Erlitz Anita lelkipásztor nem tétlen fajta. Horgol és köt, horgászik, kertészkedik és költ, gyülekezetet gondoz és plántál, és péntekenként írásai jelennek meg a Meg van írván. Partiumban gyökerezik és Dunántúlon gyümölcsözik, ahol ács férjével szeretetben nevelik kamasz lányukat. Olyan nő, akinek lendülete és eltéríthetetlensége érezteti, hogy Isten áldásával járja útját. Ismerje meg az olvasó Csorna és Győrszemere lelkipásztorát!
Írásaidban fel-felbukkan személyes történetedből egy-egy szelet. Kérlek, ezeket a szeleteket összekötve mesélj a gyermekkorodról!
Partiumban születtem 1987-ben. Nem az erdélyi Székelyföldről, hanem Szilágyságból, a Zilah melletti Sarmaságról származom, tulajdonképpen egy bányászcsaládból. A településnek volt egy telepi része, ahol mi is laktunk, ez egy a románokkal betelepített társasházas rész volt, és volt maga a falu, a magyar rész. Szegényen éltünk, de ez nemcsak a mi családunkra igaz, hanem igaz volt az egész településre. Ezért ez akkor nem tűnt fel, mert átlagos életszínvonal volt. Volt lakásunk, de mellette volt egy kicsi földünk és voltak állataink is. Tizenkét éves voltam, amikor átköltöztünk Partiumból a Kisalföldre, Győrbe. Hárman vagyunk testvérek, és én vagyok a középső lány. Mi itt élünk a szüleinkkel, de a nagymamám, nagynéném és nagybátyám ott, Partiumban.
Sarmaságon templombajáró volt a családod?
Akkor Sarmaságon még csak egy templom volt, a tiszta magyarlakta területen, ahova mi felgyalogoltunk. Nem mondom, hogy minden vasárnap, de igyekeztünk minél többször menni. Ez főleg időjárás függő volt, mert autónk nem volt, buszközlekedés nem volt, és ha esett, akkor nem indultunk útnak a kb. négy kilométerre lévő templomba. Nővérem még ott konfirmált. Kisiskolás koromban, a kilencvenes évek elején kezdtek el a telepen istentiszteleteket tartani az egyik épület emeletén, és akkor oda kapcsolódtunk be. Azóta építettek egy templomot is, de mi akkor már nem laktunk ott.
Hogyan esett a szüleid választása Győrre?
A bánya privatizációja után egyre jobban korrumpálódott a vezetés, és nehéz volt megélni. Azóta be is zárták a bányát. Édesapám a nyolcvanas évek végétől járt át Magyarországra dolgozni, mintegy fizetéskiegészítésként egy-két hónapot dolgozott Győrben. Nehéz időszak volt, amikor nem volt otthon az édesapánk. Idővel tartalékot tudtak képezni, és úgy döntöttek, hogy átköltözik az egész család Győrbe. Ezt a döntést az is ösztönözte, hogy mi magyar intézményben tanultunk, az oktatás nagyon kis része folyt románul, tehát érettségizni nem vagy nehezen tudtunk volna, hiába voltunk alapvetően többre képesek. Nyolcadik osztály végén a képességfelmérő egy olyan szintű rosta, ami nem veszi figyelembe, hogy milyen osztályzataid voltak korábban és a saját anyanyelveden milyen képességeid vannak. Ha a román nyelv nem megy, elhasalsz, és háztartásbeli maradsz, vagy esetleg szakmunkásképzőbe mehetsz. A szüleim ezt nem akarták. Én nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy idejöttünk, mert enélkül biztosan nem lennék lelkész, szerintem diplomám sem lenne, és valami olyat csinálnék, amiben nem érezném, hogy élni jó.
A költözéssel gyakran együtt jár a gyülekezetből kiszakadást követő egyháztól való eltávolodás. A ti esetetekben nem ez történt, hiszen Győrben konfirmáltál.
