Dezső András újságíróval kamaszként egyidőben koptattuk a pápai Refi lépcsőit, ama hőskorban, amikor a rendszerváltást követően újraindulhatott a református gimnázium, és felmenő rendszerben megtörtént a honfoglalás a kétbástyás épületben. Barátságos, de nem szószátyár, siető, de nem lerázós embernek ismertem meg. Az érettségi után sok víz lefolyt a Dunán, Dezső András pedig újságíróként birtokosa lett két Gőbölyös Soma-díjnak és egy Joseph Pulitzer-emlékdíjnak, valamint e hónap végén jelenik meg harmadik önálló kötete Fedősztori címmel. Természetesen szóba kerültek díjai, könyvei, ki nem maradhatott Kaleta, Borkai és KovácsB, de szó esett szigetről, előválasztásról, refis többletről és még hitről is.
Milyen érzés volt Pulitzer-díjassá lenni?
Örültem neki. Nyilván nem csak ez méri, hogy jó valaki a szakmában, hanem más tényezők is. Például a Gőbölyös Soma-díjat már kétszer megkaptam, ami speciálisan az oknyomozásra és tényfeltárásra fókuszál, de az is fontos mérőszám, hogy mennyien olvassák a cikkeidet és mennyien veszik meg a könyveidet, amivel hatást tudsz gyakorolni az emberekre.
Olvasottságban te különösen jó vagy.
Igen-igen. Mindkét könyvem bestseller lett. Önmagában ez nem fokmérő, mert egy gagyi könyv is lehet bestseller, viszont az én könyveim témái a közbeszédben is megjelennek.
Sőt, mint egy kötelező olvasmányt lapozzák a bűnözők. Egy magyar drognagykereskedő lebuktatásának rendőrségi videófelvételén a polcon ott van a „Magyar kóla” című könyved, amit pont a kokain magyarországi útjáról írtál.
Mindenképpen egy visszajelzés és bizonyos értelemben egyféle elismerés, ha ők is olvassák a könyvem. De tudom, hogy rendőrök is elolvassák.
Hogyan lettél oknyomozó újságíró?
Nem annyira szeretem az oknyomozó kifejezést, mert én általános újságírónak tartom magam. Egy újságíró vagyok, akinek vannak olyan munkái, amiben nyomozgatni kell. De azért nem vagyok főállású oknyomozó. Tehát nem arról van szó, hogy teljesen új tényeket tárok fel, hanem megismertetek egy világot az olvasókkal, aminek érdekében információkat gyűjtök az adott világról, vagy kutatást végzek a történeti levéltárban. Természetesen vannak olyan sztorik, amik kapcsán új információkat szerzek. A könyveim is inkább a riportkönyvekhez állnak közel. Egyébként ma már az oknyomozó újságírás főleg csapatmunka. Ha nagyobb sztorikban gondolkozol, mint a Pegazus-ügy vagy a Pandora-papírok, ezek mind nemzetközi együttműködésben megvalósuló projektek, tehát a világ több tájáról összefognak szerkesztőségek, és iszonyú sok adatot gyűjtenek, elemeznek, és így információkhoz jutnak. Egyedül ez nehéz műfaj, nem lehetetlen, de nehéz egyedül csinálni. Igazán jó oknyomozó anyagok Magyarországon és külföldön is csapatban készülnek.
Mégis vannak ügyek, amik a te személyedhez köthetők.
Vannak olyan nagyobb ügyek, amiket én tártam fel, például Kaleta Gábornak, a volt perui nagykövetnek az ügyét, vagy sok újdonságnak számító dolgot megírtam a Borkai-ügy hátteréről, aztán Kovács Béla egykori jobbikos képviselő orosz titkosszolgálattal való kapcsolatát, kémtörténetét is feldolgoztam. Valóban sok olyan történet van, amit elsőként írtam meg, és emiatt rám ragadt ez az oknyomozó jelző.
Minek köszönhető az, hogy elsőként írsz meg dolgokat? Az Úr Isten megadja, hogy pont így jön ki a lépés, vagy vannak füleseid, hogy mikorra kell időzíteni a téma bedobását?
