P. Tóthné Szakács Zita lelkipásztor, a Magyarországi Református Nőszövetség elnöke azok közé tartozik, akikre gimis korom óta felnézek és szeretettel tekintek. Mindig jó meríteni a vele való találkozásból, mert mély hite, frissessége, közvetlensége, segítő magyarázatai, diplomáciai érzéke és vezetői meglátásai lelkesítőek. Áthatja az elődök tisztelete, a kortársak szeretete és a következő generáció támogatása. Újév hetében beszélgettünk véget nem érő szolgálatról, missziói látásról, példaképekről, tradícióról, dunántúli lelkiségről, vitakultúráról, nőszövetségről, tejporról, megszentelt pénzről, kötésről, demenciáról.
Ténylegesen nyugdíjba tudtál menni?
Bizonyos állásokból nyugdíjba lehet menni, a lelkészi állásból is és a zsinati irodáról is, de magából a szolgálatból nem, mert Isten ügye továbbra is piszkál belül. Az esketési igénk igazságát, amiről apám prédikált: „Akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” – Római levél 14,8 – az életünk során megtapasztaltam. Ha komolyan letesszük az életünket Isten kezébe, akkor Ő ott van velünk. S ha az Ő jelenlétében vagyok, akkor érdekel az ügye, s tényleg nem megyek nyugdíjba. Hanem továbbra is foglalkoztat, hogy az emberek elfogadják vagy nem fogadják el Jézus Krisztust. Esetleg mit csináltunk rosszul, mit tehetünk másként, mi tűnt csak vallásosságnak, miért nem sikerült több embert átsegíteni a küszöbön, hogy valóban Istenhez kerüljenek közel. Ez a csontjainkba rekesztett tűz.
Ha már említetted az esküvőtöket, akkor hadd kérdezzem meg, mit jelent családnevetekben a P. rövidítés?
Kisújszállásiak voltak apósomék, ahol rengeteg Tóth nevű család élt, s mivel férjem dédnagyanyja Puskás volt, így az ő nevének pé betűjével különböztették meg magukat. Aztán ezt a betűt elvették tőlük a szocializmusban, mondván, a személyiszámmal különböztetik meg az embereket. A diplomáink azonban pé betűvel voltak kiállítva, és a rendszerváltás után írtunk egy kérvényt, s azóta ismét hivatalosan is így használja családunk a nevét.
Gyerekkorod világi eszméi és a lelkészcsalád belső tanításai enyhén szólva különböztek. Nem tévesztettétek el, hogy mit szabad az iskolában mondani, és mit nem?
Erősen kettős nevelésben részesültem az ötvenes években. Az 56-os forradalom után eleve olyan volt a családokban a hangulat, hogy van, amiről csak zárt ajtók mögött, négyszemközt beszélünk, és sehol nem mondjuk el, aztán van, amit tudhatnak barátok, és van, amit meg bárki tudhat. Tehát szinte mindenki ilyen többszintű életet élt, mert elég nagy nyomorúságot hurcoltunk a hátunkon. Voltak helyzetek, amikor Édesapa mondta, hogy ezt itthon hallottad, de ezt kivinni a házból nem szabad. Az iskolában pedig mindenféle elméletet tanítottak, de Istenről soha nem beszéltek. Édesapa megmondta, hogy amit az iskolában tanítanak, azt tudni kell, de az igazságot megismerni otthon, tőlük lehet. Ezt nagyon komolyan vette, és amikor hetedikes koromban a kommunista kiáltványból kettest kaptam, akkor otthon nagyon elővett. A sárga földig leszidott, letiltott a délutáni korcsolyázásról, és én megkérdeztem, hogy miért, hiszen a kommunista kiáltvány nem tartozik a mi életünkhöz. Erre azt felelte: jegyezd meg, ami lecke, azt mind meg kell tanulni. Másnap kikérdezte tőlem azt a töri leckét. Amikor a tanító nénitől hallottam, hogy a majomtól származunk, akkor a nagyanyám viccesen azt mondta, hogy „a tanító néni lehet, de minket az Isten teremtett”.
Voltak gyerekkorodban példaképeid, akik hatottak rád?
Volt egy orvos a faluban, aki mindenkihez kedves volt. Az, hogy a szüleim mindenkihez kedvesek, természetes volt, de a többi ember nem. Az orvos a legszakadtabb alkoholista tsz-tagot is pont olyan kedvesen és türelmesen látta el, mintha Chanel parfümben úszott volna. Aztán példaképek voltak az anyai nagyszüleim, akik nagyon kevés pénzből éltek. Nagypapám hajmáskéri gondnok volt, akinek erdészként 1935-ben ellőtték a térdét egy vadászaton, és nagyon minimális nyugdíjat kapott asszonytartással együtt. Viszont úgy be tudták osztani, hogy mindig jutott mindenre. Akármire hirdetett adakozást Hajmáskéren Kovács Gyula nagytiszteletű úr, ők elsők voltak az adakozásban. Kiderült később, hogy tudatos tizedfizetők voltak olyan formában, hogy amikor megérkezett a nagypapa nyugdíja, akkor egy borítékba félretették a tizedet, és ahhoz nem nyúltak. Példa volt nekem, hogy a kicsiből is milyen jól lehet gazdálkodni. Már teológa voltam, amikor azt mondta nagymama: az adakozásnak nem az a lényege, hogy az utolsó száz forintomat odaadom, hanem hogy először félreteszem a tizedet, és amikor arról van szó, hogy adni kell, akkor abból tudok adni.
Felnőttkorodban is keletkeztek példaképeid?
