Örülhetünk-e egy válságnak? Vagy egyáltalán mit tudunk kezdeni a most kialakult helyzettel? Meglepődtünk azon, hogy az európai életszínvonal megreccsent és az egekbe szöktek az árak. Kiderült, hogy gazdag nyugat már nem is annyira mindenható a világgazdaság palettáján. De mi is történt igazából? Semmi, csak egy szokványos, a világtörténelem szempontjából banális történet: egy világbirodalom hanyatlásnak indult, de még görcsöl minden megszerzett előjogáért, pedig már itt vannak a trónkövetelők.
Hogy érint bennünket ez a válság? Ha egy szóval kellene válaszolni: húsbavágóan. Kemény a helyzet, mivel ilyenkor az árak elkezdenek felmenni, miközben a pénzünk kezd elértéktelenedni, inflálódni. Magyarul, nem mi leszünk erősebbek, csak a bevásárló kosarunk lesz könnyebb, a megélhetés pedig nehezedik. Sajnos ez a helyzet egyáltalán nem vicces, és sokaknak kilátástalanságot, problémák tömkelegét okozza.
A bőség idején könnyen lehet osztogatni, és nem kell olyan keményen számba venni a forintokat. Mert a bőség ideje olyannak tűnik, mint egy ki nem apadó forrás, és mindenki odajárul hozzá, hogy a szomját oltsa. Nem baj az sem, ha éppen lyukas a vödre, és mire a célhoz érne, nagyrészt elfolyik az életet adó víz, és jó, ha cseppek maradnak belőle a rendeltetési helyeken. De nincs semmi probléma, be lehet állni újra és újra a sorba és emelt fővel lehet ismét megmeríteni a defektes edényt. A dolgok rendje azonban az, hogy előbb vagy utóbb kiapad a bővizű forrás is. A nincs mindjárt konfliktusokat szül. Felmerül, hogy aki eddig kapott, az most miért nem kap, pedig éppen úgy tud a sorban állni lyukas vödrével a kezében, mint eddig. Ezért aztán személyes sértésnek tartja, hogy elmaradt az apanázs. Tágra nyitott szemekkel teszik fel a kérdést: Most akkor velem mi lesz? Pedig nem most kellene kérdezni és nem is ezt. Hanem a bővelkedés idején kellett volna feltenni azt a kérdést, hogy hogyan tudnám megjavítani a vödrömet. Most már késő, mert tartalékot csak bőség idején lehet gyűjteni.
Van egy nagy mondásunk, hogy minden rosszban van valami jó. Sajnos a rosszban nem olyan egyszerű megtalálni a pozitívumokat. Például lehet jó az is, hogy ha kisebb a konc, kevesebben férnek hozzá. Vagy ha süllyedni kezd a hajó, a patkányok menekülni kezdenek, fogy a létszámuk és gyakran egymásba harapnak a túlélést jelentő utolsó falatokért. De ez sem mindig visz előre, mert hiába a fejétől büdösödik a hal, mégis a farkától kezdik el a pucolást.
Ennek ellenére hadd segítsek, hogy könnyebb legyen meglátni a lehetőségeket a nehézségek között. Tapasztalhatjuk, hogy gyengeségünkben mutatkozik meg igazán az Isten ereje. A bajban ismerjük fel családunk szeretetét és az igaz barátokat, akikkel össze lehet kapaszkodni a vészterhes időszakban. A válság nem csak arra képes, hogy kiemelje a hiányosságainkat, azt, hogy ez sincs az sincs. Ennél többre képes: megállít, hogy elgondolkozz, merre haladtál eddig. A krízishelyzet meg tudja mutatni az egyén, a család és a közösség valódi erejét és kiállását egymásért.
