Történt, hogy egy anya kiment a lányával a pusztába, és amikor már elég távol jártak a falutól, kérte, hogy kiáltsanak. Olyan hangosan kiáltsanak, amennyire tüdejük és hangszáluk terjedelme csak engedi. Testük minden izma feszüljön bele, szakadjon lelkük terhe. A sok mélyen rejtett, hangtalan fájdalom találjon utat a szájüreg barlangjából, fel egészen a magasmennyig, hol Isten meghallja népe jajszavát. Mert ugye nem csak hallja, hanem látja is népe nyomorúságát?
Az anya már túl régóta fuldoklott elfojtásai tengerében, hogy magában tudott volna tartani egy cseppet is. Hangosan felkiáltott. Lánya szemén félelem és döbbenet kerekedett, mikor meglátta, ami eddig anyjában rejtve volt. Ezt az arcát eddig nem ismerte. Most pedig mint egy vulkán tört elő a sok terhes emlék. Pillangós koporsó, néma csendben tűrt szitokszó. Tehetetlen cselekvései a monotonitásnak és félelemei a halovány élet értelmetlenségének. Hamu és por, mely mindent beborít, perzselő láva, ami felégeti az eddig járt utat.
Kiálts te is! – kérte az anya. A lány jólnevelt, szót fogadott. Nem ő kezdte, így hangja nem vágott élesen az addigi csendbe. Mély lélegzetvétel után gyenge, szinte néma sikolyt hallatott. Kiáltása zavart nevetésbe fordult. Nem megy – mondta. Nincs hangom hozzá. Majd újabb sikertelen próbát tett. Mintha csomót kötöttek volna hangszálaira, gátat hullámzó lelke áradatára. Erősebb volt a szégyen, a nem illik gondolata, mint a vágy, hogy teret engedjen szíve névtelen érzelem raktárának.
Akkor csináljuk együtt! – szólt az anya. A közös lélegzet és kiáltás egymást kiegészítve keresték a megváltást. Egy lélek, egy értelem és egy hang lettek.
Túl korán megtanuljuk, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Még hangot sem társítunk hozzájuk. Lényünk titkos szobájába rejtjük, mert mi lesz, ha valaki előtt lelepleződik lényegünk igazi valója? Vajon lesz, aki elbírja? Lehetünk, akik vagyunk, vagy örök lepel kényszerül alaprétegünk olykor vadul hullámzó sziluettjére?
Mivé lesz az erő, amit elfojtunk? A tűz, ami belül éget lelket és szít indulatot, eltűnhet-e nyomtalanul? Szeretnénk azt hinni, hogy igen. Amit mélyen magunkba rejtünk, örökre ott is marad. Pedig az elhallgatott gondolatok, lenyelt feszültségek, néma sikolyok, meg nem élt szerelmek olyan energiával bírnak, melyek nem tűnhetnek csak úgy el. A természet törvényével ellenkezne, mert nincs olyan energia, ami elvész. Mind tanultuk: az energia nem vész el, csak átalakul. Ez még csak nem is a lelkünk törvénye. Ezért mindaz, amit elnyomunk, elfojtunk, utat talál. Kicsapódik a bőrünkön, emésztésünkön, testünk minden területén megjelenik, mert nem maradhat rejtve. A sok elfojtás emeli a vérnyomást, szaporázza a szívet, de robban kapcsolatainkban, közösségeinkben. Hiszen minden a teljesség felé halad, ezért nincs olyan, amit letagadhatunk örökre.
Minél többször sikerül levetkőzni elhasználódott álruháinkat, annál teljesebb lesz a lét. Több ez, mint amit önazonosságnak nevezünk. Istenazonosság. Mert ahogy hitelesség nem létezhet hit nélkül, önmagunk világban történő meghatározása is csakis Isten által kap értelmet. Különben minden létező hiábavalóság. Így „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila: Nem én kiáltok)
Az anya ma is tanítja feszült helyzetekben hangosan felkiáltani lányát, ahogy az Atya Fia kiáltott megfeszülten a kereszten. Mert ez a kiáltás az önátadás szándéka. A „Legyen meg a te akaratod” elfogadása. A lélek összes bizonytalansága ebben a görcsös kiáltásban buggyan fel, majd gyógyul. Nem a feladás hangja ez, hanem a teljes odaadásé. Az önátadásé.
Csakis így történhet, hogy a kitörő vulkán megszelídült lávatömegén egyszer csak kinyílik az első virág.
Mert aki a kereszten függ, azt mondja: Íme újjá teremtek mindent.
