Van egy keserű mondás egyházi körökben, mely szerint minden történelmi felekezet lelkészeinek megvan a maguk jellegzetes bűne: az evangélikusok elválnak, a katolikusok isznak, a reformátusok pedig öngyilkosok lesznek. Ezt a mondatot persze semmilyen statisztika nem igazolja, inkább tapasztalaton alapuló, sötét egyházi folklór, amely nem annyira a felekezetekről, mint az elhallgatott sebeinkről beszél, – noha nem is tudom megmondani, hogy hány kollégám ilyenfajta halálhíréről hallottam már. Minden egyháznak, minden embernek vannak olyan sebei, amelyekről csak akkor kezdünk beszélni, amikor már nem lehet segíteni – vagy akkor sem.
Az öngyilkosság régi magyar betegség. Alföldi emberként tudom, hogy nincs család, amely ne lenne érintett benne – az enyém is, többszörösen. A Nyíregyháza és Pécs között húzott képzeletbeli vonaltól délre többszöröse az öngyilkosság aránya, mint északra. 2020-ban százezer lakosra a Dél-Alföldön 25, Nyugat-Dunántúlon 13 ilyen haláleset jutott. Hogy miért? Talán a rossz minták miatt is. Ha valaki úgy nő fel, hogy több ismerősét így veszíti el, akkor számára válsághelyzetben ez valódi megoldásnak tűnik. Ebben a kultúrában az ember, (pláne a férfi) nem kér segítséget (pszichológushoz csak a bolondok járnak), hanem felakasztja magát a padláson.
Van azonban jó hír is. Magyarországon 1990-ben 4133-an, 2024-ben 1601-en haltak meg öngyilkosság következtében. Ez csaknem 61 százalékos csökkenés, amely azt bizonyítja, hogy az öngyilkosság nem valamiféle megváltoztathatatlan nemzeti átok, ebből az ördögi körből ki lehet törni. A megelőzés, a pszichiátriai ellátás, a társadalmi változás és az emberi kapcsolatok minősége igenis számít. A javulás ellenére minden egyes szám mögött egy ember áll, amögött pedig egy család, amelynek életében a kérdés örökre lezáratlan marad, és kénytelen viselni a sebesüléshez kapcsolódó némaságot.
Nemcsak a rossz mintákat, és az apáról-fiúra szálló bűnöket kell okolni, hanem egymásra rakódó történelmi, társadalmi és lelki tényezőket is érdemes keresni. A magányt, a gazdasági bizonytalanságot, a nemzeti pálinkában keresett terápiát, a segítség nehéz elérhetőségét, a férfiak érzelmi némaságát, valamint azt a sokfelé ma is tisztelt tartást, amely erénynek tekinti a szenvedés szó nélküli elviselését és az elrejtett könnyeket. Családokon belül akár maga az öngyilkosság is továbbadott válságkezelési mintává válhat. A „bús magyar lélek” és a „kálvinista komorság” költői magyarázatok, de nem mentenek meg senkit.
A súlyos depresszió nem egyszerű szomorúság, még kevésbé hitetlenség. Beszűkítheti az ember látását annyira, hogy már nem a halált akarja, hanem az elviselhetetlenné vált fájdalom végét, és képtelen más kijáratot észrevenni. Ilyen állapotban szabadsága és beszámíthatósága súlyosan sérülhet. Éppen ezért nem mondhatunk ítéletet azok felett, akik így vetnek véget az életüknek. Kívülről nem tudhatjuk, mi maradt addigra a szabadságukból. Lehet, hogy a betegségtől, a fájdalomtól, a függőségtől, a szégyentől vagy a kilátástalanságtól már szinte minden választási lehetőségüket elveszítették, és az önkezű halált – rettenetes módon – szabadságuk utolsó mozzanataként élték meg. Az egyetlen dologként, amely felől még maguk rendelkezhettek. Ettől a tett nem lesz helyessé, de az ember fölötti ítélet méltatlanná válik. Még a római katolikus katekizmus is hangsúlyozza, hogy a súlyos pszichés zavar csökkentheti a felelősséget, és nem szabad kétségbe esnünk az önkezükkel meghaltak üdvössége felől. Reformátusként pedig különösen is tudnunk kell, hogy az üdvösség nem az ember utolsó (nem is biztos, hogy) tudatos cselekedetének minőségén nyugszik, hanem Krisztus kegyelmén. Az öngyilkosság tragikus tett, de nem erősebb Krisztus váltságánál. Az elhunytat arra az Istenre bízzuk, aki nálunk jobban ismeri szenvedését, szabadságát és megkötözöttségét.