Ó, hogyne! Nem szeretnék a már nem élők közül említeni, hanem a ma is közöttünk lévőkből említek. Egyik példaképem Kustár Zoltán Debrecenből, aki soha nem sütkérezik abban, hogy ő a professzor úr, sőt a berekfürdői nőszövetségi konferenciákon egy-egy bibliai könyv hátterét és üzenetét úgy tudta magyarázni, hogy mindenki megértse. Megtanultam tőle, hogy nem magasröptű teológiát kell mondani, hanem egyszerű és érthető nyelven kell megfogalmazni a Biblia üzenetét. Példaképemként tekintem Steinbach József püspök urat is, aki teológus korában sokszor megfordult nálunk, megismerhettem a benne lévő belső tudásszomjat és a példátlan szorgalmat. A mai napig csodálom ezt benne, valamint azt, hogy milyen sok leírt, csiszolt gondolata van.
Milyen voltál kamaszként?
Ó, hát én is lázadó kamasz voltam, feszegettem volna a határokat. Például apukám 1965-ben elveszítette a kántorát, aki a tsz-ben sofőr lett, és minden vasárnapra beosztották piacozni. Akkor apám megmondta, hogy mi lesz az ének vasárnap, és nekem azt be kellett gyakorolni, s oktávkülönbséggel játszottam vasárnaponként a csóri orgonán. Gimnazista koromban úgy gondoltam, hogy unalmasak a papa prédikációi, és ridikülömben felcsempésztem az orgonához a kedvenc lányregényemet, hogy ott ráérek majd olvasni. Nem mertem elővenni, mert az volt bennem, amit anyám mindig mondott: „lehet, hogy engem be tudtok csapni, de Isten szeme mindent lát”. Olyan rossz érzést váltott ki, hogy többet ezzel nem is próbálkoztam. Aztán persze nekem is volt olyan vágyam, hogy bulizni menjek, de Csórra este kilenc után nem volt Székesfehérvárról busz, úgyhogy akkora bulikban nem vettem részt. Érettségizőként egyszer-kétszer alhattam a székesfehérvári barátnőmnél, de istenigazából nem hagytak bennem mély nyomot ezek a bulik. A színházi előadások és a koncertek inkább, ezért azok jobban is vonzottak.
Abban az időben, amikor akadályozták a lelkipásztorok gyerekeinek gimnáziumi továbbtanulását, te egy elit gimnázium elit osztályába járhattál.
Nagyok az Isten titkai! Apámnak volt Csóron egy konfirmandusa, Hári Ferenc, akiből tanárember lett. Édesapámat nagyon tisztelte. Amikor a tanárképzőre járt, mindig eljött beszélgetni. 1962-ben indult Székesfehérváron az Ybl Miklós Gimnázium, ahova Hárit kérték fel igazgatónak, aki teljesen más szemmel nézett lelkipásztort, lelkészcsaládot, lelkészgyereket. Így kerülhettem én 1967-ben a gimnáziumba, természetesen jó bizonyítvánnyal. Nem egyedül voltam papgyerek. Olyan osztályfőnököm volt, aki a piaristáknál érettségizett, aztán vörös diplomával végzett az egyetemen, mert közbejött 1945. A gimnáziumban kötelező volt a KISZ tagság, s én jeleztem az osztályfőnöknek, hogy talán nem lenne szerencsés nekem, lelkészgyereknek KISZ tagnak lenni. Erre ő elmagyarázta, hogy ebben nincs választási lehetőség, aztán közölte, hogy „Szakács lesz a pénztáros, mert a papgyerek talán nem lop”. Egyházi iskolába járt, így teljesen tisztában volt az otthon kapott nevelésemmel.
Gimnáziumban gyógyszerészetire készültél, aztán végül a teológiára jelentkeztél.
Sokan azt hiszik, hogy a szüleim hatására. Pedig a gimnáziumi osztálytársaim „segítettek” a döntésemben. Volt egy tantárgyunk: világnézetünk alapjai. Akkor vezették be. A tanárnő engedte, hogy beszélgessünk. Egyszer kicsúszott a számon, hogy Krisztus előtt. Nagyon furcsán néztek rám, nem értették, mit beszélek. A tanárnő pedig azt javasolta, hogy magyarázzam meg. Így aztán ott elmondtam, hogy kicsoda Jézus Krisztus. S nagyon elgondolkoztam azon, hogy egy elit osztályban ezt magyarázni kell. Aztán egy jó félév alatt megérlelte bennem Isten, hogy ha én tudom, hogy ki a világ Világossága, akkor kicsiny kis fényemmel ezt tudtára kellene adnom a körülöttem élőknek. S mire elérkezett a jelentkezés ideje, nem a gyógyszerészetire jelentkeztem. Édesapám nem adott lelkészi ajánlást, merthogy az nem fair, mert ő az apám. Az esperesem meg azért nem, mert apámmal együtt járt a teológiára Pápán, tehát ő is elfogult. Így bejelentkeztem Bakos püspök úrhoz, aki kifaggatott, majd egy lezárt borítékot adott, amit a felvételi után a Bizottság elnökének kellett átadnom. Később tudtam meg, az állt benne, hogy nekem Dunántúlon lesz helyem. Ez akkor nagyon merész tett volt tőle, mert a lányokat még nem szentelték fel, mi csak gyülekezeti munkatársak lehettünk. Pákozdy professzor úr azt mondta egyszer: nehogy azt gondolja, hogy a Zsinaton majd keresünk magának egy íróasztalt! Biztosítottam róla, hogy én gyülekezetbe szeretnék kerülni. De azért missziói osztályvezetőként sokszor eszembe jutott, hogy ha most lát a professzor úr!
Melyik gyülekezetben kezdted el a lelkészi szolgálatot?
