Mifelénk nem robajlik, nem zúdul, nem tép magával hidakat, fákat, hegyoldalakat, csak csendesen, centiről centire árad. Így is van, ahová betör, de nem mindenhová. Vannak, akik aggódva, imádkozva nézik az élő közvetítéseket és vannak akiket nem igazán érdekel. Nem az ő életüket önti el a víz. Vannak, akik messziről is odautaznak a gátakra, hogy pakolják a homokzsákokat mások védelmére, és vannak, akik nem akarnak kimenni a házukból, nehogy kirabolja őket valaki. Jön, árad és megoszt. Mifelénk annyi mindennel így van! Történik valami, van miről beszélni, lehet átkozódni, viccelődni, szelfizni, esetleg tönkremenni, belehalni, de mindig van olyan is, akinek van hozzá képe, hogy a maga érdekei szerint kihasználja a helyzetet. Ha vannak is hatalmas károk, és vannak is igazi hősök, pár nap múlva úgyis vége az egésznek.
És tényleg! Mifelénk nem pusztítanak hetekig elhúzódó erdőtüzek, sem városrészeket romba döntő földrengések és még a nagyobb árhullámok sem okoznak országos méretű katasztrófát. Elég jó, védett helyen vagyunk. Egyszerre jut eszembe két ellentétes irányú gondolat. Hogy meg se tudjuk eléggé becsülni, amink van, és hogy igazi mélységek híján igazi magasság sincs.
Eszembe jut most egy dal néhány sora:
„Mint egy nagy vihar,
Lelked felkavar.
Készíts utat! Készíts utat bennem!
Zúgó szélvésszel
lelkem ébreszd fel!
Készíts utat! Készíts utat bennem!”
Eszembe jut ez a dal, és arra gondolok, hogy bár áradna a Lélek, bár zúgva utat vágna magának bennünk! Hogy mint szilárd alapon megvetnénk a lábunkat mindazon a jón, mindazon az áldáson, amit kaptunk, ami a miénk, és építenénk az Ő Országát, mint mindenki végső menedékét! Nem csak mi lelkészek, hanem valamennyien.
Azt látom, hogy hihetetlenül hamar el tudunk fordulni Istentől. Amikor baj van, akkor Uram segíts, amikor hiány van, akkor Uram add meg, aztán ha fut a szekér, akkor nincs nekünk időnk az ilyesmire.
Amennyit felfogunk Istenből, azt kizárólag ahhoz a néhány évtizedhez tudjuk társítani, amit ezen a földön töltünk, és nem úgy gondolunk Rá, mint Akivel az idő végtelenségéig kapcsolatban vagyunk. Nem látunk el odáig.
Amikor a vak Bartimeus meggyógyítása után a farizeusok megkérdezték Jézustól, hogy talán mi is vakok vagyunk? – Jézus azt válaszolta nekik, hogy ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok, hogy látunk, megmarad a bűnötök.
Uram, olyan vaksi az én lelki szemem! Bár látnám a Te valóságodat! Bár ott lenne mindig előttem és háttérbe tolná az én földhözragadt szempontjaimat, hogy ne vesztegessem el a Tőled kapott áldásokat, hanem azt tegyem, amiért itt vagyok!
Ó, Uram, áradjon a Te Lelked!