Tényleg, ez jó kérdés! Többször észrevettem magamon, hogy csak úgy bejönnek ezek az információk, pedig vannak nálam jobb kapcsolatrendszerrel bíró újságírók. Úgyhogy jó kérdés, hogy ez valamiféle égi, isteni dolog-e? Ezen én nem gondolkoztam még. Azon viszont igen, hogy kicsit olyan vagyok, mint a Forrest Gump, aki mindig ott van valahol, beletenyerel valamibe. Az elsőség abból eredhet, hogy rám jellemző, ha szagot fogok és egy témára rákapok, akkor szétszórtságom ellenére nagyon gyorsan és koncentráltan tudok dolgozni.
A családod hozzászokott a szimatfogó munkavégzésedhez?
Nehéz tolerálni, és nem is nagyon lehet hozzászokni. Nyilván nem minden napunk ilyen, de bizony, ha van egy békés hétvégénk a családdal, és nekem bejön egy fontos információ, akkor tudja a családom, hogy attól kezdve engem elveszített. A Kaleta ügye például ilyen volt. Szombat vagy vasárnap volt, és pár óra alatt kellett nagyon sok embert elérnem, és kiderítenem, hogy mi igaz és mi nem igaz ebből. Ugyanígy a könyvírásnál is. Valamikor nagyon belemélyedek, és akkor nélkülöznek engem, valamikor meg nem annyira foglalkozom az írással, és akkor többet vagyok velük. Ez hullámzó nálam.
Apropó, hullámok! Ti egy szigeten éltek, hullámokon közlekedtek. Ez védelmi berendezkedés miatt van így?
Nem annak szántuk, de tagadhatatlan, hogy van védelmi funkciója is annak, hogy csak motorcsónakkal közelíthető meg az otthonunk. Biztonságos hely, de nem ez volt a szempont, ami miatt ezt választottuk. Akkor költöztünk ki, amikor az első könyvemet megírtam, ami pont az alvilágról szólt, és az úgy tűnhetett, hogy azért költöztem ide a családommal, hogy védjem magunkat, de valójában nem.
A könyveidben hemzsegnek az információk. Ezekhez te minden esetben írásos vagy hangzó bizonyítékot tudsz mögé tenni, vagy azért vannak hiányzó elemek, amiket valamilyen logika alapján te egészítesz ki?
Igen, ezt pontosan így kell elképzelni. Az én könyveim nem fikciók, hanem valóságos történetek. Például az első könyvem a hetvenes évektől napjainkig tart, ezért a szereplők után levéltárban kutattam, rendőrségi és állambiztonsági dossziékban. Pontosan úgy csinálom a kutatást, mint egy szakdolgozatnál, hogy minden egyes állításhoz tudok megjelölni egy forrást, amit nem lábjegyzeteltem oda, csak a végén jelöltem meg, hogy milyen dossziékat használtam. Az én feladatom, hogy a tényeket olvasmányos történetté formáljam. Végül is egy dokumentarista, vagy másként mondva kreatív nonfiction regény lesz belőle. Nekem az igazi kihívást az jelenti, hogy széles tömegekhez szóló könyvet írjak, tehát nem az értelmiségnek kívánok írni, de tartalmában azt a színvonalat akarom hozni, mintha nekik írnék. Mintha lenne egy diplomamunkád a csatornázásról, és azt sztorisan írnád meg, hogy sokan megértsék – ez benne a kihívás, nem az információgyűjtés.
Visszatérve ahhoz, hogy mi számít sikernek: nekem nem az irodalmi lapokban való megjelenés vagy könyvportálok pozitív kritikái, hanem az számít annak, amikor olyan emberektől jön visszajelzés, akikről tudom, hogy nem olvasnak általában könyveket. Olyan, mint a zene, ahol attól, hogy tömegeket érsz el, nem feltétlen kell gagyit csinálnod.
Téged nem próbálnak elhallgattatni abból a közegből, ahova odatenyerelsz?
