Indiában egy ügyvéd beperelte a szüleit amiatt, hogy életet adtak neki. Mert ő nem kérte ezt. Őt nem kérdezték meg. Nem dönthetett az élete felől. Amikor ezt a hírt olvastam, akkor azt gondoltam, hogy ez egy elszigetelt jelenség. De kiderült, hogy szervezetet is hoztak létre, akik hasonlóan gondolkodnak.
Ráadásul nálunk is vannak hasonlóan gondolkodók, ha nem is ennyire végletesen. Egy pszichológustól azt kérdezik, hogy tartoznak-e a gyerekek, hogy felnevelték őt a szülei? Abból indul ki a beszélgetés, hogy szerinte nagyon sok szülő azért vállal gyermekeket, hogy majd idős korukra legyen kire támaszkodniuk. Mert sok áldozattal, lemondással jár a gyereknevelés. Akkor ajándékul adják, vagy várnak valamit cserébe?
A pszichológus válasza az, hogy egy gyermek sem kérte, hogy megszülessen, de ha már megszületett, akkor a szülő tartozik felelősséggel érte. A szülő dolga, hogy felnevelje, részesítse oktatásban, kielégítse a szükségleteit. Alapvető dolog és ezért nem kell hálásnak lennie a gyereknek. A szülő ne várjon semmit.
Azután még hozzáteszi, hogy alapvetően érthető a szülő keserűsége, amikor a gyermekeket felnevelte és akár megszűnik a kapcsolat, vagy minimális érdeklődés van a gyermekek részéről a szülő felé. Mert a társadalom a hibás, aki azt érezteti, hogy gyermek nélkül értéktelen vagy, és nyomást gyakorol rád, hogy gyermeket vállalj.
Még megfejeli a gondolatmenetét azzal, hogy bizony a szülők bűntudatot ültetnek el a gyermekekben, ha meg merik említeni az évek alatt hozott sok áldozatot. Sőt a szülők toxikusak is lehetnek, és akkor szinte kötelessége és lehetősége elhagyni a gyermekeknek őket.
Alapvetően sok kis részigazság van ebben a gondolkodásmódban. De valami hiányzik. Rossz a kérdésfelvetés, a szemléletmód.
A másik fél is mondogatja a magáét. Egy down kóros gyermek édesanyja mondta, hogy nagyon szereti a fiát, de ha tudta volna, hogy ez mivel jár és lett volna diagnosztika, akkor abortuszra ment volna. Az egész életük azzal telt, hogy óvják, nevelgessék. Semmit nem tudtak csinálni. Most pedig van egy másik fiuk is, akire súlyként fog nehezedni, ha ők meghalnak.
Szintén mesélik, hogy gyermekeik nem akarnak önállósodni és ott maradnak a szülők nyakán, hogy kötelesek őket eltartani. Nem egyszerűen lakhatást biztosítani, de még szenvedélyeikbe is segítsenek be, mint cigaretta, kábítószer, mert ők nem dolgoznak, mert nincs kedvük hozzá. Nem érzik az elhívatást a munkára. A szülő sincs alárendelve a gyermekének.
Ismét a kérdésfelvetéssel van gond, és a szemléletmóddal. Ma olyan társadalmat alakítottunk ki, ahol az egyén az egyedüli viszonyítási pont. Nem a közösség, a nemzedékek láncolata fontos. Hol vannak már azok az idők, amikor fontos volt a család, a múltja, a megmaradása, a jövője. A mai modern ideológiák kifejezetten az egyén és annak szabadságát hangsúlyozzák. Ebben a felfogásban mindig mindenkinek igaza lesz, aki hangosabban és erőszakosabban tudja az érdekeit képviselni.
A mai kultúrának, a bonyolult társadalomnak a megmaradásához, szabadságához bizony áldozatra és fegyelemre van szükség. Ezt elődeink tudták. Nem egy nemzedékre terveztek. Tudták, hogy nem velük kezdődött és nem velük végződik az élet, a küzdelem, a harcaik. Közösségnek hívják, nemzedékek láncolatának. Nem tudom, miért vagyunk meglepve, hogy ez egy létező dolog. Miért is kellene feladni a közösségeinket, a nemzedékeket. Miért kellene csupán egy nemzedékben gondolkodni. Miért ne lehetne úgy nevelni a gyermekeinket, hogy ők is részesei mindennek, és felelősek azért, hogy tovább vigyék.
