Néha, amikor elnyűttnek látom a hittanosaimat, eljátsszuk, hogy jókedvünk van. Valaki elkezd szándékosan, teljes erőből nevetni, aztán kapcsolódunk hozzá. Benne van a hócipő teljes tartalma a frusztrációtól kezdve minden félelmen át, egészen a közönyig. Persze egy idő után már nem kell erőltetni a nevetést. Nevetünk egymáson, majd egymással. Kiadjuk magunkból, amit szavakkal talán meg sem lehet formálni.
Mert van, hogy elveszítjük a szavakat. Akarunk jelen lenni a másik életében, valami mégis akadályozza a kapcsolatot. Pedig, amikor látszólag nincsenek szavaink egymáshoz, akkor is rengeteg a mondanivaló. Millió érzés dobban a szívben, ami elvész a lélek csendjében végül. Belső monológok fogalmazódnak meg, egész regények íródnak napi rutinról, időjárásról, sikerekről és kudarcokról. A semmi szavában drámaian omlanak össze hegyei a csalódásnak és hangtalanul épülnek falak. Válaszfalak, amik hangszigetelnek, érintés szigetelnek, figyelem szigetelnek és szeretet szigetelnek. Nem jó ez így.
Szigetel: „sziget” és „el” diszharmonikus találkozása fényévnyi távolságot robbant közöttünk, hogy az űr hideg vaksötétjében, mint valami fekete lyukban fuldokoljunk önmagunk szóóceánjában. Nem jön onnan elő csak a semmi. Energiatakarékos állapotnak tűnik, de szörnyen kimerítő. Fizikálisan és lelkileg is rombol, állandó bizonytalanságot szül. Földi pokol, amibe kellene egy kis fény, hogy sikerüljön kilábalni belőle.
Különösen szeretem ezért a zsoltáros szavát: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (119. Zsoltár) Isten igéje, az Ő szava mindig abban az intenzitásban jelenik meg, amire éppen szükség van. Nagy és erős hang, vagy halk és szelíd szó. Egész széles a tartománya hallhatóságának, ami a káosz csendjét úgy töri meg, hogy a rendezettség és békesség felé irányítja a figyelmünket. Visszavezet az első szeretethez, hogy mikor a káosz csendjében elszigetelődve gubbasztunk, igéje mécsesként lépésről lépésre mutassa az utat az összhang állapota felé.
Egyszerre világít önmagára és egy aprócska szeletére a sötétségnek, aki gyertyát fog kezében. A legsötétebb éjben is fénylik ezért arca, van önbizalma, mert tudja, kicsoda ő a nagyvilágban és tudja, bátran léphet, mert van hova. Úgy tűnik, ingoványos terepre téved, aki kilép a csónakból a hullámzó tengerre Isten igéjét követni, ahogy Péter is tette, valójában azonban soha nem volt még annyira stabil egy lépte sem, míg nem Jézusra figyelt.
Mert szótlanságunk oka legtöbbször a bizalom és az önbizalom hiánya. Az olyan gondolatok, mint „felesleges bármit is mondani, úgysem figyel rám” vagy „nem szóltam, mert úgy tűnik, nincs rám igény” inkább vágyai annak, hogy aki nekünk fontos, jelen legyen, értő figyelemmel hallgasson meg. Hogy tudjuk, kik vagyunk mi egymásnak és mekkora felelősséggel tartozunk egymásért. Legyen közel!
Ránk, nőkre mondják, hogy a legfontosabb, amit egy párkapcsolatban keresünk a biztonság. Ezzel teljesen egyet tudok érteni, bár hozzáteszem, mindannyian erre vágyunk akár nők, férfiak, vagy gyerekek vagyunk ebben az állandóan változó világban. Ahol viszont van biztonság, ott van stabilitás és kiszámíthatóság is. Ott lehet hosszú távra tervezni. Reggel reménnyel lehet elindulni a napi feladatok elvégzésére, este pedig nyugodtan lehet lefeküdni, mert megvan benne az a biztonságérzet, hogy ami körülvesz, van és lesz is. Az otthon, a család, társ, aki szeret van és lesz.
Az üdvbizonyossággal tudnám összekapcsolni a kontrollmánia helyett, mert nem arról szól, hogy feltétlenül tudni akarjuk minden rezdülését az eljövendőnek, hanem a tudatról, hogy ami van, mindig van. Bármi történjék, van és soha el nem múlik. Az idő múlása bölcsességre és alázatra tanít bennünket, de soha ki nem irtja a legmélyebb vágyat, hogy a lényeg, a szeretet megmaradjon örökre. Ha minden más el is múlik, mi egymásnak megmaradjunk.
Erre a már-már szorongató vágyra válasz Isten azon szava, ami beszél nekünk mennyei hazáról, közösségről, közelségről. El nem múló biztonságról és stabilitásról az örökkévalóságban, ami már kész van. A mennyország tehát nem más, mint az összhang állapota. Nem a halott csend, hanem az ige cselekvő, történő és létező valósága.