Harmadévet végeztem, mikor Szabó Dezső kálózi lelkész infarktust kapott, és Szabó Gábor csőszi lelkipásztorra bízták a kálózi gyülekezet helyettesítését. Akkor engem hétvégi exmisszusnak odarendelt Kálózra Bakos Lajos püspök úr közel egy évre. Egyébként Szabó Dezső nagytiszteletű úrnak köszönhetően nem írom le a prédikációimat, hanem vázlatot készítek, és fejből prédikálok, mert ő elvette tőlem a prédikációmat, és azt mondta, hogy írjak egy vázlatot, s azzal menjek a szószékre, mert hiteltelen úgy prédikálni, ha valaki olvassa a prédikációját vagy felmondja a betanult szöveget. S bár apám generációját úgy láttam prédikálni, hogy szóról-szóra mondták el leírt igehirdetéseiket, nekem Szabó Dezső bácsi mellett meg kellett tanulni vázlatból prédikálni.
Nagyon sokfelé megfordulsz, szolgálatod során országos és kárpát-medencei tapasztalatokat szereztél, sőt a világ egyes pontjaira is rálátsz. Mit jelent neked dunántúli reformátusnak lenni?
Az az igazság, hogy teológaként Budapesten úgy éreztem, hogy ez egy klikk. Másképp gondolkoztunk, összetartottunk, külön választottunk legációs helyet. Bakos püspök úr minden héten feljött a teológiára, és a dunántúli teológusok közül néhánnyal beszélgetett. Néha én is sorra kerültem a személy szerinti számontartásban. Amikor lelkésznek kikerültem, számomra egyértelmű volt, hogy Dunántúlra kerülök. Bár Juhász Sándor alsónémedi esperes-lelkész szeretett volna maga mellé, de Szabó Sándor mezőföldi esperes megmondta, hogy „azt nem, a leány a mienk” – így kerültem Kálóz-Csőszre. Ahol a már emlegetett Szabó Dezső kálózi lelkész egy fantasztikus lélek volt. Hollandiai tanulmányi idejéből voltak kapcsolatai, akikkel kiterjedt levelezést folytatott, és az általa számontartott dunántúli lelkészcsaládoknak szükségeik szerint kért segítséget, például télikabátot, teológiai irodalmat, gyerekruhát, gyógyszert, de ő magának soha semmit nem kért. Tőle hallottam, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy gondjukat viseljük azoknak, akiket Isten ránk bíz, mert Isten kirendeli azokat is, akik a mi gondunkat viselik. Ezt a mentalitást csöpögtette belém. A dunántúli lelkészek nagyon összetartók voltak, működő kiskörökkel, pedig akkor nem nézte az állam ezt jó szemmel. Apám is biciklivel ment el Csórról Várpalotára vagy Inotára, hogy a kollégákkal havonta egyszer találkozzon. Igehirdetési vagy gyülekezeti nehézségekről, hitéleti kérdésekről beszélgettek. Az összetartás abból is eredt, hogy nálunk nincs olyan nagy különbség a gyülekezetek között, hanem egyívásúak vagyunk, kevés a nagyvárosi gyülekezet. Teológusként sok kiszálláson voltam, ott megéreztem, hogy Dunamellék más, mint Dunántúl. Aztán ahogy 1992-ben zsinati tag lettem, és a katechetikai bizottság elnökévé választottak, akkor kezdtem látni, hogy milyen nagy különbség van Tiszántúl és Dunántúl között is. Egyre jobban tudtam értékelni a dunántúliságomat. Szerettem volna ezt megéreztetni másokkal is, és ezért szerveztem Balatonszárszóra lelkészeknek családos hetet, ahova az espereseket kértem, küldjenek két-két lelkészt családostul egy-egy egyházmegyéből. Így ismerkedhettek meg egymással az ország különböző részein szolgáló lelkészek. Ezt a Missziói Iroda vezetőjeként is továbbvittem, és sok lelkészt megismertettem egymással a missziói konferenciák során, hogy megtapasztalhatták a különböző egyházkerületek lelkiségét. Mert ahhoz, hogy országos egyházban – Anyaszentegyházban – tudjunk gondolkodni, szükséges, hogy a kerületek lelkészei ismerjék egymást és egymás gondolkodását, például a tiszántúli tekintélyelvűséget, a tiszáninneniek hűségét, a dunamelléki lelkészi állások közötti nagy különbségeket. Dunántúlon már Kovách Attila püspöksége idején sem volt jellemző az a fajta tekintélyelvűség. A tiszteletadás megvan, de Dunántúlon a püspök a lelkészek közé tartozónak érzi magát. Sokakra jellemző a kicsinyen is hűnek maradni mentalitás.
Mit gondolsz a tradícióról?
A tradíciót nagyon fontosnak tartom, a tradicionalizmust pedig kiirtandónak, mert sokszor ezzel csírájában megfojtunk dolgokat. A tradíció akkor áldás, ha a tartalom továbbadása a célja, és nem a külsőségekhez való ragaszkodás. A lelkiséget és a lelkületet kell továbbörökíteni.
Sokrétű szolgálatod mellett mikor voltál anyuka?
