„Ki vétkezett? Ez az ember vagy a szülei, hogy vakon született?” – kérdezték Jézustól a tanítványok. Mintha mindig szükségünk lenne egy bűnbakra, mert azt gondoljuk, minden másság mögött lennie kell valakinek, aki elrontott valamit. Talán ugyanezt a kérdést teszi fel magának minden anya is, amikor először szembesül azzal, hogy a gyermeke nem úgy fejlődik, nem úgy mozog, nem úgy tanul, vagy nem úgy érzékeli a világot, mint a többiek.
Az én gyerekem más. Ebben az egyetlen mondatban annyi fájdalom, félelem és önvád tud összesűrűsödni, hogy szinte alig kap benne levegőt az ember. Az érzés, amit ma szeretnék kiemelni az önvád.
Amikor a lányomra terpeszpelenkát és Pavlik-kengyelt kellett adni, vele együtt sírtam. Egy állandóan izgő-mozgó babát leszíjazni nem az anyaságról szőtt álmaim közé tartozott. A vizsgálatok után az járt a fejemben, hogy biztosan én rontottam el valamit. Talán rosszul étkeztem a várandósság alatt. Biztos nem figyeltem eléggé. Én voltam, aki rosszul fektettem vagy mozgattam. Az én hibám. Az anyai szív elképesztő gyorsasággal talál magának bűntudatot és fúrja egyre mélyebbre magát benne.
Pedig a másság első pillanata valójában egy gyászfolyamat kezdete. El kell gyászolni azt a gyermeket, akit a képzeletünkben már annyiszor láttunk futni, versenyeket nyerni, könnyedén beilleszkedni, sikeres és gondtalan életet élni. El kell engedni a szépen dédelgetett álmokat, hogy helyet adhassunk a valóságnak és annak a gyermeknek, aki előttünk áll. És a másság nem csak a súlyos fogyatékosságot jelenti. Egy dundi gyerek, egy diszlexiás kisiskolás, vagy egy figyelemzavaros kamasz már résnyire kinyitja a másság ajtaját. Érezhetővé válik a megkülönböztetés, az összehasonlítás és a címkézés. A nagyobb fokú fogyatékosság pedig sokszor olyan, mintha valaki ránk csapta volna a szépreményű jövő ajtaját.
Mifelénk az idősebb generáció még gyakran használja a „hibás” szót. Hibás a szeme, vagyis kancsal. Hibás a keze, mert hiányzik a kézfeje. Hibás, mert autista vagy értelmi fogyatékos. De ki a hibás? A gyermek? A szülő? Az anya, aki hónapokig hordta a szíve alatt?
Jézus válasza meglepően egyszerű: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei.” Nem minden szenvedés mögött áll bűn, és nem minden betegség mögött áll mulasztás. Vannak történetek, amelyekben az irgalom és a szeretet a feladat. Mégis olyan világban élünk, amely a hibátlant ünnepli. Ideális férfi, tökéletes nő, makulátlan kapcsolat, gyönyörű gyermek, akivel dicsekedni lehet. Ahogy a boltban a hibátlan almát keressük, úgy várjuk el az élettől is a tökéletest.
És közben észrevétlenül megtanuljuk, hogy ami sérült, az kevesebbet ér. Pedig nem igaz.
Gyerekkoromban a falunkban élt Mózsi bácsi, akinek könyöktől lefelé hiányoztak a karjai. A háborúban hátrahagyott gránátok sok kárt okoztak évekkel később is. Egyszerű játszadozó gyerek volt, akinek hirtelen megszakadt az addigi élete. De felnőtt, sőt, bácsi is lett belőle. Mi gyerekek persze megbámultuk. Kíváncsiak voltunk, mert ritkán láttunk ilyet. De nem félelemmel és nem is megvetéssel néztünk rá. Senki sem tanított minket arra, hogy sajnálni kellene. Egyszerűen tudtuk: neki ezzel kell együtt élnie, és ugyanúgy ember, ugyanúgy része a falunak, ahogy mi, és ugyanúgy értékes ő is, ha nincsenek is kezei. Talán ezt a természetességet veszítjük el felnőttként.
A fogyatékosság, a betegség vagy bármilyen testi-lelki tökéletlenség nem erkölcsi kudarc, de még csak nem is szabad, hogy szégyenfolt legyen. Az ember értékét nem az IQ-ja, a kromoszómái, a mozgása vagy a külseje adja, hanem az, hogy ember. Nem az a bűn, hogy valaki más, hanem az, amikor kevesebbre tartjuk a mássága miatt. Amikor életre méltatlannak ítéljük azt, akit Isten méltónak talált az élet ajándékára. Az a bűn, ha a vád, az előítélet vagy a közöny mélyebbre taszít egy családot, amelynek amúgy is elég nehéz.
Ki tehet róla, hogy más? Senki. Ki tehet érte? Mindannyian.
A szóhasználatunkkal, a tekintetünkkel, az empátiánkkal, azzal, hogy nem sajnáljuk vagy elfordulunk tőle, hanem természetesen elfogadjuk. A másság emlékeztet bennünket arra, hogy a tökéletesség a szeretetben mutatkozik meg.
És talán egyszer minden anya ki tudja majd mondani önvád nélkül:
Az én gyerekem más. És pontosan ezért is végtelenül szerethető, pótolhatatlan és felbecsülhetetlen érték.
