Van valami különös korunk gondolkodásában. Persze több különös is van, de ez most szinte a szemünk előtt növi ki magát.
Arra gondolok, hogy egyre többen vannak, akik sem Istent nem akarják, sem a vele való kapcsolatot, de valamiféle örök létformára jogosultnak érzik magukat. Ők azok, akik a kereszténységet pont azért hajigálják kővel, mert azt meri mondani, hogy az embernek, mint Istennel szembeszegülő, tőle elforduló, őt megtagadó teremtménynek nincs jogosultsága sem az örök életre, sem semmi hasonlóra, hanem mindenestül fogva megváltásra szorul. Erre befeszül az ego és felháborodva kéri számon:
– Mit képzelsz te? Ki vagy te? Milyen alapon mersz megkérdőjelezni?
Igen. A keresztény tanításnak talán ez az egyik legnehezebben elfogadható állítása a mai ember számára. Hogy nem jogosultságaink vannak Isten előtt, hanem szükségünk van a kegyelmére.
Korunk egyik legkülönösebb jelensége, hogy miközben egyre kevesebben akarnak hallani Istenről, egyre többen veszik természetesnek az örökkévalóságot.
Nem feltétlenül a mennyországot, nem a feltámadást és pláne nem az Istennel való közösséget. Hanem csak úgy az örökkévalóságot. Hogy a halál után folytatódik a történet. Találkozik az elhunyt szeretteivel, hatalmas szeretet veszi körül, átöleli a fény és hasonlók. Vagy beleoldódnak a mindent magába foglaló kozmikus tudatba, az ősvégtelenbe, a legmagasabb szintű energiába, esetleg egy mindent is megoldó fejlettségű technológia világába ragadják magukkal az UFO-k, vagy ahogy mostanság hívják őket, az UAP-k. De a lényeg, hogy valamilyen formában tovább élnek.
Szóval a materializmus a nagy átlagnak nem jön be. Keveseknek elég, hogy fa lesz belőlük, meg fű, esetleg virág, amire rászállnak majd a lepkék.
A legtöbben a személyiségük továbbélésében reménykednek. Persze szigorúan semmi kereszténység, semmi Jézus Krisztus!
Mintha az emberiség azt mondaná: Istent nem kérjük, de az örökkévalóság, az jár.
A Prédikátor könyvének 3. részében van a titok nyitja, és a jelenség magyarázata: „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta” – mondja az író Istenről. Azaz nem mi találtuk ki ezt a kérdést, nem kulturális örökségként kaptuk, de nem is a haláltól való félelem szülte megoldási kísérletünk ez. Hanem úgy vagyunk megalkotva, hogy nem tudunk megelégedni a mulandósággal.
Tudjuk, de legalább sejtjük, hogy több van annál, mint amit látunk. Érezzük. Ahogy a dal is mondja: kell ott fenn egy ország … Ha zavarosan is, de a legtöbben hisznek valamiben.
Ugyanakkor a Prédikátor rögtön hozzá is teszi a mondat második felét: „de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait.” (3:11) – Ez a mi helyzetünk. Látjuk a horizontot, de nem látjuk a teljes tájat.
Talán ezért keresünk olyan sokfelé.
A keresztény tanítás azonban itt egy meglepő fordulatot tesz. Nem azt mondja, hogy az ember legmélyebb szüksége az örökkévalóság, hanem azt, hogy az ember legmélyebb szüksége Isten. Az örökkévalóság utáni vágy csak jelzőtábla, és nem a cél.
Jézus nem azt mondja, hogy az örök élet végtelen létezés, hanem ezt mondja:
„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent…” (János 17:3)
Az örök élet tehát nem elsősorban időtartam, hanem kapcsolat.
És itt érdemes megállnunk egy pillanatra hívő emberként is.
Mert könnyű észrevenni a világ körülöttünk lévő tévedéseit, de sokkal nehezebb felismerni a sajátjainkat. Hiszen velünk is előfordul, hogy jobban vágyunk Isten ajándékaira, mint magára Istenre.
Vágyunk a békességre, a gyógyulásra, a védelemre, a válaszra, a megoldásra, az áldásra … És vágyunk az örök életre.
Kívánjuk az ajándékot, és közben sokszor észrevétlenül háttérbe szorul az Ajándékozó.
Pedig a hit lényege nem az, hogy Isten ad valamit nekünk, hanem az, hogy önmagát adja.
Talán ezért olyan fontos újra és újra feltennünk a kérdést: Valójában mi mire vágyunk?
Az örökkévalóságra vagy az Örökkévalóra?
Mert a kettő nem ugyanaz.
