Biztos vagyok benne, hogy ha néhányan nem is hallották az idealizálás és démonizálás kifejezéseket, tökéletesen tudják, mit jelentenek a gyakorlatban. Legyen szó akár párkapcsolatról, akár egy új munkahelyről, munkaerőről, megéltük annak folyamatát, hogy az ideálisból valami nehezen elviselhető, talán pokoli élethelyzet lett.
Az új seprű jól seper, ahogy szokták mondani. Sokkal jobban, mint az előző. Az új férfi vagy nő sokkal szebb és okosabb. Jóval nagyobb benne a megértő szeretet, elfogadja és nem kiemeli a hibákat. Minden jel arra utal, hogy a lehető legtökéletesebb emberrel akadtunk össze. Csak jó lehet, ami vele kapcsolatos. Minden mozdulata kincs, szárnyalásra inspirál. Talán nincs is a földön hozzá fogható. Főleg, ha összehasonlítjuk azzal, amit korábban megéltünk. A lottóötös aprópénz ahhoz képest, hogy mekkora nyereség vele lenni. Ha még egy pár ilyen mondatot írnék, azt hiszem mindenkinek megfordulna a fejében, hogy ez egy tömény cukormáz. Annyira szép és annyira tökéletes, hogy az már hihetetlen. Mégis, mindannyian átéljük életünk során, hogy így tekintünk valakire. Ezt az időszakot nevezik idealizálásnak. Minden ideális, semmi kifogásolható nincs a másikban. Már-már zavarba ejtő a tökéletessége. Ha pedig valaki mást állít, azt halálos fenyegetésként éljük meg. Mondhatjuk rózsaszín ködnek is, ahogy a szerelem első időszakát szokták jellemezni.
Aztán ahogy telnek az évek, egyre inkább megszokott a másik jelenléte, a hormonok is lenyugszanak, bekopogtat a démonizálás. Ilyenkor már minden mozdulatot kritika kísér. „Elviselhetetlen, ahogy eszik. Nézni is rossz! A horkolás, ami kezdetben édes mackóbrummogás volt, kibírhatatlan zajjá vált. Régen szépnek tűnt, most meg olyan slampos. Volt idő, mikor udvarolt, ma már szólni is alig akar. Állandóan kontrollál, megjegyzést tesz a haverokra. Mintha nem is az az ember volna, akit megismertem.” Rengeteg ilyen és hasonló mondatot hallottam, ahogy emberekkel beszélgettem, és álszent volnék, ha magamat kiemelném ebből a tömegből. Szeretjük azt gondolni, hogy mi kivételt képezünk, csak a szomszéddal történhet ilyesmi, viszont tapasztalat, hogy hasonló szituációkra hasonló módon reagálunk.
Pont ezért újra és újra felteszem a kérdést: Hogyan jutunk odáig, hogy elromlik a kezdeti lelkesedés, aztán veszekedés, hosszú csend, esetleg válás lesz a vége? Hogy lesz valakiből, akinek a kezét el sem akartuk engedni, esküdt ellenség? Egy kolonc, akitől jobb minél előbb megszabadulni. Van visszaút, ha már elromlott? Mi kell hozzá?
Akármelyiket nézem, az idealizáslást vagy démonizálást, mindegyik romboló hatással van a kapcsolatra, mert nem a valóságot tükrözi. Persze egyik sem tudatos. Nem ébred közülünk senki úgy, hogy mától csak a legjobb vagy legrosszabb tulajdonságait emeli ki a másiknak. Ez egy folyamat, amit szép lassan előidéznek maguknak a párok. A valóság azonban ezen túl van. A valóság az, hogy olyan filterek ezek a kapcsolaton, amiket, ha nem növünk ki, megélünk olyan krízishelyzeteket, amelyekben mély sebeket okozunk vagy szerzünk. Együtt vagyunk felelősek egy kapcsolat működéséért vagy haláláért. Ezt nagyon nehéz meglátni, amikor a másik csak egy nagyon pozitív vagy végtelenül negatív tartományban mozoghat. Nem engedjük szabadon létezni így a maga valóságában. Mert addig csakis ő a boldogság forrása vagy minden bánat okozója. Ez viszont nem igaz!
A sokszor feltett kérdésemre, hogy mi vezet oda, hogy elromlik egy kapcsolat és szakítás lesz a vége, mindig az első szeretet elhagyásának képe adja meg a választ. (Az első szeretet elhagyásán pedig Isten szeretetének elhagyását értem.) Mégis hiszem, hogy a krízisben lévő házasságokat is meg lehet menteni kellő nyitottsággal és segítséggel, hogy vissza tudjanak találni ahhoz az első szeretethez, melyben megtapasztalták a csodát. Ehhez viszont elengedhetetlen látni a realitást, megélni, hogy teljes valónkban látjuk egymást. Olyan ez, mint amikor a vak Bartimeus ledobja felsőruháját, hogy Jézus meggyógyíthassa. Semmi nem indokolta, hogy levegye a ruhát magáról, hiszen a szeme volt beteg, de ezek szerint mégis le kellett vennie, hogy végül tisztán lásson. Gyógyulni és a valóságot látni nem lehet anélkül, hogy ne tudnánk levenni, elengedni ami a sérelmeinkhez kötöz. Csak azon lehet segíteni, aki akarja. A vak Bartimeus kitartóan kiáltott, hogy Jézus meghallja. Tett azért, hogy észre vegyék, mire van igazán szüksége. Újra átélni a csodát nem lehet úgy, hogy csak a másik aktivitására várunk. Könnyebb lenne, de nem lehet megspórolni a magunk erőfeszítéseit sem. Látni a teljességet egyszerre hívogató és félelmetes, de minden időben éltető és tovább lendítő erővel bír annak életében, aki nem felejti el.
Kapcsolatról, házasságról írtam, de ugye érzékeli a kedves Olvasó, hogy az élet nagyon sok területére alkalmazható lenne, hogy visszatérünk az első szeretethez?