Közben. Amíg Iszkaszentgyörgyön kicsik voltak a gyerekek, addig nem utaztam el egy hétre, de ritkán néhány napos konferenciákra a nagyszülőknek köszönhetően elmehettem. Ők nagyon szívesen besegítettek, István pedig tudta végezni a gyülekezeti szolgálatát. Nyilván a mi gyermekeink is igazi gyerekek, zsiványok is tudnak lenni. Nem egyszer akkor hozták az ellenőrzőt, hogy gyorsan írjam alá, amikor éppen indultam volna Bodajkra vagy Csákberénybe bibliaórára, s mondtam, ezt gyorsan aláírni nem lehet, másfél óra múlva itthon leszek, akkor megbeszéljük. Mire hazaértem, elmosogattak, kitakarítottak, hogy valami jó pontot felmutassanak az esti beszélgetésre. Azt nem mondom, Bogi, hogy soha nem volt lelkiismeretfurdalásom szülőként vagy lelkipásztorként. Mert amikor bibliaórán kiderült, hogy valakit még meg kellene látogatni, vagy van egy felmerülő gond, amit meg kell oldani, akkor jött a lelkiismeretfurdalás, hogy nem a gyerekeimmel vagyok. Amikor meg a gyerekeimmel voltam, és nem volt feszes a napirend, akkor nem egyszer eszembe jutott, hogy még kit kellett volna meglátogatnom. Ezek nem voltak hatalmas lelki terhek, de csendesen hátul meghúzódtak, mert nekem a lelkipásztorság és az anyaság is szívügyem.
Lelkipásztorságodat erősen áthatja a missziói lelkület. Kik voltak hatással a missziói látásodra?
Amikor Bütösi János püspök úr nyugdíjas korában Magyarországra kezdett járni, ő nagyon nagy hatással volt rám. Az igehirdetésem akkor kezdett lényeghirdetővé és egyszerű nyelvezetűvé lenni. Sarkadi Nagy Pál újszövetségi professzor arra tanított, hogy fiatalként csak az evangéliumokból prédikáljunk, és hosszan olvassuk az igét, mert addig sem beszélünk „marhaságokat”, úgyis az a fontos, amit Jézus tanított és hátrahagyott. Jézus nem könyvet írt, hanem elénk élte, hogy Isten gyermekeiként hogyan élhetünk ezen a földön. Az élet a lényeg, és nem a tan – ezt tőle tanultam. Hatással volt rám Márkus Mihály is, de nem püspökként, hanem dunaalmási beosztott lelkészként. Sokat beszélgettünk egyházunk állapotáról, lelkészi munkánkról. Annak idején, a hetvenes évek végén nem lehetett egyházi ifjúsági táborokat szervezni, helyette elmentünk Dunaalmásra dolgozni a konfirmandusokkal. A parókián laktunk, és délutánonként, amikor befejeztük az intézményben az aznapi zöldbabpucolást, ribizliszemezést, ajtófestést, akkor utána lementünk a szigetre énekelni, beszélgetni. A fiatalok ott beszélhettek arról, hogy milyennek szeretnék a gyülekezeti életet. Akkor még jobb helyzetben voltunk, mert a családokból hoztak református lelkiséget a fiatalok, nem légüres térből jöttek. Én örökké azon zizegtem, hogyan lehetne élettelibb a gyülekezet. Ha nekem lelkészkollégákkal vitám volt, az mindig abból fakadt, hogy ők az egyházról szervezetként gondolkodtak, én pedig már otthonról azt hoztam, hogy az egyház az közösség, Krisztus teste, tehát több, mint ami a világban egy szervezetből látszik. Az pedig, hogy közösségként gondolok az egyházra, aminek én is egy tagja vagyok, és a többi is éppúgy fontos, mint én, az alázatra is nevelt. Egyedül hiába találok ki bármit, ha a többiek nem értik annak a lényegét, akkor nem fog sikerülni. Közösségben kell gondolkodni.
Ez a gondolkodás jellemző az ökumené területén végzett munkádra is.
Biztos, hogy meghatározza a felekezetek közötti kapcsolat felismerését a látásmódom. Édesapámnak az volt a véleménye, hogy egy dolog, hogy felekezetekre szakadtunk, de ettől nem utáljuk a másikat, hanem arra kell törekednünk, hogy megismerjük a másikat. Tehát ahhoz, hogy együtt tudjak imádkozni és dolgozni evangélikus, baptista, vagy bármely keresztyén testvéremmel, értenem kell a dogmatikáját és egyházi mentalitását. Amikor az Ökumenikus Tanács Női Bizottságának elnökségét átadtam, akkor azt mondta nekem egy baptista munkatárs, hogy „Zita, nagyon sajnáljuk, mert te tiszteltél bennünket”. Szerintem egyébként az utódom is ugyanezt képviseli, de ezt én magamnak így sosem fogalmaztam meg, csak bennem volt az az életérzés, hogy tisztelem és nem tartom kevesebbnek magamnál a másik felekezethez tartozót – mindazon által meg vagyok győződve arról, hogy a református a legtisztább és legjobb tanítás.
Korunkban nem a keresztyénségen belül vannak nagy különbségek, hanem a körülöttünk lévő világban vannak nagyon eltérő irányzatok, amik marják egymást. Ez nyomon követhető a politikában is. Te mennyire foglalkozol politikával?
