Majdnem húsz éves történet. Kezdő kórházlelkészként hamar megakasztotta a lendületemet, ha éreztem a hátam mögött megálló dolgozó szkepticizmusát, vagy ha konkrétan megfogalmazva még a kérdés is elért, hogy szerintem tényleg ezzel kell-e most zaklatni ezeket a szegény beteg embereket. Mert ez ugyebár szemlélet kérdése. És egy nehéz kérdés. Volt, aki tényleg nem kért az imádságból, de sokkal többen voltak, akik annak ellenére oldódást és vigaszt találtak az evangéliumban, hogy addig nemigen foglalkoztak vele. És persze voltak, akik egyenesen várták, hogy megálljon az ágyuk mellett végre egy pap vagy egy lelkész.
Látta ezt az az idősebb doktor is, akivel sokszor összefutottam az egyik osztályon, ahol főleg krónikus betegek feküdtek. Egy alkalommal odajött, épphogy csak rám pillantott, aztán szinte maga elé mondta halkan:
– Az Ervin atya, ismeri az Ervin atyát? Na, az Ervin atya a pártállami évek legnagyobb egyházellenessége alatt is jött minden nap. Nem kérdezte, hogy jöhet-e. Pedig akkor nemigen volt szabad jönni. Jött. Csendben ült le az ágy melletti székre. Néztek rá. Nem foglalkozott vele. Csak úgy mondom. Maga se foglalkozzon ezzel.
Ez a történet jutott eszembe most, ahogy csinálom a veteményest a kertben. És mert olyan összevissza, cikázó a gondolkodásom, eszembe jut egy – talán mexikói eredetű – mondás is:
„El akartak temetni minket, nem tudták, hogy magok vagyunk.”
Mert ugye az ember úgy küzd, hogy magasba emeli a zászlót, az Isten Fia pedig pokolra száll, amikor legyőzi a halált.
„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad; de ha elhal, sok termést hoz.” (János 12:24)
És elhalt. És sok termést hozott.
Dugdosom sorban az apró kis hagymákat a földbe. Vettem többfélét. Egyik évben kint felejtettem az egyik kis csomag lilahagymát a munkaasztalomon. Sütötte a nap, fújta a szél, nem kellett hozzá sok idő, kiszáradt. Amiket beraktam a földbe, azokból szép, kerek hagymák lettek.
Nehéz nekünk a föld. A lenti sötét. Feladni valamit, hagyni, hogy elenyészve mássá legyen, mint ami addig volt. Nehéz. Nem ezt akarjuk. Emelnénk a magasba inkább, vagy vinnénk győzelemre, a vállunkon cipelve, vagy a karjainkban. De van, ami akkor kezd el élni, ha elengedjük. Ha leengedjük oda, ahová már nem ér el a kontrollunk.
Kislány voltam még. A Mamával duggattuk a hagymát. Pont, mint most. Akartam látni, hogy másnapra mi lesz belőlük. Szépen, egyesével kiforgattam egy fél sort és csalódottan vittem mutatni a Mamának, hogy ezekkel bizony semmi sem történt. Délután újból kimentünk együtt és visszatettük őket a földbe.
– Ez nem úgy van – mondta a Mama. – Ezeknek idő kell. De esténként megöntözheted őket.
És azután mentem minden este a kiskannával, öntöztem.
A mag eltűnik. Amikor a földbe kerül, nem látványos. Nem heroikus. Nem diadalmas. Eltemetik. Sötétség veszi körül. Föld nyomja. Látszólag megszűnik létezni. És mégis: éppen ekkor kezdődik benne valami.
A keresztyén időszámítás már nagyböjtbe fordult és a böjt pontosan ezt a képet kínálja: eltemetni valamit önként, hogy élet fakadjon belőle.
A világ logikája egyszerű: ami eltűnik, az veszteség. Ami föld alá kerül, az halál. Az evangélium logikája paradox: ami önként föld alá kerül, az átalakul.
A mag nem azért él, mert elkerüli az eltemetést, hanem mert vállalja. A külső szem számára pusztulás történik. A valóságban szerkezetbomlás és újrarendeződés.
A nagyböjt nem spirituális hangulat, hanem ilyen szerkezeti átalakulás. Valamit elengedni. Valamit letenni. Valamit nem továbbvinni. Egy sértettséget. Egy haragot. Egy önigazoló történetet. A közöny kényelmét.
A tavasz nem varázslat. Nem egyik napról a másikra történik. A látható zöld csak annak a jele, ami hetek óta zajlik a föld alatt. A keresztyén élet tavasza is így működik. Előbb belül történik valami. Előbb megreped a keménység.