Édesanyám kereste, hogy hova lehet becsatlakozni, hol lehet az életünk egyházi részével is rendbe kerülni. Találkozott Bittner Feri bácsival, – még azelőtt, hogy az evangélikus iskolába tanulni kezdtünk volna, – és megtörtént a gyülekezetbe való beolvadás. Emlékszem, hogy a szüleim nagyon sokat dolgoztak, mert akkor nem adták csak úgy a magyar állampolgárságot, hanem öt év után vizsgázni kellett érte, még azt is megnézték, hogy nem vagyunk-e leprásak. Szóval nagyon sokat dolgoztak a szüleim, hétvégente is, de én akkor is mentem templomba. Marcalvárosból a Kossuth utcai templomba gyalog jártam be. Egyszer egy órát vártam a kezdésre, mert nem tudtam az óraátállításról, és még zárva volt a templom, de felmentem a lelkészi hivatalba, ahol kóruspróba volt, és kicsit becsatlakoztam oda. Egy idő után megvolt nekem is a helyem a templomban, ahogy bárki másnak. Nem laktunk sokáig Győrben, csak négy évig, de az idő alatt, amibe csak tudtam, becsatlakoztam. Az evangélikus iskolában a hatodik osztályt újra jártam, amikor Magyarországra költöztünk, és ott ismertem meg Zsuzsát, aki hittant tanított a húgomnak. (Szerkesztői megjegyzés: Pálfi Zsuzsanna győri lelkipásztor)
Hogyan vezetett tovább az utad Győrből?
Mivel az állampolgársághoz kellett egy biztos egzisztencia és saját tulajdonú ingatlan, de Győrben már akkor is iszonyatosan drágák voltak a házak, a szüleim Vágon tudtak házat venni, így oda költöztünk. De nem volt rossz, mert Vágtól Pápa csak 25 km-re van, ahova aztán középiskolába jártam. Visszatekintve az életemben azt látom, hogy minden annyira ki van mérve, hogy engem senki nem tud meggyőzni arról, hogy Isten nem gondoskodik arról, hogy minden pont időben történjen meg. Akár a rosszat nézem, akár a jót nézem. Ezért nagyon hálás vagyok.
Miért pont a Pápai Refit választottad továbbtanuláskor?
Lelkészünktől, Bittner Feri bácsitól tudtam az iskoláról. Ő mondta, hogy van egy református gimnázium Pápán. Pápa hallatán elcsodálkoztam, mert a katolikus egyházfőre asszociáltam, addig én még nem is hallottam erről a településről. Szóval Feri bácsi lelkesítése miatt egyenes út vezetett Pápára. (elgondolkodik) Visszagondolva biztos vagyok benne, hogy Feri bácsi háttértámogatása jelentette az egyenes utat, mert látott bennem valamit. Nem mondom, hogy rossz tanuló voltam, de sok mindenben volt lemaradásom a többi gyerekhez képest, főleg egy erős iskolába kerülve. Szerintem, akik határon túlról költöznek ide, azokban van egy extra motiváció, mert érzik, hogy nekik nagyon jól kell teljesíteni.
Milyen volt az első pápai benyomásod?
Elmentünk a nyílt napra, ahol a templomban volt a gyülekező, és én lenyűgözve éreztem magam ott. Emlékszem, a lányokon a fehér egyenblúz volt. Dr. Kálmán Attila volt akkor az igazgató, és az egész nyílt nap légköre megragadó volt. Azt mondtam, hogy nem is akarok máshova menni, csak ide. Nem is jelentkeztem máshova, és bár maradhattam volna a győri evangélikus iskolában, mégis a Pápai Refit választottam.
Gimnazistaként flottul ment minden?
Az első időszakban nagyon nehéz volt megszokni a koleszt. Utólag nevetek magamon, ha visszagondolok arra, hogy mikuláskor jött a mélypont. Amikor sorban álltunk a mikuláscsokiért, akkor az a gondolat jött fel bennem, hogy nem vagyok én árvagyerek, hogy nekem csokit osztogassanak, és elbőgtem magam, haza akartam menni. Nagyon rendes volt Kálmán Attila, és megengedte, hogy ciklus közben hazamehessek pár napra. (Szerkesztői megjegyzés: Pápán 1991-2010 között szombaton is volt tanítás, majd az összegyűlt napokat hétköznapi szünetként kapták vissza a tanulók.) Otthon megnyugodtam, valami átfordult bennem, és attól kezdve nem volt probléma ezzel. Bennem akkor még nagymértékű naivitás volt a világ működésével kapcsolatban, gyakorlatilag olyan voltam, mint aki egy burokban él. Sok mindenre a kamasz éveimben, sőt utána döbbentem rá. Talán ebből is következett az, hogy tízedikben félévkor elhasaltam matekból. Ez egy megrázó pillanat volt, mert bár nem voltam szorgalmas matekos, de tudtam, hogy ez nem én vagyok! Végül is ezáltal öntudatra ébredtem, és összeszedtem magam. Többször volt ilyen az életemben, hogy egy nagyon éles helyzet tett egy-egy képkockát a helyére bennem.