Igyekszem napra kész lenni. Azt tanultam annak idején székesfehérvári segédlelkészként az esperesemtől, hogy a lelkipásztornak kötelező megnézni a félnyolcas híradót. És ez belém ivódott, a mai napig fontos, hogy tájékozódjam. Nem csak egyik oldalról, hanem mindegyikről informálódom, mert szeretném tudni, mi motiválja őket abban, hogy azon az oldalon állnak. Sajnálatos, hogy a vitakultúra kihalt. Tehát nem tudunk úgy vitatkozni egymással, hogy ne akarjam feltétel nélküli igazságként az én igazamat elfogadtatni a másikkal. Jelen van egy olyan indulat, ami szinte arra vágyik, hogy kiirtsa az eltérően gondolkodót. 2019-ban, a Nagy Háború utáni időszaknak századik évfordulójával kapcsolatban jelent meg a Magyar Nemzetben naponként Megyeri Dávidnak egy flekkje, amit olvastam, és most kezdem megérteni, hogy a bolsevizmus hozott magával egy kiirtáskultúrát. A nácizmus sem volt jobb, csak abban nem éltem, viszont a bolsevizmus szelídítettebb formájában, a szocializmusban igen, és ott bizony éreztem, hogy van, akit nem néznek embernek. Például engem az orosztanárnőm, mert papgyerek vagyok. Én mindig három leckével előrébb tanultam az oroszt – a nagypapám segített, mert ő orosz hadifogságban volt korábban, és beszélte a nyelvet –, ugyanis az orosztanárnő arra utazott, hogy hogyan tudna engem megalázni. Amíg a többiek a feladott leckéből feleltek, én a következő tananyagból. Nyilván ez edzett is engem, bennünket. Ma a konzervatív emberek között sok olyan van, aki abban a naivitásban élt, hogy nem annyira komoly ez az ellenségeskedés, pedig nagyon is az. A másik, ami szomorú, hogy az eredeti liberalizmusnak a nemes szándékát totálisan kifordították. Nem a megismerés szándékával közelítenek, hanem a megsemmisítés szándékával. Na, erre nekünk keresztyéneknek nincs válaszunk, mert eleve nem a megsemmisítésnek a vallása, hanem a felebarát szeretetének vallása a miénk, és aki a szeretet nyelvén közelít, az olyan, mint aki nincs felvértezve. Eszembe jut, hogy Pál nem véletlen írja az efézusiaknak, hogy milyen lelki fegyverzetet kell felölteni. Ő valóságosan megtapasztalta a durva ellenségességet a gyülekezetet körülvevő világban, és ezért írt önmagunk felfegyverzéséről. Most meg mintha első rácsodálkozásunk lenne arra, hogy nem szeretnek bennünket.
Meglátásod szerint miért nem szeretnek bennünket?
Abban, hogy miért nem szeretnek bennünket, nyilván az is benne van, hogy mi reformátusok, sőt még mi dunántúli reformátusok is elcsúsztunk egy bizonyos vallásosság irányába, ahol a statisztikázható külsőségek fontosak. Holott a kérdés mindig az, hogy egy embert eljuttattunk-e úgy Isten elé, hogy képes bűnvallást tenni és bűnbocsánatot nyerni, tehát átjuttattuk-e a küszöbön: hogy Krisztus által az életből az örökéletbe juthat. A dunántúli lelkészegyesületi alkalmakat azért szerettem, mert ott sokszor beszélgettünk ezekről a dolgokról.
Szolgálati területeid közül kiemelkedik a nőszövetség. Ezt belmissziói munkának tekinted?
Tulajdonképpen amit belmissziónak hívunk ma, azt az 1910-es évek öreg belmissziósai még nem hívták annak. Adott volt egy gyülekezet állandó templomba járók létszámával, ami nagyjából lefedte a községet. A nőszövetséges munka egy egészen belső missziói munka, hogy azokat mozdítsuk meg, akik a gyülekezet tagjai. Ma, ahogy kilépünk a gyülekezet határára, már szinte külmisszióban vagyunk. Például meg kell tanulnunk azt a nyelvet, amit beszélnek, meg kell ismernünk azt a mentalitást, amivel ők élnek, meg kell ismernünk azt a vallást, amit ők követnek, mert mindenkinek van vallása, legfeljebb kitalálta magának. Tehát a saját településünkön külmissziós terepen szolgálunk. Magunkat pedig ebben a külmisszióban erősítenünk kell. Ezért újévre javasoltam a nőszövetségeseknek, hogy szerezzék be és olvassák Ravasz Kis dogmatikáját, ami egyszerűen fogalmaz, érthető, és azzal felvértezve magunkat választ adhatunk a világ kérdéseire. Száz éve a református iskolák színjátszó köreiben Sztárai-féle színdarabok szerepein keresztül sajátítottak el komplett válaszokat az emberek, ma pedig ott tartunk, hogy a magam korabeli emberek sem jártak hittanra. Ha az unoka esetleg jár órarendi hittanra, akkor a nagyszülő hallhat Istenről, és rácsodálkozhat a bibliai tanításra. Tehát megfordult a misszió korosztályi iránya is: nem az idősekről hagyatékozódik a hit tartalma, hanem fordítva. Viszont a kálvini mentalitást már nem tudja átörökíteni visszafelé az unoka.
Nőszövetséget összefogó elnöki munkád során számodra mi a fontos?
Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a református egyház része a nőszövetség, habár civil egyesületként vagyunk bejegyezve. A civilség azonban nem eredményezheti azt, hogy úgy tekintsünk magunkra, mint akik partoldalról kiabálhatnak be. Mi a gyülekezeteknek szolgálatkészségben és adakozásban a legaktívabbjai vagyunk. Nekem erkölcsileg is nagyon fontos, hogy úgy végezzük a szolgálatunkat, hogy a református egyház a hátunk mögött áll. A mi életünk a református egyházon belül történik. Például Bagdán Zsuzsi által írt nőszövetséges könyv kiadásánál nekem természetes volt, hogy a Kálvin Kiadót keressük meg, de az országos intézőbizottság nem minden tagjának volt ez magától értetődő. Nem kerestünk magánkiadót, mert a református egyház kiadója erkölcsi háttér számunkra.
Jó, hogy szóba hoztad Bagdán Zsuzsi „Az asszonyokat nem lehetett megszüntetni” című könyvét, mert kíváncsi voltam ennek a hátterére.
