most megfogadtuk, hogy soha többé nem tehetjük meg. Inkább ne legyen olyan profi a vendéglátás, de mindenki legyen ott. Nagyjából sikerült is megtartanunk, és még a vendéglátás is rendben volt.
Mikor meglett az ünnepség időpontja: november 25-én, péntek 16.00 óra, kicsit nyeltünk egyet. Munkanap. Túl korai, és nem érnek haza a munkából az emberek. Túl késői, mert sötét lesz. Volt, aki szabadságot vett ki, mert ennyire fontosnak tartotta eljönni. Más településekről is érkeztek „haza” a mocsai elszármazottak.
Mióta tudtuk az időpontot, nagyon terveztük, hogy kórusművet fogunk énekelni. 2019 óta kórusvezető hiánya, majd a Kovid vírus miatt nem volt próbánk. Most szeptemberre összeállt ismét a kórus. Új tagok is érkeztek. Régi kórusvezetőnk kisbabát várt, és ezért kimaradt a tanítói munkájából, nem vállalt osztályt. De ezért vállalni tudott minket, és elkezdte velünk a felkészülést. Szépen ment is minden. Egy régi ének a 128. Zsoltár, „Boldog az ember nyilván, ki az Istent féli, ő utaiban járván ösvényit kedveli…” A 167. dicséretet, „Jöjj, mondjunk hálaszót…”, még nem énekeltük. A 264. dicséret ismerős volt, de más feldolgozásban. „Áldjad én lelkem, a dicsőség erős királyát!” Éppen nagyjából megtanultuk a műveket, amikor kórusvezetőnk szólt, hogy nem tudja tovább vállalni, mert a kisgyermekkel valamilyen egészségügyi probléma adódott. Ha esetleg történik menet közben valami, akkor ott fogunk állni egyedül. Így is történt. Kimaradt egy próba, és olyan nagy űr keletkezett bennünk. De közben egy szomszédos gyülekezet zeneértő lelkipásztornője nyugdíjba ment, és megkértük segítsen nekünk. Kis gondolkodás után elvállalt minket. Volt öröm. A közös próbákon együtt imádkoztunk a kismama kórusvezetőért, akinek császármetszéssel, és korábban ugyan, de megszületett a kisfia. Mama és a gyermeke jól vannak. Remélem ezekben a pillanatokban is, amikor ezeket a sorokat „papírra vetem”. Mély nagy hála és öröm van bennünk.
Az ünnepünk énekeinek nem a szokásos énekeket választottuk. Ki akartuk fejezni a hálánkat, örömünket, tiszteletünket Istennek. Ezért énekeltük a 138. zsoltárt, „Dicsér téged teljes szívem (…) a te szentegyházadban Imádkozván neved tisztelem…”. El akartuk mondani, hogy a gyülekezet Jézus Krisztus által lett és van. A mocsai református gyülekezet 400 éves, de az egyház több ezer, csak amiről mi tudunk. Az egyház Jézus Krisztussal egyidős. Ezért énekeltük a 303. éneket, amely dallamában, szövegében és mondanivalójában erről tesz bizonyságot. Ambrosius IV. századból való gregorián énekét Luther Márton dolgozta fel a XVI. század elején. Szövegében pedig az őskeresztyének hitvilágába vezet bennünket. Évezredeket fogtunk át vele. „Jöjj, népek Megváltója (…) Ige testbe öltözék, Szűz méhe megvirágzék”. Mivel gyermek születéséről van szó, így akartuk a kórusvezetőnk kicsinye felé is jó reménységgel tekinteni. Majd énekeltük, hogy „Az egyháznak a Jézus a fundámentoma, A szent Igére épült fel lelki temploma (…) Kihívott minden népből egy lelki népet itt, kit egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít…” (392. ének) Mivel római katolikus testvéreink is itt voltak, plébános úr vezetésével és köszöntésével, ezért egy közös hitvallásként fogtuk fel. A legutolsó ének pedig arra hívta fel a figyelmünket, hogy nem ért véget az egyház, nem aludhat el, holnap is érvényes a küldetés, hirdetni a Szabadító érkezését. „Ó, Sion ébredj, töltsd be küldetésed, mond a világnak hajnalod közel!” (397. ének)
A köszöntésekkel suták vagyunk, jó, én vagyok suta. A repi, az ültetés megszervezése, és teljes átértelmezése eddig még csak vidám perceket szereztek. Még jó, hogy az istentiszteletet Lélek hatja át. Az Ige, az ima, a prédikáció komolysága felemeli, el tudja hordani a sutaságot.
Ezt úgy tudnám legjobban kifejezni, ahogy a velünk foglalkozó régebbi helyettes kórusvezető tatabányai lelkész fogalmazott. Nem mindenkinek van biztos hangja, és nem is mindig sikerülnek az énekek a megbeszéltek szerint. De olyan lelkesedés van, olyan Lélek, ami miatt működik. Nem tudni hogyan, de működik. A vége öröm és szép hangzás és dicséret és hálaadás. Mégis csak a szívben dőlnek el a dolgok.
A mi istentiszteletünk Lélekben és igazságban történt a földi körülményeink között. Mi sem tudjuk hogyan, de működik, mert él az Úr. A gyülekezetünknek a 400 év alatt ez az ötödik temploma. Ezért pontosan jól tudjuk, hogy nem az épület teszi a gyülekezetet. Isten szívünkbe írt törvénye, az engedelmesség, a hűség. Ezért valljuk, „ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” 1 Péter 2, 15