A gimnáziumi évek a tanulásról és az első szerelemről szólnak.
Ó, igen! A gimis évek alatt ismertem meg a férjemet. Ő nem oda járt, mert majdnem tíz évvel idősebb nálam. Emlékszem rá, hogy sokakban megdöbbenést keltett az, hogy érettségi után férjhez megyek. Hozzá kell tegyem, hogy én húszévesen érettségiztem, mert évvesztes vagyok, és a hatodik osztályt duplán jártam a Magyarországra költözésünkkor. Ezért sem éreztem furcsának, hogy férjhez megyek. Illetve azért sem, mert az az erdélyi közeg, ahonnét jöttem, még teljesen azt élte, hogy a lányok korán férjhez mennek. A szüleim is ösztönöztek, mert megmondták, hogy nem illik egy lánynak évekig járogatni valakivel úgy, hogy nincs előremenetel ebben. Tehát el kell dönteni, hogy ez jegyesség vagy nem. Én örülök ennek a fajta noszogatásnak, mert nagyon sok időt feleslegesen adnak oda az életükből fiúk-lányok olyan kapcsolatba, amiből aztán nem tudnak vagy nem is akarnak elköteleződni. Heinczinger Mikának van az Égigézők albuma, aminek egyik dalában van egy sor: „minek adjuk a szívet még oda annak, aki jött és kirabolt” – nem rablás, de mégis megrövidít az elfecsérelt idő, amit csak úgy a semmiben töltenek együtt. Én nem fecséreltem el az időt, és férjhez mentem húszévesen. Persze voltak, akik azt feltételezték, hogy gyermeket várok, azért mentem férjhez. A nászútról hazaérve sógornőm is azt kérdezte, hogy ketten jöttetek haza, vagy hárman? Ketten voltunk még két évig. (nevet)
A férjhezmenetel ellenére továbbtanultál a pápai teológián. Hogyan vezetett oda az utad?
Nagyon maradandó emlékem az SDG, ahol megtapasztalhattam, hogy vannak fiatalok, akiknek a lelke hasonlít az enyémhez, akiknek igényük van arra, hogy többet megértsenek a világból, de nem filozofálgatva, hanem tudva azt, hogy Ki által szeretnének többet megérteni. Kocsev Bence, majd Katona Viktor volt a csoportvezetőnk. Az SDG által kerültem olyan baráti környezetbe, ami aztán meghatározta, hogy tizenkettedikben a teológiára jelentkeztem. Akkor mint egy alomból, többen mentünk teológiára, Viktor, Nusi, Pötyi. (Szerkesztői megjegyzés: Katona Viktor, Katona-Hegedüs Anna, Kamarás-Horváthy Petra) Nem azért, hogy gyülekezeti lelkész legyek, hanem mert bennem volt egy szélesebb spektrumú istenkeresés. Azt gondoltam, hogy ha majd elkezdek hébert és görögöt tanulni, és egy csomó teológiai könyvvel körül veszem magam, akkor megtudom, hogy Isten milyen. Visszaköszönt a naiv énem: azt hittem, Istent megtanulom, mint egy verset. És aztán nem ez történt. A könyvből nem tanultam meg, hogy Isten milyen, bár hozzájárult az istenképem formálódásához.
Az, hogy nem gyülekezeti lelkésznek készültél, összefüggésben lehetett a gyülekezethez való kötődéseddel?