Az az igazság, hogy nyakig benne voltam ebben. Lakó Julinak, a dunántúli titkárunknak a férje egy Zsindelyné Tüdős Klára díjátadó után feltette e kérdést, hogy „nem gondoltad, hogy ezeket a laudációkat meg kellene jelentetni egy könyvben?”. Tízéves évfordulókor szöget ütött a fejemben, és összeszedtük egy évtized laudációit. Azonban úgy magában száraz volt olvasni. Bagdán Zsuzsival, akit reflapos korából jól ismertem, elkezdtünk beszélgetni róla. Ő nagyon sok nőszövetségi konferencián jelen volt, a Kárpát-medencében sok helyre elkísért és tudósított róla. Neki rögtön volt ötlete, hogyan lesz mesélős és olvasmányos az anyag. Már az első kézirattervei nagyon tetszettek. Amikor pedig megírta, nagyon örültem a könyvnek, ami tisztelgés az előttünk és közöttünk járók felé, továbbá még kedvcsináló is lehet a mai fiatalabb korosztálynak. Remélem, célt érünk, mert most a nőszövetség derék hadában kevesebb fiatal van, mint korábban. Viszont ők nagyon aktívak.
Határozott és következetes református gondolkodásod hatással volt már a dunántúli nőszövetség megalakulására is.
Azt hiszem, igen! Az országos nőszövetség 1991 decemberében, a két ünnep között jött létre Budapesten, a Kálvin téri templomban, és 1992-ben kerületenként megalakultak az elnökségek, kivéve Dunántúlt. Amikor Márkusné Ildikó szólt nekem, hogy létre kellene hozni a dunántúli vezetőséget, akkor nagyon egyetértettünk abban, hogy úgy csináljuk, ahogy a református gondolkodás megkívánja, azaz alulról építkezzünk. Először bázisok jöttek létre a helyi nőszövetségek megalakulásával 1992-1993-ban. Majd a helyi nőszövetségek küldöttei 1994-ben megválasztották a dunántúli elnökséget.
A nőszövetségek megalakulása idején lehetővé vált a gyülekezetek életének felpezsdülése. A móri gyülekezetben egy holland kamionnal megspékelve tapasztaltátok meg ezt. Megosztanád Isten gondviselésének történetét?
A móri református iskolát a II. világháború után államosították, így a templomot csak egy szolgalmi úton lehetett megközelíteni az iskolaudvaron keresztül. Az épületben kisegítő iskola működött, de a rendszerváltás előtt már elviselhetetlen mennyiségű egér volt benne, így egy konténerépületbe költözött át az iskola. Ott maradt 1988-ban üresen az épület, és akkor a férjem, mint a gyülekezet lelkipásztora bement a tanácselnökhöz, és használatra elkérte az épületet. A tanácselnök boldogan odaadta a kulcsot, mert megszabadult egy problémától. A gyülekezet kimeszelte, és abban a rozoga épületben kezdtük el szervezni a programjainkat. A rendszerváltáskor holland reformátusok akartak vinni Erdélybe egy kamionnyi tejport, de a vöröskeresztes jelzés ellenére sem jutottak át a határon. Akkor a kamionsofőr, akinek a hollandok adtak baj esetére egy telefonszámot, Gyuláról telefonált, és a telefon a móri lelkészi hivatalban csörgött. A sofőr elmondta, hogy miután nem jut be Románia területére, így jön és lepakol Móron. Hatszáz zsák tejport raktak be a rozoga iskolába. Hosszú időn keresztül, apránként hordták el a hollandok a tejport. Aki ment Erdélybe, útba ejtette Mórt. Egyszer aztán ezek a hollandok otthon elgondolták, hogy vesznek nekünk egy orgonát. Éppen a móri nőszövetség alakulása napján, 1993. január 11-én telefonált az egyik holland lelkész ékes német nyelven, hogy az adventi perselypénzből vesznek egy orgonát, csak mondjam meg, hogy milyet és mekkorát akarunk. Meglepettségemben megkérdeztem, hogy honnét tudja egyáltalán, hogy nekünk nincs templomi orgonánk? S akkor elmondta, hogy az ő presbitere vitt Mórról tejport Erdélybe, és beszámolt a móri vendégszeretetről és gyülekezetről, amelynek nincs templomi orgonája. Március 4-én meg is érkeztek egy középkategóriás Johannus orgonával, és kiderült, hogy nekik otthon nincs ennyire jó orgonájuk, mint amit nekünk hoztak. Ez engem nagyon megütött: nem maguknak vettek eggyel különbet, és adták oda a használtat. Azt mondta a lelkész, hogy nem tehették, mert megszentelt pénz volt, nem lehet másra költeni, mint amire adták. Nagy tanulság volt ez nekem: az adománygyűjtést ennyire komolyan kell venni! No, és akkor az orgonát hozó hollandok látták az iskola épületét, és kérdezték, hogy mit szeretnénk belőle, s mi elmondtuk, hogy gyülekezeti házat. Ők felajánlottak egy perselypénzt a javunkra, majd negyvennégyen személyesen eljöttek hozzánk építkezni úgy, hogy alapanyagra és saját költségeikre is hoztak pénzt. Abból eljutottunk a födémig úgy, hogy mi rászerveztük a saját gyülekezetünket, hívtunk egy sváb kőművest, hogy mégis értsen szót mindkét népséggel. Aztán kiderült, hogy nem tudnak olyan tempóval építkezni, mint ahány ember összegyűlt, így szerveztünk nekik programokat: kórházlátogatás, zeneiskola látogatás, bányalátogatás… Az idegennyelveket beszélő ifisek kísérték őket a helyszínekre, és ment minden szépen a maga útján. Végül így lett Mór városának holland testvérkapcsolata, sőt kórháznak, rézfúvósoknak, sportklubnak, óvodának, iskolának, még a bányászoknak is. Ez a közös építkezés megpezsdítette a mi gyülekezetünk életét is, mert a résztvevőket megcsapta az egyházi élet szele, és akik csak talicskatologatás miatt jöttek kezdetben, végül felnőttként konfirmáltak. A nőszövetségesek kivették a munkából a részüket, ők főztek a segítőknek nagyüstben az udvaron, hozták otthonról a keltésztákat és süteményeket. Pázmándiné Etuska nőszövetségi elnökünk akkor azt mondta, hogy mi olyan erősek lettünk itt most a holland-magyar összefogás idején, hogy kötelességünk a gyengébbeken segíteni. Amikor elkészült a Szolgáló Szeretet Háza, és megindult benne az élet, akkor olyan céllal indult, hogy a környező gyülekezetek konferenciáinak is adjon helyet. Ám nem csak helyszínt, hanem ellátást olyan módon, hogy a nőszövetségesek főztek rájuk. Így lettünk az egyházmegye missziói motorja.