A mai modern, posztmodern, vagy posztmodern utáni gondolkodásmód az egyénnek azt mondja, hogy azt csinálsz, ami jól esik. Addig csinálod, amíg tetszik. Jogod van hozzá. Nem számít szülő, gyermek, nagyszülő, unoka, nemzedékek. Semmi. Csak te vagy és az elérendő céljaid.
Azt nem tudhatom, hogy miképpen lesz uralkodóvá ez az eszmecsoport, hogy milyen külső okai vannak. Túl sokan élünk a földön? Szétszóródunk? Nem maradunk együtt, azonos kultúrájúak? Megadjuk az egyének jogát a szabad döntésekhez, de a közösségeknek ugyanezt a jogot már nem. Bizonyos körülmények között másképpen működik az ember közösségi pszichéje? Van az a helyzet, amikor már nem lehetséges másra is figyelni?
Bármit el tudok fogadni, csak az a bajom, hogy mindig valamiféle ideológiával meg lehet magyarázni, hogy miért van mindig egy bizonyos csoportnak igaza, és a többieknek miért kell mindig alávetnie magát nekik.
Most olyan társadalom formálódik, ahol elviekben a legnagyobb szabadságban élünk, mert a családi kötelékektől is meg lehet, és talán kell is szabadulni. De közben minden lépésünket figyeli a mesterséges intelligencia. Pontosan tudják, hogy milyen internetes oldalon jártam, mit olvastam, mennyi ideig tartózkodtam ott. Ismerik az elektronikus ujjlenyomatomat. Mindent a technika és a piac ural. Minden percre pontosan kiszámítanak, és mégis mindenhonnan elkésünk. Nincsenek következmények. De a tevékenységünkön, keresetünkön, érdeklődésünkön keresztül mégis irányítanak minket. Önként szolgáltatjuk ki magunkat minden külső meghatározó tényezőnek. A bankok zárolhatják az elektronikus számláinkat. Az automatizmusok kiveszik a kezünkből a döntési lehetőségeket, de egyúttal a tulajdont is, mert nem vállalhatunk olyan dolgokért felelősséget, amelyet nem mi irányítunk felelősségünk teljes tudatával.
Az új mesterséges világ szabadságot ígér, és az egyén kiteljesedését. Gondolkodásmódja szándékosan, vagy tudatlanul a bevált közösségek ellen irányul. De mégis egy falanszter jelenetben találjuk magunkat, ahol a steril utópiában üveges szemmel mosolygunk. De ez nem természetes.
Létrehozzuk a millió kisistenek világát, ahol mindenki kisistenke lehet, az ehhez tartozó ál-érzésvilágot, álomvilágot mellérendeljük. Lásd az internet, virtuális valóság bugyrait. Amikor azt mondja valaki, hogy most játékban vagyok, és nem tudok segíteni, akkor már el is érkeztünk a véghez. Most kellene megfogni valamit és csinálni valami olyat, amely holnap lehetővé teszi a szánkon át az inputot, az ennivaló bevitelét és így a további életet. De játékban van a virtuális valóságban.
Mi is a probléma azzal a gondolkodásmóddal, amely ilyen kérdéseket tesz fel, hogy a gyerek végül felelős-e, vagy tartozik-e a szüleinek? Az, hogy nem összefüggéseiben látja a világot.
Mi azt mondjuk, hogy Isten teremtette a világot, és van benne felfedezhető értelem, összefüggés, és részesei vagyunk. Ez az identitásunk. Odatartozunk. Mert Isten magáénak vall. De ezzel így voltak az őseink is, és reménység szerint így lesz ez a leszármazottainkkal is. Egy közös test tagjai vagyunk kezdetektől fogva, a világ végéig.