Én azt mondom, hogy mivel Erdélyből jöttem, épp egy picit voltam benne a győri gyülekezetben, és a pápai gyülekezetbe már nem kapcsolódtam bele szorosan, a csornai szórványgyülekezetről pedig tudomásom sem volt, így oda nem tudtam csatlakozni, ezért nem volt meghatározó gyülekezeti élményem. Ennek biztosan volt hatása. Például a Magyarországi Református Egyház működését inkább a teológián kezdtem megérteni, és nem voltam gyermekkoromtól fogva ezzel tisztában. A legáció volt az elsődleges tapasztalatgyűjtési alkalom.
Ha élesen fogalmazok, akkor csoda, hogy nem menekültél el, hanem erre az útra léptél.
Valóban (nevet), mert az első legációs helyem Celldömölk-Sárvár volt. Ünnep első napján, a celldömölki részen elkezdtük tíz órakor az istentiszteletet, és hét órakor hagytuk abba, és végig járva a szórványt úgy éreztem magam a nap végére, mint akit kilúgoztak. Tudtam, hogy mind a hat szolgálatban örömmel kellene hirdetnem az igét, de a nap végére bennem már nem volt öröm. Na, nem ez volt az az élmény, ami alapján később gyülekezeti lelkész lettem. Ennek hatására inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a lelkész lelki egészségére ki és hogyan vigyáz, valamint hogy ki áll fel, hogy ezt így nem lehet csinálni, mert kontraproduktív. Kialakulhat robotpilóta üzemmódú rutin, de ha nincs benne a lelkem és Isten Lelke, és nincs valóságos találkozásra idő, akkor miért is csináljuk? Csak azért, hogy kipipáljuk, hogy megvolt ékesen és szép rendben…?
A teológia elvégzése során nem jelentett nehézséget, hogy már házasságban éltél, és időközben gyermeketek született?
A teológiai felvételim akkor volt, amikor még Dr. Márkus Mihály volt a püspök és Dr. Vladár Gábor volt a rektor. A jelentkezésemet beadtam, mint Henkel Anita, és megérkeztem a szóbelire, mint Erlitz Anita. Püspök úr kérdezett rá arra, hogy hogyan lesz az én életemben az, hogy van egy római katolikus férjem, aki idősebb nálam, nem ismeri a református egyházat, ráadásul tetőfedőként teljesen más munkaterületen van, mint én. Úgy gondoltam, hogy a férjem és köztem nem az lesz a konfliktus forrása, hogy nekem lesz diplomám, neki pedig nincsen. Azt válaszoltam, hogy szerintem ez a házasság jól fog működni, és nem lesz semmi gondom.
A próféta szólt akkor belőled?
Tulajdonképpen igen. Öten kezdtünk, és az évfolyamunkból én voltam az egyetlen, aki időben kezdtem és végeztem. Nemhogy hátránya lett volna a házasság és hogy közben gyermekünk született, hanem egy óriási motiváló erő. Tudtam, hogy nem érek rá tíz évig nyomni a kátavot, mert én tizenkét félévre köteleződtem el. (Szerkesztői megjegyzés: a „kátav” a héber igeragozás alappéldája, amivel az elsőéves teológus hallgató kezdetben gyakorol, bővebb információ Dr. Tóth Kálmán „A héber nyelvtan elemi szabályai” című jegyzetében található.) A tizenkét félévet úgy csináltam meg tizenkét félév alatt, hogy abban kilenc hónapot otthon voltam, és utána dupláztam a negyedik és ötödik tanévet egyszerre csinálva. Eliza jött velem kilenc hónapos korától a teológiára, amíg én órán voltam, valaki vigyázott rá, és ha görög szavakat tanultam, akkor ő is mondta a görög szavakat. Nagyon hálás vagyok neki, hogy kisgyerekként jól viselte ezt. Két és fél éves koráig volt így, amíg bekerült az óvodába. Azt pedig Isten szépen elrendezte, hogy a férjem Szakács Sándor lelkipásztornál konfirmált Nemesgörzsönyben mikor hatodéves voltam. Úgy éltem meg azt, mint egy második házasságkötést. Mert ő kiállt konfirmációi fogadalmat tenni, én pedig kiálltam mellé egy fogadalom megerősítésre, s azt éreztem, hogy itt van az a férfi, akinek én jó pár éve igent mondtam, és aki a gyermekem apja, most pedig ketten együtt kerülünk be egyfajta burokba Isten előtt. Katartikus, életre szóló élmény volt. Tizenhét éve vagyunk házasok. Nem mondom, hogy felhőtlen az élet és nincs nehézség, de mindig visszatérünk oda, hogy mi azért vagyunk együtt, mert szeretjük egymást. Azért pedig nagyon hálás vagyok, hogy ugyanazt a szemléletet képviseli, mint én, hogy nem kell annyi mindent felhalmozni, legyen elég az elég. Eliza lányunk tizenöt éves lesz, és megy Pápára a Refibe, mert nála sincs másik opció. Nagyon drukkolunk neki.