Rengeteg gyakorlati dolgot csinálsz. Szoktál íróasztalnál ülni?
Konkrétan íróasztalom nincs, hanem van egy dolgozó sarkom, ahol a számítógépem és a nyomtatóm van, s jobbról-balról és még a fejem felett is polc van, millió cédulával körülrakva. Ez a dolgozóhelyem, ahol legalább napi két órát ülök. Egyébként, amit nekem le kell írni, azt előtte nagyon sokáig emésztem és fogalmazom magamban.
Szolgálatok és család mellett van időd hobbira?
Két dolgot nagyon szeretek, kötni és kertészkedni. Ha egy órát eltöltök a kertben, én teljesen felfrissülök. Vagy ha kötök, utána újult erővel folytatom, amit előtte abbahagytam. A kötésmintákat a fejemben alkotom meg, és az kimondottan jót tesz az agytekervényeknek, valamint a kezeimnek sem árt, ha mozognak.
Kötögető, klasszikus nagymama vagy?
Is. Mikor mi jön. Nem feltétlenül tutujgatom az unokáimat, csak annyira, amennyire ők igénylik. Főleg azért, mert két- és tízéves kor között van az öt unokánk. A mostanában elterjedt unokaimádást kimondottan ellenzem, mert az imádat nem a szeretés legfelső foka, hanem az egy külön fogalom. Másodünnepen szolgáltam a bölcsek imádatáról, és abba is belevettem, hogy az imádatnak az Úr Jézus Krisztusra kell irányulnia. Egyébként én egyáltalán nem vagyok ráhagyó nagymama, hanem következetesen szigorú vagyok. Például: ha itt vannak nálunk, akkor a leckekikérdezésből nem engedek. Képes vagyok száz fánkot megsütni nekik, de nem ajnározom őket.
Volt olyan dolog vagy döntés, amit megbántál?
Nincsen olyan, amit bánok, inkább olyan van, ami bánt, hogy így történt. Ezeket az eseményeket nem tudtam befolyásolni. Egyébként úgy neveltek a szüleim és nagyszüleim, hogy ha valakit megsértek vagy megbántok, akkor a felismerés után egyből kérjek bocsánatot, ezért sem hordozom ennek terheit. Lehet, hogy huszonnyolc éve, amikor hasnyálmirigy-gyulladásával életben maradt a férjem, akkor több időt kellett volna a gyerekeimre szentelnem. Csakhogy a férjem többször visszakerült a kórházba és szanatóriumba, és mindent ez alá rendeltem, s nem figyeltem minden rezdülését a gyerekeknek. De felnőttként a gyerekeimre rákérdeztem, és ők ezt nem élték meg hátrányként, nekik ez természetes volt. Hasonló ehhez a demens anyukám utolsó másfél éve. Nem tudtam még teljesen feldolgozni, hogy már akkor elvesztettem az anyukámat, amikor még élt. Nagyon fájó volt, hogy nem ismert meg. Hatodik éve, hogy meghalt, de még eszembe jutnak helyzetek, amiben türelmesebbnek kellett volna vele lennem. Nem szálltam vele vitába, de nem is hallgattam meg néha, hanem eltereltem a beszélgetést azokról a dolgokról, amiket rögeszmésen hajtogatott. Nem emésztem magam miatta, de bánt, hogy az én anyukám, Szakács Istvánné Gyöngyike, aki mintapapné volt Dunántúlon, akiről Németh Gyula le is írta ezt egy könyvben, teljesen elvesztette az emlékeit.
Mit javasolsz a most szolgálatra készülő teológushallgatóknak?
Csak olyan dolgot vállaljanak fel, amit el is tudnak végezni. A fiatal lelkésznek van egy olyan hevülete és lendülete, hogy nem méri fel az erejét, s a teljesíthetetlen feladat miatt később csalódás éri. Ennek a csalódásnak az elkerülése miatt mindig csak annyit vállaljanak be, amit végig tudnak vinni. Az egyházi vezetésnek is komolyan kell vennie, hogy a fiatalok is megfáradhatnak. Az, aki nem olyan családi háttérből jön, ahol erős lelki töltéssel veszik körül, hamar megkaphatja, hogy minek csinálod, hiszen egyedül gürcölsz. Ezt hallva valamiféle bizonyítási vágy erőt vesz rajtuk, és még többet akarnak felmutatni, végül belefáradva kiégnek. Fontos, hogy ne az emberek elvárásainak, hanem Isten elhívásának igyekezzenek megfelelni.
Sok dologban változott a világ a diplomád kézbe vétele óta. Van olyan, amire azt mondod, hogy jobb volt nélküle a pályád kezdetén?
