Ha egészen aprócska lennék, láthatnám a kis virágszirmok fonákját is. Nem vagyok eléggé apró, így másféle fonákokat látok. – Hogy például az ül mindig törvényt, akinek fáj odabent önnön törvénytelensége. Meg hogy az kukucskál rejtőzködve, aki a házába is be akarna költözni annak, akinek egyszer mélyen a szemébe nézett. És hogy az gyűlölködik, aki fél feloldódni a szeretetben. És az intrikál, aki azt érzi, hogy vele keveset foglalkoznak. – De elég fárasztó nézni ezeket. Inkább messzebbre szeretnék nézni. Föl, a végtelen égbe.
Hiszem, hogy Isten be tudja gyógyítani a sebeinket és be is fogja gyógyítani őket. És hiszem, hogy ahogy begyógyulnak a sebeink, már másképp fogunk egymásra nézni és másképp fogjuk megérinteni egymást.
Szavakkal kifejezhetetlen a szépség, ami körülvesz minket. Még ebben a megtépázott, bemocskolt, kihasznált, felbolydult világban is. Itt ragyog, körülvesz, dicsőíti alkotóját a teremtés egésze. Miközben a mélyebben fekvő partmenti területeket a tengerszint emelkedése fenyegeti, az Antarktiszon virul a felemás virágú szegfű (Colobantus quitensis), vagy közismertebb nevén az antarktiszi gyöngyfüzér.
A világvégét olyan grandiózusnak képzeli el az ember. Hullanak a hatalmas meteorok, lángba borítva a Földet, cunami temeti maga alá a partmenti városokat, giga napkitörés pusztítja el a civilizáció elektronikai hálózatát, gombafelhőket eregetnek a fejünk felett elsüvítő atomtöltetek, megtelnek a milliárdosok luxusbunkerei és menekülttáborokba evakuálják az összes többit, pukkangat az egész még néhány hétig, amíg még van minek felrobbannia, aztán néma csend lesz a bolygón, csak a szerencsétlen túlélők zombicsapatai portyáznak a romokon. … Pedig a világvége nem ilyen grandiózus. Inkább észrevétlenül lopakodik. Folyamatosan, lassan szivárog. Beférkőzik mindenhová. A fejünkbe és a szívünkbe is. A világvége már itt van. Már csak Jézusnak kell eljönnie. Na, az grandiózus lesz! Az majd ellátszik napkelettől napnyugatig!
Addig pedig jó lenne nem csak túlélni, hanem élni és éltetni. Ötödik napja vagyunk fent a Magas-Bakonyban az Ászáf táborosokkal. Zömében kamaszok. Okosak, gondolkodóak, keresik Istent, a Hozzá való kapcsolódás lehetőségét. És zenélnek. Zenélünk. Reggel, délben, este. Virulunk itt, mint az Antarktiszon a gyöngyfüzér. Isten dicsőségére.