Jól nevelt ember nem dicsekszik, mert azt nem illik. Így tanultuk. Méltó módon örül sikereinek, nem fitogtatja az erejét, nem aláz másokat azzal, amit elért, vagy ami neki jutott. Szóval, nem dicsekszünk.
Keresztényként pedig pláne nem lehet dicsekedni. Mert nincs mire. Aki vagyok hívő emberként, azért lehetek, mert Isten lehetővé tette, egyedül a kegyelem, ami megtalált, megtart, megőriz. Persze, én is tudom, be tudjuk burkolni, mi keresztény emberek a dicsekednivalót, megvannak erre a kegyesnek ható frázisok, az álszerény manírjanink. De akkor sem lehet. (Azért vigyázzunk, amit elértünk, ami sikerült, azt nem kell elhallgatnunk sem. Hálát adni kell, persze örülni is nyugodtan, megpihenve egy sikeres lépés után. És lehet ünnepelni. Miért ne? De ez nem dicsekvés.)
Nem dicsekszünk, nem illik, nem jó, sem nekünk, mert csak dagad olyankor a büszkeség, nem jó a kapcsolatainknak sem, gyengülnek rettenetesen minden szótól. A büszke, gőgös keresztény pedig kétezer éve az egyik leghatékonyabb ellenreklámja az evangéliumnak. És akkor a Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy van egy legális, igeszerinti dicsekvés. Nem, hogy van, de nem is szabad elhagyni? Hogy is van ez akkor?
„Krisztus azonban mint Fiú hű a maga házához. Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Zsidók 3,6
Reménység dicsekvése? Hát ez meg mi? A bizalommal párban? Mit jelentsen ez?
Itt nem valami fennhéjázó öndicséretről van persze szó. Valami teljesen más ez. Már a forrása is más. Ez valami, ami Istenhez kapcsolódik. Miatta lehetséges. Ott van – Jézus Krisztus hűsége, hozzánk való hűsége adja meg a lehetőséget. Hogy van mivel dicsekednünk.
A reménység ezt jelenti: tisztában vagyok azzal, hogy az enyém az, amit nekem ígértek, de még nincs a kezemben. Azért lehet ez, mert aki ígérte, meg akarja és meg tudja tartani az ígéretét. Ki is alakul a vonal: Jézus Krisztus – bizalom – reménység. De mi a dicsekvés?
A zsidókhoz írt levél reménységgel való dicsekvése a vakmerő hitvallásról szól. A szakadék szélén táncoló nyugalmáról, aki tudja, hogy valaki kifeszítette a kötelet. Az útonállók által kirabolt és meztelenre vetkőztetett ember nevetéséről, aki valójában az ország hercege, aki tudja, hogy semmit nem vettek el tőle. Annak a gyereknek a nyugalmáról, akit azzal csúfolnak, hogy még az anyja sem szereti, de itt meg is áll a tudomány, mert ez az egy biztos az életében. A római birodalom elnyomása alatt élő Jézust követő kisközösség tagjáról, aki úgy beszél embertömegeknek, mintha mindennél nagyobb hatalma lenne, birodalomroppantó ereje és övé lenne a jövő. Ez a vakmerő hitvallás a reménység dicsekvése.
Halottak napja körül ezzel a dicsekvéssel nézünk szembe a legnagyobb ellenségünkkel is. Szeretteink sírjaink valósága elhazudhatatlan tény: van halál, rombol a halál, megrabolt minket a halál. De bármilyen fájdalmas is az emlékezés, bármennyire nagy a hiány, nem lehetünk vert helyzetben. Jézus Krisztussal, a feltámadottal megyünk a temetőbe is, az ő nevében. A csendes emlékezés ezért nem meghunyászkodás, hanem kihúzott gerincű visszatekintés. Nem vert sereg vagyunk, hanem olyanok, akik tudják, hogy ez még nem a történet vége. Ha sírunk is, a sírásunk a múltnak szól és a jelennek, de nem a jövőnek. Nem félelemmel lépkedünk a temetőben, hanem olyanokként, akikben a temetőkaput átlépve is ott a belső békesség. A halállal szembenézve is dicsekedhetünk – mi nyertünk. Mert Jézus Krisztus nyert. Neked semmid sincs, halál – nekünk van Istenünk.
Megtartani ezt a dicsekvést: feladat az ige szerint. Jól nevelt keresztényekként is az. Éljünk hát vele.