Nem azt mondom, hogy nem kellenek a külső források, de leneveltük a gyülekezetet az adakozásról. Engem határozottan zavart, amikor régen azt mondták, hogy adjanak a hollandok, majd abból megcsináljuk, most meg azt mondják, hogy pályázzon a lelkész, aztán abból meglesz. Nem! Ha nem ad bele, akkor nem lesz a közösségnek szívügye az a tulajdon, és nem érzi magáénak, hogy fenn kell tartani, gondját kell viselni, meg kell tölteni élettel, lélekkel. Tehát nem bánom, hogy ez annak idején nem volt.
Ami még ilyen, az a Facebook. Régen nem voltak önmagukból kiforduló kommentelők. Néha a nőszövetség oldalán is ledöbbenek, mert azt gondolják, hogy akármilyen szókinccsel hozzá lehet szólni, és lehet osztani az észt. Sokan azt gondolják magukról, hogy a Facebookon olvasott anyagok hatására ők lettek a legjobb politikusok, legjobb orvosok, legjobb sportszakértők. Ennek nyomán a bibliai igazságokról is azt gondolják, hogy azokat ők majd a maguk módján értelmezhetik. Annak idején egy gyülekezeti tagnak nem jutott eszébe megkérdőjelezni, hogy Isten igazsága evidencia, az úrvacsora szent dolog, a templomi megjelenés a tisztesség általános határán belül maradjon vagy a művirág és a vasalást nem igénylő műanyag terítő nem való az úrasztalára. Ezek a világból szüremkednek be. Közben pedig kikopott „az első zsenge” megadása, azaz hogy Isten házába csak minőséget viszek be. Ez fájó pont nekem.
Ízig-vérig egyházban élő ember vagy. A gyermekeitek is gyülekezethez kötődő emberek?
Roppant érdekes, hogy mindnyájan elmesélték, hogy csalódtak a gyülekezeti tagokban, ki ebben, ki abban. De eljutottak arra a szintre, hogy nem emberekre nézünk, hanem Istenéi vagyunk. Sajnos nem húzóerők a gyülekezetben, mert az asszonylányaimnál a kisgyermekes időszakban a templomba járás nagyon megritkult, ugyanakkor az Isten iránti odaszánásuk megmaradt. A fiam külföldön él, egy katolikus országban, ahol katolikus templomba megy, de református maradt.
Zsinati Missziói Iroda vezetőként milyen hatást tudtál kiváltani?
Tarr Zoltán zsinati tanácsossal jól együtt tudtam dolgozni, mert sokat beszélgettünk, és ez engem inspirált. Arra sarkallt, hogy olyan javaslatokat tegyek, amitől az egyház megmozdul. Amikor megkaptam a kinevezésemet, püspök és főgondnok urak azt kérték tőlem, hogy azt csináljam országos szinten, amit eddig kicsiben tettem. Ez elismerése volt addigi szolgálatomnak. Nagyon sok lelkészt megismertem már addigra az országból, s szerettem volna azokat összekötni, akik hasonló szolgálatban voltak. Mert ha egy-egy csoport végez közösen missziói munkát egy területen, akkor egymást segítik, tanulnak a jó tapasztalatokból, s meg tudják osztani gondjaikat. Így folyamatok indulhattak el: lakótelepi-, szórványmisszióban, s kiszélesedhetett a már sok helyen jól működő társadalmi missziók szolgálatai, például a hajléktalan-, siket-, vak misszió. Bemutatkozásukat lehetővé tehettem a Zsinat előtt, megünnepeltük szolgálatuk kerek évfordulóit (lepra-, börtönlelkészi szolgálat, telefonos lelkigondozás). Úgy gondolom, abban volt a munkálkodásomnak hatása, hogy ezek a missziói szolgálatok megmaradtak a református egyházon belül, mivel a zsinati tagok jobban megismerték őket. Közvetítő voltam a terep és a zsinat között. S Krasznai Andrea reptéri lelkész előrelátásának köszönhetően megalakult egyházunkban a menekültmisszió is.
Ezek a közelmúlt eseményei. Látsz ilyen örömteli dolgot a mai református egyházban is?
Most annak örülök, hogy a négy püspök nagyon egy húron pendül. Nem színlelt, hanem lényükből fakadó egyetértés van közöttük. Az egymástól teljesen különálló megnyilvánulásaik is ugyanazon a hullámhosszon vannak. Ez most a református egyház életében kairosz, mert nagyon fontos az Isten ügye miatt, hogy félre tudják tenni „az én kerületem”-gondolkodásmódot, aminek önzés vagy széthúzás lenne a következménye. Én imádkozom is, hogy így maradjon.
Legyen ez a végszó, és kívánom, hogy legyen meghallgatott az imádságod! S ha elfogadod, kérdeznék még tőled néhány villámkérdést.
Természetesen!
Egyéni csendesség vagy imaközösség? Mindkettő, de az egyéni csendesség nekem mindig nagyon fontos.
Karóra vagy mobiltelefon? Karóra.
Debóra vagy Márta? Márta.
Könyv vagy füzet? Könyv.
Szarvas vagy galamb? Szarvas.
Felismerés vagy belátás? Belátás.
Márk vagy János evangéliuma? Márk.
Sál vagy nyaklánc? Sál.
Krisztus-himnusz vagy szeretethimnusz? Krisztus-himnusz.
Édes vagy savanykás? Sós!
Könyörgés vagy hálaadás? Hálaadás.
Előkészítés vagy lezárás? Életkoromból fakadóan: lezárás.
Köszönöm ezt a lendületes és erőt adó beszélgetést!