Ha engem személy szerint nem is, de az elmúlt években a médiapiacon megfigyelhetők voltak olyan változások, amelyek arról szóltak, hogy sajtóorgánumokat ellehetetlenítsenek. Az egy trend, hogy az állami hirdetéseket olyan sajtóorgánumoknak csoportosítják át, amelyek nem kritikusak a kormányzattal. Például az Indexnek, ahol dolgoztam, vége lett…
Te kritikus vagy a kormánnyal szemben, amikor írsz a magyar bűnözésről, a kokain útjáról?
Akkor nem.
Akkor miért a kormánykritikus oldalhoz tartozol, és miért nem a másikhoz?
Egy újságírónak a politikai élet összes szereplőjével szemben, de főleg azokkal szemben, akik a hatalom birtokosai, kritikusnak kell lennie. Az újságíró kvázi egy „watchdog”, őrkutya szerepét tölti be a mindenkori kormánnyal szemben. Amióta profi újságíró vagyok, nagyjából 2003 óta mindig is a fennálló kormánnyal szemben voltam kritikus, mert ez a dolgom. Ez nem azt jelenti, hogy támadni kell a kormányt, hanem alapvetően kritikusan kell betölteni az őrkutya feladatot. Mert a baráti újságírás és a pártsajtó a kommunizmus idején volt, mára annak már vége. Mármint sajnos nincs vége, ez a szomorú ebben.
A könyveim apolitikusak, tehát nem politikai témájúak, nem írok pártpolitikai témákban. Amikor például írok Kaleta Gábor perui nagykövet pedofil ügyéről, az egy bűnügy; amikor írok a Borkai-ügyről, tulajdonképpen az sem pártpolitikai ügy, hanem gazdasági. Nyilván ezek a témájú cikkek zavarták a kormányt, ahogy a mindenkori kormánynak kellemetlen az ilyen féle tények napvilágra kerülése. De ellehetetleníteni engem nem próbáltak még. Nem is gondolom, hogy lenne értelme, vagy célt érnének. Azonban azokat a lapokat, amelyek ilyen független újságíróknak adnak teret, igyekszik nehéz helyzetbe hozni a kormányzat. Ez egyébként mindig is így volt, azok kaptak több pénzt állami hirdetések útján, akik az aktuális kormányzat kebelbarátjai voltak. A könyvpiacon semmi olyasmit, hogy engem háttérbe akarnának szorítani, nem tapasztalok.
Amikor dolgozol, akkor ráérzel a nyomozni valóra, vagy fizetsz érte?
Kizárt, hogy fizessek érte! Egy történet nagyon különböző módon indulhat: egy ismerősöm vagy barátom hall valamit, és azt az érdekes, de nem ellenőrzött információt kezdem el kutatni; vagy egy névtelen informátor küld egy üzenetet, amiben van egy nyom, amin el lehet indulni; vagy valaki érintett egy ügyben, ami kapcsán érdekében áll beszélni, és így jutok információhoz. De olyan nincs, hogy fizetek, vagy a lap, ahol dolgozom fizet. A Borkai-ügy kirobbanása előtti napokban telefonon felhívtak számomra ismeretlenek, hogy van egy felvétel, megmutatnák, menjek el Győrbe. Éreztem, hogy jobb tisztázni, mielőtt elindulnék, hogy nem fizetünk senkinek semmit információért. „Ja, jó!” – mondták, és letették a telefont.
A Magyar Nemzetben egy sajtópered kapcsán azt írták rólad, hogy a diktatúra üldözöttje pozícióban tetszelegsz. Ez kivetítés rád, vagy valóban ezt éled meg?
