Sajnos már nincs közöttünk az édesanyám, én is csak itt, a temetőkertben megállva tudok most visszagondolni rá.
Kicsit hűvös szellő fúj, néha-néha bele is borzongok, pedig nincs hideg. Kinyíltak az orgonák, és mindent beborít ez az illat. Csend van, minden olyan nyugodt, nem mozdul semmi. Csak az emlékek zakatolnak folyamatosan, némelyek harsogva kiabálnak a fejemben. Most is hallom anyám mondatait, intelmeit, jóleső, féltő aggódását.
Hányszor elmondta, hogy van olyan, hogy „szeretem” gyerek és „nem szeretem” gyerek. Ő az anyjának a nem szeretem gyereke volt. Nagyanyám hivatallal állapíttatta meg anno, hogy mennyi lakbért kelljen fizetnie édesanyámnak, hogy felnőttként is „otthon” lakhasson a családi házban. Természetesen ez a kialakult helyzet rányomta a bélyegét a további történésekre is. Szüleim, hogy minél előbb megszabadulhassanak ebből az áldatlan helyzetből, még több és távolabbi munkát vállaltak a nagyobb keresmény miatt. Nővérem jobban el volt már egyedül, de én még kicsi voltam, ezért kénytelenek voltak idegenekre bízni (pénzért), hogy neveljenek, vigyázzanak rám, míg éjjel nappal dolgoztak. (Ebben nincs semmi túlzás, mert a MÁV-nál a munkaidő már csak ilyen.)
Egy kép nagyon megmaradt bennem. Talán 3-4 éves lehettem akkortájt. Nyár volt, és egy kis gatyában futkároztunk az Osvát bácsiéknál az ő unokáival, akinek a felügyeletére lettem bízva. Már dél körül járhatott az idő, és nagyon éhes voltam. Kértem enni, mire a következő volt a kemény felelet: „Már otthon van az anyád, kérjél attól!” Akkor épült az atyai ház, föld- és törmelékkupacok között tudtam csak bejutni a nyitott bejárati ajtón át a házba. Még nem értem fel a konyhaasztalt sem, és nem tudtam, hogy mi is van rajta. Az asztal lábai között csak azt láttam, hogy számomra két nagy emberi láb áll a tűzhelynél. Nagyon, de nagyon finom illatok terjengtek a levegőben. A konyhában serénykedő nem vett észre engem, mert csak az ételkészítéssel foglalatoskodott. Ekkor megszólalt az a maszatos kisfiú: „Abból én is kapok?” Hátrafordult édesanyám és felkapott: „Hát hogyne, drága kisfiam! – és összevissza puszilgatott.
Anyám egész életében mellettem állt. Most én pedig egyedül, mereven nézem a sírkőbe vésett feliratot. Tekintetemmel megsimogatom a nevét és a két évszámot. Eltöprengek: Hát ennyi csupán az élet!? Nem hiszem, mert az ő gondolatai, mondatai bennem tovább élnek, és ezeket osztom meg most is.
Tisztán emlékszem arra is, amikor elfogyott a remény, és elkísértem az utolsó útjára. Magamat vádoltam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt még megpróbálok megtenni érte.
Keresztapám, Pista bácsi mondatai még mindig visszhangoznak a fülemben: Misi, te mindent megtettél, amit lehetett. Ez az élet rendje. Az én édesanyám már 50 éve, hogy elment, de ha fel tudnám támasztani, akkor a tíz körmömmel kaparnám ki a sírból, csak hogy még velünk élhessen.
Ezt én is megtenném, akár most is.
Sokan nem is tudják, hogy mekkora kincs van a birtokukban, mikor együtt élhetnek azzal, aki annyira, de annyira szereti őket, hogy mindent megtenne értük akár köszönet és hála nélkül is. Sokszor a számtalan jót mégis rosszal „háláljuk” meg. Mindezek ellenére is bizton számíthatunk odaadó szeretetükre, míg velünk vannak. Utánuk maradnak a késői megbánások, az emlékek és a veszteség nagyságának meglátása. Ahogy a költő fogalmazza:
„Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő…”
És marad a hit, hogy a jó Isten vigyáz édesanyánkra odafent.
De akinek még van lehetősége, az tegyen meg mindent érte, mondja el és mutassa ki, hogy mennyire szereti a drága édesanyját!
