Mindenkinek szüksége van arra, hogy megtörje a napi rutint és kiálljon a sorból, hogy feltöltődjön. Még a gépek is rászorulnak a karbantartásra, nemhogy az ember. Mi is minden évben egy hétre szeretünk kimozdulni a megszokottból, valami ismeretlen, új helyet felfedezni. Idén Barcelonára került a sor.
De mit kell tudni egy jó utazásról? Szerintem ezt is alaposan meg kell tervezni, hiszen a nyaralásnak is van menetrendje: szállást kell foglalni, jegyeket kell váltani vonatra, buszra vagy repülőre, és nem mellesleg a látványosságokra is, mert az utolsó pillanatokban vagy a helyszínen ez már bajos, vagy akár lehetetlen. És vannak persze íratlan, de mégis örök érvényű szabályok a kirándulásokat illetően:
1. Maximális felkészülés mindenre, amire előre lehet, mert így is lesz meglepetés bőven.
2. A szükségleteinkre értve nagy igazság, hogy nem akkor lehet, amikor kell, hanem akkor kell, amikor lehet.
3. Hagyjunk időt a szabadságunkból az utazás után, hogy „kipihenjük” a sok élményt.
Sokan gondolják vagy mondják, hogy a jól megtervezett út kissé unalmas tud lenni, hiszen egy előre leírt forgatókönyv szerint követik egymást az események menetrendszerűen, miközben az az igazi és szinte felüdítő, amikor porszem kerül a gépezetbe, ha valami váratlan történik. Általában ugyanis ez szokott a legjobban bevésődni az emlékezetünkbe.
A mi utazásunkba is belecsúszott egy-két ilyen malőr, azaz előre nem látható esemény. Alig indultunk el hajnali 3 óra 20 perckor, szinte még el sem hagytuk Győrt, máris egy jó órát álltunk, illetve araszoltunk a dugóban az autópályán, amit egy durva kamionos baleset okozott. Csendben imádkoztunk a kocsi hátsó ülésén, hiszen azt bizton tudtuk, hogy miattunk nem fog várni a repülő. Végül csak elértük a gépet.
Sajnos a tengerparti klímára sem tudtuk előre trenírozni magunkat, így a 30 fok feletti meleg a maximális páratartalommal együtt nem kis kihívás elé állított bennünket. (És még hálát adhattunk, hogy az előző napok 40–42 fokához képest kissé lehűlt az idő.) Ez azonban azt eredményezte, hogy vizespalack nélkül egy lépést sem lehetett megtenni. A folyadékháztartásunk egyensúlyban tartásának feladata a veséktől átkerült a bőrszövetekhez, percek alatt átizzadtuk a frissen felvett ruhánk minden egyes darabját. Eddig nem gondoltam még rá, hogy egyszer kénytelen leszek leírni, milyen nagy megkönnyebbülést jelentett nekem is, mikor egy-egy boltba betértünk, és legalább pár percet nézelődéssel töltöttünk. No, nem kell megijedni, nem annyira a csecsebecsés kínálat miatt értékeltem az ajándékboltok sokaságát, sokkal inkább azért, mert ezekben klíma üzemelt. Napi sétáinkat rögzítette a lépésszámláló, ami 11–16 kilométer megtételét mutatta ki naponta.
Természetesen tele vagyunk sok szép, igazi turistás élménnyel. Nem maradtak ki Gaudí leghíresebb épületei, úgy mint a Sagrada Família, a Casa Batlló, a Casa Milà és a Güell park. Sétáltunk a kikötőben, hajóról néztük a naplementét, fürödtünk a tengerben, bebarangoltuk a gótikus negyedet, koncerten voltunk, korzóztunk a La Ramblán, és megtekintettük az újjáépülő Barca-stadiont, valamint a kiállítást. Felmentünk a Plaça d’Espanyáról a Montjuïcra a várhoz, de szemrevételeztük a diadalívet és a városi parkot is. Sőt, egyik nap elhagytuk a nyüzsgő várost, és eljutottunk a Katalónia „szívét” jelentő, csodálatos környezetben található montserrati bencés kolostorba is. Ráadásul, mivel kicsi a világ, feleségem egyik volt tanítványával is együtt töltöttünk egy estét. Mi már csak ilyen aktívan szeretünk nyaralni!