Fel lehet fedezni újra, hogy a kertekben nem csak füvet lehet termelni, mert nem a boltok polcán terem a zöldség és a gyümölcs. A sokak által oly annyira keresett valódi bioélelmiszerek igazából nem valami földöntúli misztikumok, nincsenek is aranyárban, hanem megteremhetnek a kertünkben. De a föld nem adja ingyen kincseit, mert arcunk verejtékével kell fizetni érte. Azonban sokszorosával jutalmazza munkánkat a természet. A király sem eszik frissebb ételt, mint mi, hiszen fél percen belül van a kertből az asztalunkon a zöldség vagy a gyümölcs. És mi legalább tudjuk, hogy mi van a tányérunkon. ☺
Ja, annak könnyű, akinek kertje van! De akinek nincsen, az mit tehetett volna, hogy elkerülje a mostani válságot? – mondják a szkeptikusok. A mezőgazdaságban vannak kampány időszakok, amikor egy- egy növény kultúra megérik az aratásra, betakarításra és a kínálati piac dömpinget okoz. A szezonális árat bárki kihasználhatta volna és készíthetett volna tartalékot télire. A spájz mindig örömmel fogadja be a lekvárokat, befőtteket, savanyúságokat és szörpöket, és szépen csendben elférnek a polcokon úgy, hogy közben nem fogyasztják az áramot. De a kényelem nagy úr.
Vannak személyes, folyamatos válsághelyzetek is, például egy egész életet végig kísérő betegség. Nem könnyű ezt sem feldolgozni, sem pedig a hétköznapokban megélni. Lehet ezt a harcot magányosan vívni, mert nem akarja a szenvedő egy másik ember életét tönkre tenni a saját nyomorúságával. Nem lehet elítélni ezt a hozzáállást vagy inkább önfeláldozást. Kifelé elfogadott ez a mártírság vállalás, mint magyarázat, de belülről elég magányos tud lenni a kilátástalan küzdelem. Egy ilyen élethelyzetet azonban másként is fel lehet fogni. Nem feltétlenül a betegséggel kell azonosítani az embert, mert nem autistáról, epilepsziásról vagy övsömörösről stb. van szó, hanem az emberről, akinek sajnos van egy ilyen betegsége. A megoldás szembeötlő, és az nem más, mint az igazság. Nem szabad elhallgatni azt, ami tény, mert csak ha megismertük az alapokat, akkor lehet kezdeni az építkezést. Ha tudjuk a hibákat, nehézségeket, akkor megerősítjük az alapozást, aztán lehet falazni és feltenni a házra a tetőt. Különben az első szellő kimozdítja a talmi habarcsba ágyazott tartó elemeket, és romba dől az addig stabilnak tűnő épület.
A válsággal van még egy nagy probléma. Nem is a válság maga a legnagyobb baj, hanem, hogy mi emberberek nem tanulunk semmiből. Hiába az Írás, ha mi nem olvassuk. Vagy ha esetleg el is olvassuk, csak egy szép régi történetnek gondoljuk azt, és nem a mára vonatkozó tanításnak. Pedig József története a 7 bő és 7 szűk esztendőről példaként szolgálhatott volna, hogyan készüljünk fel a szükség idejére. De ez a történet most már sokak számára csak eső után köpönyeg.
Az írástudók felelősségét sem lehet megkerülni, sem bagatelizálni, mert nekik kutyakötelességük lett volna figyelmeztetni az embereket: Emberek, álljatok meg! Csak annyit költsetek, amit muszáj! Takarékoskodjatok és osszátok be erőforrásaitokat! Gondoljatok a holnapra, mert a jó napok után rendre jönnek a rosszabb időszakok! De a figyelmeztetés nem igazán történt meg, hogy törekedjünk a mértékletességre. Az ember nem azért ember, hogy a fogyasztói társadalom vásárlójává váljon, hanem hogy képes legyen tudatos döntéseket hozni és azok szerint éljen.
Ha most mi mégis a válságból fakadó reménytelenséggel azonosítjuk magunkat, és leülünk egy sarokba keseregni, az ugyan mit segít rajtunk? Ezzel körülbelül annyit jutunk előre, mintha megszaggatnánk a ruhánkat, hamut szórnánk a fejünkre és mozdulatlanul várnánk a csodát. Meg kell találni az erősségeinket, számba venni azt, amink van, és mindezeket felhasználva el kell indulni a kilábalás felé vezető úton. Hinni kell abban, hogy Istenre figyelve sikerülni fog, mert Ő mindent megtesz értünk, mutatja az utat, de lépni nekünk kell. Ő előttünk jár az ösvényen, nekünk csak a nyomában kell haladnunk. Van aki a válságot csak csapásnak látja, pedig valójában egy csapás lehet kivezető út is, melyet Valaki már nekünk kitaposott.