A teológia után hol folytatódott az utad?
Segédlelkész lettem Mosonszolnok, Levél, Hegyeshalom, Újrónafő és Jánossomorja körzetében, ahol Csáfordi Julianna mosonmagyaróvári lelkipásztor volt a felügyelő lelkipásztor. Vágról ingáztam, akkor még nem volt Jánossomorján sem lakható az épület, de nem volt rugalmasan alakítható a gyülekezetek beosztási rendje, azaz a keret, ezért volt olyan nap, hogy kétszer csináltam meg a 280 km-es kört. Mindemellett nagyon sokat tanultam a gyülekezeti tagok élettörténeteiből, akik közül sokan felvidéki kitelepítettek voltak, tanultam emberismeretet, tapasztaltam jóindulatot vagy annak hiányát, kapcsolatok épültek. Ezért hálával tudok visszagondolni erre az időre.
Említetted a keretet. Ennek kapcsán kérdezem, te mennyire vagy rugalmas?
Nincs bennem forradalmi szellem, és abszolút nem vagyok anarchista. Hanem mindig azt nézem, hogy ahogyan eddig tettük, az mennyiben szolgálta az Isten ügyét. És ha nem, akkor legyen bennünk annyi alázat, hogy felülvizsgáljuk, átértékeljük, és ha kell, elhagyjuk. A jobbra tanításnak igenis működnie kell, ami a keretek rugalmasságát eredményezi. Egy olyan világban élünk, ahol az érték csak felvillanásnyi, mi pedig jövünk egy időtálló, örök kinccsel, amihez megfelelő keret kell. A régóta cipelt felesleges dolgainkat le kell tudni tenni, hogy formálódhassunk azáltal az ige által, amiről azt mondjuk, hogy minden időben élő és ható. Fontos, hogy hitelesen és önazonosan tudjunk megszólalni, és összhangban legyenek a szavaink az életünkkel. Természetesen ebben benne van az is, hogy nem fog mindenki kedvelni, és nem leszek mindenkinek szimpatikus.
Te már az ELV-es generációhoz tartozol. Mi volt az Egységes Lelkészképesítő Vizsgán nyert tapasztalatod?
A vizsgázó kiül egy pici, nyomorult asztalhoz, amin nincs még egy pohár víz sem, vele szemben pedig ahány fő- és nagytiszteletű elfér, mind ott ül, mint egy sortűz. Azon gondolkoztam, hogy ebben hol van valami krisztusi és hol van benne az egyház? Az egyházi képviselőket láttam, de ekkora dózisban nem emberként tudtam őket látni, ezért félelmetes volt számomra. Nagyon hálás vagyok Szojuznak, Szabó püspök úrnak, akinél élmény volt a teológián tanulni majd szóbelizni, mert ő volt az egyedüli, aki megkérdezte, hogy hogyan képzelem el a szolgálatomat, hogyan definiálom magam református lelkészként. Tíz éve szolgálok lelkészként, és mai napig emlékszem, akkor ott, a sok autoriter személy előtt gyermekkori naivitásom felbukkanásával azt mondtam, hogy én egyedül Istennek akarok megfelelni. Ő pedig elgondolkodott, majd azt mondta, hogy „hát, jó, de akkor ezt a meggyőződését ne engedje el soha”. Tudom, hogy vannak, akik azt mondják, hogy a társadalom pici részét tudjuk mi, lelkészek megszólítani, és ennek nincs nagy jelentősége. DE óriási jelentősége van a lelkész személyének és a lelkészi szolgálatnak! Sokszor mondom, hogy ha nem lelkész lennék, akkor lelkész szeretnék lenni, mert ez az a hivatás, amiben megélem az Istenről gondolkodás csodálatosságát. Ez nyilván nem egy olyan produktív munka, mint egy gyári összeszerelőé, de mégis megnyugvást hoz sokaknak, mert a világ több a kézzelfoghatónál.