A lelkész helyzete különösen veszélyes lehet. Állandóan látható, mégis gyakran magányos; másoknak kell reményt hirdetnie akkor is, amikor önmagában már semmit sem talál belőle. Attól félhet, hogy depresszióját hitetlenségnek, gyengeségét alkalmatlanságnak tekintik, ezért éppen annak a legnehezebb segítséget kérnie, aki hivatásszerűen másokat segít. Mindent megtesz, hogy kifelé eljátssza azt, hogy rendben vannak a dolgai, és amikor már nem lehet tovább fenntartani, akkor történnek ilyen tragédiák. Az egyház bűne nem az, hogy egyik lelkésze megbetegszik vagy összeroppan, hanem az, ha fenntartja a sérthetetlen és tökéletes lelkipásztor hamis eszményét, és olyan közeget teremt, amelyben a szenvedést csak a temetés után lehet kimondani.
A megoldás első lépése talán egyszerűen az volna, hogy merjünk beszélni az öngyilkosságról. Beszéljünk azokról, akiket így veszítettünk el, ne csak suttogva, szégyenkezve és ne ítélkezve, mintha haláluk módja kitörölné mindazt, akik előtte voltak. Merjük egymástól is megkérdezni, hogy voltak-e már ilyen gondolataink, hányszor jutottunk el a reménytelenségnek arra a pontjára, ahol úgy éreztük, jobb volna nem élni tovább, és végül miért nem tettük meg. Ki vagy mi tartott vissza bennünket: egy ember, egy mondat, a hitünk, a félelem, a felelősség, vagy egyszerűen az, hogy valamiképpen túléltük az éjszakát? Ezeknek a történeteknek a kimondása nem népszerűsíti és nem teszi elfogadhatóvá az öngyilkosságot, de megtöri körülötte a szégyen és a hallgatás falát. Mert amiről nem lehet beszélni, abban az ember könnyen végzetesen egyedül marad és eltéved.
Az önkezű halál után az itt maradók őrzése és gondozása az egyház feladata. Régen a temetőárokba, a szemétkupac mellé, akár szertartás nélkül temették, akik így hagyták el a világot, még tovább növelve a gyászolók fájdalmát és szégyenét. Hála Istennek, ez már nem így van. Az is számít, ha nem „öngyilkosról”, hanem öngyilkosság következtében meghalt emberről beszélünk, mert egy egész életet nem lehet az utolsó tettére szűkíteni. A hozzátartozókban a gyász döbbenete mellé harag, szégyen, bűntudat, elhagyatottság, sőt néha megkönnyebbülés is társulhat. Nem kell gyors választ adni a miértre, mert gyakran nincs teljes válasz. Viszont kegyetlen azt mondani, hogy Isten így akarta, az elhunytnak nem volt elég hite, bűnös volt, önző volt, elkárhozott, vagy most már jobb neki. A temetésnek őszintén, de tapintatosan kell beszélnie a halálról, az elhunyt egész életét Isten irgalmába helyezve, és hangsúlyozva az itt maradóknak, hogy mindig van másik lehetőség. A lelkigondozás pedig nem érhet véget a sírnál, folytatódnia kell a következő hónapokban, ünnepeken és évfordulókon is, figyelve arra, hogy a hátrahagyottak maguk is veszélyeztetetté válhatnak. Ezt posztvenciónak hívják: a tragédia utáni gondoskodás egyben újabb tragédiák megelőzése is.
Nem az a fontos, melyik felekezet lelkészeinek mi a jellegzetes bűne. Sokkal inkább az, hogy az egyház képes-e olyan közösséggé válni, amelyben az embernek nem kell tönkremennie, innia vagy meghalnia ahhoz, hogy végre kiderüljön róla: már régóta nem bírta egyedül. Az egyház feladata az élet őrzése, hogy ne történjen tragédia, ám ha mégis megtörténik, akkor az itt maradók őrzése a tragédia után. Nem tud minden halált megakadályozni, de megszüntetheti a szégyent, amely miatt az ember nem mer segítséget kérni, és hirdetheti, hogy sem élet, sem halál, sem mélység nem választhat el bennünket Isten szeretetétől.
Válság esetén anonim módon hívható a református egyház telefonos lelkigondozó szolgálata: ingyenesen hívható zöld szám: +36 80 294 844; vonalas szám: hívható mindennap 17-01 óra között: +36 1 201 0011