Biztos, hogy soha nem jövök azzal, hogy a diktatúra üldöz engem, mert egyrészt nincs diktatúra Magyarországon, még ha autokráciába hajló valami van is, de azért ezt túlzás lenne diktatúrának beállítani, hiszen akkor választásokat sem lehetne tartani. Az tény, hogy vannak olyan ügyek, ami miatt a nemzetközi sajtó foglalkozott velem, és írtak arról, hogy különböző eljárásoknak, sajtópereknek vagyok kitéve. Én nem találok abban semmi rendkívülit, hogy nyilvánosságra kerülő adatok jogszerűségét vizsgálják, de a külföldi sajtó felkapta ezt. Én nem szoktam és nem szeretnék tetszelegni üldözötti pozícióban, mert engem nem üldöznek újságíróként. Nyilván örülök, amikor jogi segítséget ajánlanak fel civiljogi jogvédők, de ennyi. Voltam én már CIA ügynöknek titulálva, amikor a Jobbik dolgairól írtam annak szélsőjobboldali időszakában. Amikor az orosz titkosszolgálat aktivitásáról írtam, akkor pedig megkaptam, hogy amerikai kérésre dolgozom.
Akkor jól sejtettem, hogy ezt csak próbálják rád sütni, hogy tudjanak írni valamit.
A magyar nyilvánosságban az jellemző egyébként, hogy egy nagyon kicsi szemétdombon kell megélni. Ebből kifolyólag még Puzsér Róbert is belém kötött egyszer a Kaleta-ügy kapcsán, hogy én mentegetem a Kaletát, mert írtam egy bejegyzést az újságírói oldalamon, hogy általában az ilyen típusú bűncselekményekért Magyarországon csak felfüggesztett börtönt kapnak. Puzsér ezt úgy vette, hogy én mentegetem a Kaletát. Szóval vannak emberek, akik virtuálisan meglovagolnak egy-két embert, de ez általában csak lájkvadászat.
Munkádból származik olyan élményed, amit nagyszülőként majd mesélsz?
Bőven voltak filmszerű események. Én nem szeretem a hős szerepet, nincs is bennem hősiesség, és ezekben az eseményekben nem is úgy bukkanok fel, inkább szemlélőként. A történeteket is akkor lehet jól megírni, ha kívülről szemléled. Az elfogulatlanságnak ez a kívülállóság a feltétele, nem pedig az aktivista szerep, amitől idegenkedek is. Tehát ezekben a történetekben, amiket elmesélek majd az unokáimnak, maga a történet izgalmas, de nem én. Nem romanticizálnám túl ezt a szakmát.
Bár mondtad, hogy nem foglalkozol politikával, mégis hadd kérdezzelek meg, hogy a 2021-es próbaérettségit, azaz előválasztást hogyan szemléled?
Furcsa lehet, hogy közéleti újságíróként azt mondom, hogy nem követtem annyira, csak a végét. Éppen a harmadik könyvemet írtam, ezért sem volt rá figyelmem. Nem is írtam róla semmit, mert annyira kiesik a látókörömből. Majd az igazi érettségit, a jövő évi választást fogom jobban figyelemmel kísérni. Magánvéleményem az, hogy hosszú idő óta ez az első politikai termék, egy innováció, ami jó. Önmagában az jó, hogy ellenzéki oldalon nem csak közleményeket adtak ki, hanem vitákat generáltak, és nem csak arról szóltak a hírek, amit a kormányzat diktált. Ebbe többet nem kell látni, mint ami, hiszen közjogilag sincs semmi értelme, de végre azt csinálta az ellenzék, ami egy ellenzék dolga.
Te már a jövő évről beszélsz, én pedig arra kérlek, hogy ugorj vissza az időben, amikor még Pápán gimisként a Kossuth utcai Eduschoban beszélgettél, és az volt az érzése az embernek, hogy Dezsőke megint tud valamit, amit nem is ér rá velünk közölni. Te hogyan kerültél a pápai Refibe?
Móri református vagyok, és bár a családomban nem volt kulcsfontosságú történet a templomba járás, mégis rendesen konfirmáltam a gyülekezetben, és onnét kerültem Pápára. Egyébként nekem az egész életemet meghatározta a Refi később. Tulajdonképpen ott jöttem rá, hogy a tanulás meg a tudás az egy nagyon fontos érték, kincs. Aki személyként nagyon meghatározó volt nekem abban, hogy később hogy nézzem a dolgokat, ő az egykori történelemtanárom, Kovács Péter, aki sajnos néhány éve elhunyt. Nagyon kedveltem és tiszteltem őt. Nem voltam jó tanuló, de töriből jó voltam, és emlékszem az egyik történelem fakultáción volt egy kiadott feladat, aminél engem emelt ki, pedig voltak ott kitűnő tanulók. Az ő apróbb, pozitív visszajelzései segítettek nekem, hogy elhiggyem, mégsem vagyok annyira hülye, és van keresnivalóm a szakmában. Már a gimiben újságíró akartam lenni, és csináltunk is egy sulitól független pinceújságot, ami pár számot megért.