Az bizton elmondható bármelyik kirándulásunkról, hogy visszatérve mindig már egy kicsit más emberként érünk haza, mivel annyi élményben van részünk, annyi mindent megtudunk a világ egy-egy szegletéről. Szembesülhettünk a katalán öntudattal, belekóstolhattunk egy másik kultúrába, ízekbe és abba a bizonyos mediterrán életérzésbe is, ahol napnyugtakor élénkülnek fel az emberek és a 22 óra messze nem a lefekvés ideje. Ahogy a tortára kell a hab, úgy kellenek az ünnepnapok és egy-egy ilyen kirándulás is az életünkbe, ami kiemelkedik és felemel a hétköznapok sorából.
De volt egy fájó pont is barcelonai tartózkodásunk utolsó előtti napján: ellopták a telefonomat. Végigloholtuk a napot a nagy melegben, és még a végén is sietni kellett, mert időre szólt a belépőjegyünk a Sagrada Família templomba, pontosan fél 7-re. Előtte lóhalálában bekaptunk egy hot dogot egy közeli bisztróban, majd futás következett, hogy le ne késsük a beléptetést. Ott bent a templomban vettem észre, hogy nincs meg a telefonom. Hol hagyhattam? Talán a Güell parkban, ahol WC-n voltam, vagy a kis bisztróban, ahonnan pánikszerűen kellett távozni? Vagy a buszon vehette ki valaki a zsebemből? Ilyenkor, hiába a hihetetlen környezet, utunk egyik fénypontja, az ember már nem is tud igazán másra gondolni, csak a veszteségre. A templomból kilépve felhívtuk a telefonomat, és nagy megkönnyebbülésünkre kiderült, hogy a vendéglátóhelyen maradt. Visszamentünk érte, a pincérnő mosolyogva adta oda. Nagyon megörültem ennek, és hálásan megköszöntük. Örömmel konstatáltam, hogy vannak még jó emberek.
De itt még nincs vége a történetnek. Utolsó napunk lezárásaként lementünk a Barceloneta strandra. A felső részén leülve lógattuk fáradt lábainkat, egymás közé lepakoltuk a dolgainkat, mert már melegített bennünket, és néztük a tengert, hogyan ostromolja a partot a hullámaival. Ebben az idillikus hangulatban kis idő után tudatosult csak bennem, hogy nem véletlenül helyezkedett el egy hátizsákos „turista” mögöttünk, háttal nekünk és a tengernek egy rövid időre. Ő volt ugyanis az, aki kifigyelte a kettőnk közé, a kalapokra letett telefonomat, és elemelte azt. Nem volt egy nagy értékű készülék, már legalább egy éve a lecserélésén töprengtem, de eddig mindig kapott felmentést. Igazából annak a megtapasztalása fájt, hogy valaki aljas módon belemászott a privát szférámba. (Ott még a készülékkel készített fotók elvesztése is növelte a fájdalmamat, de azokat itthon a feleségem valahogy visszavarázsolta a „felhőből”.)
Amikor tudatosult, hogy mi történt, hívtuk azonnal a telefonomat, de a tolvaj rögvest kinyomta, másodszorra már csak azt hallhattuk, hogy a hívott szám nem kapcsolható. Ezután – tudomásul véve a veszteséget – gyorsan letiltattuk a SIM-kártyát. Megint csak hálát adtunk, hogy „csak” az én telefonom tűnt el nem pedig a feleségemé, amire az utazással kapcsolatos összes értesítés jött, és amire a másnapi beszállókártyánkat is letöltötte.
Nagy tanulságként érlelődött meg bennem, hogy a telefonom kapcsán mind a „jók az emberek”, mind pedig a „rosszak az emberek” állításra igazolást kaptam, valahol egymás mellett van a kettő, mint a búza és a konkoly példázatában. Az ügyet illetően saját felelősségként pedig a hamis biztonságérzetet azonosítottam, amely – több korábbi figyelmeztetés ellenére is – képes volt ellankasztani a figyelmemet. Nagy kihívás ebben az esetben, de sok minden másban is számomra, hogy el tudjam engedni a rosszat, ne hagyjam, hogy az határozza meg az életemet, mindennapjaimat, hiszen annyi, de annyi szép dolog és jó ember van a világban. Az ítélkezés nem a mi dolgunk, miközben azért tudhatjuk jól, hogy végül nem fog elmaradni. Szóval, fel a fejjel, koncentráljunk arra, ami szép és jó, ne hagyjuk, hogy a rossz tönkretegye azt a sok-sok élményt, amiben Isten kegyelméből részünk lehet! Végül úgy tértünk haza, mint az igazi zarándokok: a barcelonai melegtől megfáradtan, egy földi kincstől megfosztva, de az isteni kegyelem és a megőrzött élmények gazdagságával a lelkünkben.
