Kezébe temette az arcát. Bár a pillanathoz jól illett volna fordítva is. Arcába temette a kezét. Sokan azt állítanák, ha látják, hogy fájdalmában tette mindezt. De a látszat csal. Éppen olyan boldogság töltötte el, ami így manifesztálódott. Nem tudta, hogy kell boldognak lenni. Ez a mozdulat volt természetes. A homlok megérintése az összezárt ujjakkal, egymáshoz érő tenyéréllel, ahogy rásimul a tenyér az arcra egészen az állig. Majd finoman indulva, egyre erősödő nyomással végig húzza az ujjbegyeit az álla alá, időnként az ádámcsutkáig. Végül az áll alatti bőrt összecsippentve, ahogy oltárok szentképein látszik, mintha imára záródna össze a két tenyér. Kicsit felemelt könyök. Persze néha az ujjbegyek csak a szem alá érnek, rátapadnak az arccsontra és lehúzzák a szem alatti bőrt, masszírozva az arcot és némi fájdalmat okozva, de éppen csak annyit, hogy megérezze.
Az öröm mozdulatsora. Néma imádság. Nincs hang. De a testben erő árad. Az izmok lélektől húzódnak össze, talán remegnek is egy kicsit. Közben felfelé fordítja arcát és belül, legmélyen megszólal: Köszönöm Uram!
Ezt legutoljára akkor érezte, amikor sósmogyoróért ment a spájzba. De ez nem a szent profanizálása volt számára, hanem valódi, igazi ősöröm. Mert ugyanezt érzi, amikor reggel beáll a zuhanytálcába, és a hűvös levegőjű fürdőszobában a tusolóból meleg, de inkább forró víz surran a testén. Van meleg víz. Milyen élményen kell keresztülmennie egy embernek ahhoz, hogy a melegvizes tusolás ilyen szent élményben részesítse, ami után hálát ad. De igazán indok sem kell. Elég a napfelkelte első sugara, a madáretetőn megjelenő első éhes, szomjas madárka, az első tavaszillat, a krókusz színe, az esti szürkületben százas nagyságrendben, „v” alakban vonuló vadludak gágogása. Vagy csak szimplán a tóparti séta közben a meginduló láb erejének a megérzése. Mondaná, hogy meg tudom magyarázni, amikor családjában, barátai között, vagy a gyülekezetében éppen kerekedik valami. Mindezek indokolatlanul egy „szent” mozdulatsorra vezetik.
Azt is észrevette, hogy másnak örül, mint a többiek. Persze valami pszichológus ismerőse azt mondja, hogy rajta van a spektrumon. Jelentsen ez bármit. Kényszeres. Tudja.
A nagy dolgokon, legalábbis amit mások nagynak tartanak, nem feltétlenül tud örülni. Csak mások örömét látja. Akkor biztos örülni kell. És nagy dolgokon azt érti, hogy valamit csinált, amit értékesnek tartanak. Legalábbis mások ezt mondják. Hálálkodnak és köszönik. De ő ezt nem érti. Csak tett valamit, amit meg kellett tenni. Semmi különös. Ez a dolga. Nem is tud mit kezdeni ezzel. Persze ezek a hangok egyre ritkábbak. Jól van ez így. Jó ez a csend.
Egyre apróbb dolgoknak örül. Fájdalmasan hosszú idő telt el mire rájött, hogy minden pillanatban van öröm. Felkel reggel és Istenre gondol. De nem csak úgy gondol, hogy van, hanem felé fordul minden porcikájával. Arra gondol, hogy mit akart Istentől, és abból mi valósult meg. Arra is, hogy éppen Isten mit akart vele kezdeni, és abból mennyi vált valóra. A kettő jelentősen eltér egymástól. Az arány határozottan Istent hozza ki nyertesnek.
Voltak álmai, és olyan messze lebegnek a valóság felett, hogy már utol nem érheti. Voltak elképzelései, de szépen lassan elillantak. Persze inkább olvadást kellett volna mondani, ahogy gleccserek fogynak egy fél évszázad alatt. Így koptatta meg az élet, mert sokat ígért, keveset adott.
Látta a luxus gagyiságát. A mindent akarás káoszát. A telezsúfolt életeket, „mert megtehetem” életeket. Szemetelt élet. Zsúfolt élet. Mindene drága, de semmi sem érték.
És látta az egyszerűség luxusát. A tisztát. Ez megfizethetetlen. A sallangoktól mentes egyszerűség.
Tudta, mert látta, hogy van, aki azért dolgozik, hogy éljen. Minden nap felkel, utazik, munkába kezd, hazaér, valamit otthon is tesz-vesz. Ennyi jutott az életből. Pont megél. Fenntartja magát, és a divatos „énidő” vonatra nem tud felülni, mert még magán kívül a családját, közösségét is. Nekik vannak szent örömpillanataik. Egy bimbós metszett barackvesszővel állítanak be a konyhába és kinyílik a virág. Reggel jó odaülni, és a frissen főtt kávét odanyújtani a társnak. Rásüt a nap az asztalra. Ezer világ sűrűsödik bele egy pillanatba, egy virágszálba és a kávé illatába.
Ne tévesszen meg senkit, hogy tud örülni egy pillanatnak, apróságnak. Mert lehet, hogy azért időnként elcserélné egy-két ilyen pillanatát testi szükségletei teljes kielégítésére. De nem teheti meg. Ezért lesz értékes a pillanat, amikor kezébe temeti arcát. Nem tudta, hogy kell boldognak lenni. Ez a mozdulat volt természetes. A homlok megérintése az összezárt ujjakkal, egymáshoz érő tenyéréllel, ahogy rásimul a tenyér az arcra egészen az állig. Majd finoman indulva, egyre erősödő nyomással végighúzza az ujjbegyeit az álla alá, időnként az ádámcsutkáig. Végül az áll alatti bőrt összecsippentve, ahogy oltárok szentképein látszik, mintha imára záródna össze a két tenyér. Kicsit felemelt könyök. Persze néha az ujjbegyek csak a szem alá érnek, rátapadnak az arccsontra és lehúzzák a szem alatti bőrt, masszírozva az arcot és némi fájdalmat okozva, de éppen csak annyit, hogy megérezze.
Ez elvehetetlenül az övé és Istené. Az öröm mozdulatsora. Néma imádság. Nincs hang. De a testben erő árad. Az izmok lélektől húzódnak össze, talán remegnek is egy kicsit. Közben felfelé fordítja arcát, és belül, legmélyen megszólal: Köszönöm Uram!