A Refiben te nyesegetést vagy szabadságot éreztél?
Alapvetően én egy nagyon alkalmazkodó és szabálykövető gyerek voltam, és egyébként vagyok is a mai napig, ezért nem éltem meg a Refit nyesegetésként. Nem tudom, hogy most milyen, és hogyan változott az évtizedek alatt, de harminc évvel ezelőtt nagyon sokat adott. Úgy gondolok rá, hogy a fél életemet ott töltöttem, hiába volt csak négy év. Nem a szabadságom nyesegetését éltem meg, hanem azt, hogy rengeteg okos fiatal vesz körül, akik motiválnak arra, hogy érjem utol őket. S hogy közben nyesegetnek, azzal én nem foglalkoztam.
A keresztyén hit református megélésével foglalkoztál?
Tőlem az egyházi formalitás mindig is távol esett, nekem az intézményes hit idegen volt, és nem azért, mert abban a szabadságomat nyesegették volna. Mindig azt éreztem, hogy azt a tartalmat, amit át akarnak adni, azt lehetne sokkal modernebben, izgalmasabban, közvetlenebb párbeszéddel. Már önmagában a vontatott templomi éneklés idejétmúlt számomra. Távolinak érzem az istentiszteleten történő megszólítást. Ha a templomra gondolok, mindig a hideg falak, öltöny, és a fázás jut eszembe. Miközben voltak a refis évek alatt nagyon mély közösségi élmények, beszélgetések, amik meg tudtak szólítani a lépcsőn ülve, gitárral énekelve. Ezekhez melegség érzése kapcsolódik.
Nehéz beszélni erről… Én hívő ember vagyok, de nem írom magamra. A hit intim dolog, és ezért nehezen beszélek róla. Negyvenöt évem alatt megtapasztalt lelki élményeim úgy érzem, hogy csak rám tartoznak. Az eleve elrendeléses történet az enyém, és intézményes formában nem nyújtok be kérelmeket Istenhez. Az olyan alkalmakon nem igazán tudok ott lenni fejben. Isten misztikusságát szeretem, elfogadom titoknak, s úgy gondolom, hogy nekem ne akarják megfejteni, főleg ne akarják nekem megmagyarázni. Teljesen elfogadom, ha valakinek van igénye magyarázatra, de nekem nincs. Érdekes, hogy Pápán fogalmazódott meg bennem, hogy gyakorlatilag egy énekversben el tudom mondani az életfelfogásomat: „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel! / Ő felruház és táplál, rád gondot ő visel. / Dicső Király, ég és a föld Ura, / Szívünk tiéd, légy annak is Ura!” S innéttől kezdve nincs miről beszélni. Bennem egy örök optimizmus van a hit miatt. Nem esek kétségbe, hanem elfogadom életem történéseit, mert tudom azt, hogy ha én mindent megtettem, és mégis így alakult, akkor annak Isten akaratából így kellett lennie.
Kívánom, hogy mindig megmaradjon ez a hitből eredő optimizmusod! Jöhet egy optimista villámválasztásos játék?
Persze!
Csíkos vagy kockás? Csíkos.
Assisi Ferenc vagy Pio atya? Assisi.
Bennfentes vagy kívülálló? Kívülálló.
Csend vagy dobogás? Csend.
Hintaágy vagy túrazsák? Hintaágy.
Lépcső vagy lift? Lift.
Káleb vagy Lévi Máté? Káleb.
Térkép vagy határidőnapló? Térkép.
Büntetés vagy kegyelem? Kegyelem.
Tépőzár vagy cipőfűző? Cipőfűző.