A mosonszolnoki körzetből hova vezetett tovább az utad?
Győrbe, ahova úgy kerültem át, hogy az Isten általi elrendezettség észrevehető volt benne, még ha picit hazai pálya is volt az. Bittner Feri bácsi élt még, Pálfi Zsuzsával régóta ismertük egymást, és Mészáros Sanyi bácsi pont nyugdíjba ment. Szükség volt valakire, aki besegít a hitoktatásban, s beosztott lelkészként így kerültem Győrbe. Mellette Csorna és Győrladamér lett még a szolgálati területem. Így aztán Eliza nagycsoporttól hatodik osztályig Győrben járt iskolába. Az is egy tanulási időszak volt nekem, például önismeretből. Aztán visszaköltöztünk Vágra, és akkor megkaptam Győrszemerét és Csornát, amit leválasztottak Győrről. Ehhez a váltáshoz az is hozzájárult, hogy Eliza lányunk barátnője, akivel testvéri szeretetben éltek, rákos lett és meghalt. Eliza végig kísérte a betegség útján, amikor kerekesszékbe került, akkor tolta. Bármilyen fájdalmas, nagyon szép barátság az övék, ami keveseknek adatik meg. Az utolsó találkozásuk a Tábita házban volt, ahova meghívta Elizát egy teadélutánra, és ott elbúcsúztak. (könnyezik) Akkor már nagy fájdalmai voltak és kérte, hogy szenderegtessék, tehát nem volt mélyaltatásban, de tudatában volt annak, hogy nem biztos, hogy felébred. Anyukája mesélte, hogy egyszer csak felébredt a szenderegtetésből, és azt mondta, hogy találkozott Istennel és Jézus él. Az volt életem legnehezebb szolgálata, mert ő egy kicsit a mi gyerekünk volt, és a kis pillangós koporsóját látni leírhatatlan fájdalom. Akkor megengedtem magamnak, hogy a keretekből kilépjek, és a Bóbitát énekeltem, mert ez volt a kedvence. (csend) Fáj a veszteség, de közben egy óriási istenélmény; megsebzett bennünket, de tovább is visz minket belőle Isten.
Az írásaidban erő van, a tapasztalt valóságból születnek, és úgy tudsz gondolatokat végig vinni, hogy az egyúttal bizonyságtétel is. Amikor témát választasz, akkor honnét merítesz?
Abból, hogy nemcsak élek, hanem kinyitom a szememet is. Ebben nagyon sokat segített a mentálhigiénés lelkigondozó képzés, amit a SOTÉn végeztem el. Néha adja magát, néha pedig kínkeservesen találom meg, hogy mi az, amiről hitelesen tudok írni. A habitusomból is fakad, hogy olyan dolgokról nem akarok írni, amik engem sem érintenek meg, mert úgy érzem, az csak letudott feladat lenne. Viszont én lelket megérintő szeretnék lenni, ezért fontos, hogy előtte engem is megérintsen a dolog. Előfordul, hogy a verseimből teszek bele az írásaimba. Sétálás közben és kertészkedés közben is nyerek ihletet, például megtapasztalva a természethez való illeszkedést, és továbbgondolva az Istenhez való illeszkedésemet is. A témaválasztás egyfajta libikókajáték.
Vannak vesszőparipáid az írásban?
Igen, az, hogy Isten velünk van.
És vannak tabu témák, amiket nem érintenél?
Szerintem nincs ilyen. Írtam születésszabályozásról, de írtam abúzusról is.
Novák Katalin?
A kegyelem kérdése sem tabu.
És a politikai aspektusok?
Nem azért nem írok politikáról, mert esetleg kormány-kritikának vagy lobbinak vennék, hanem a saját határaimat érzékelem, és nem akarok olyanról írni, amiben nem vagyok eléggé tájékozott és nem a szakterületem. Mert végül is az én szakterületem a teológia és nem a politológia. Nyilván van egy értékrendem, ami alapján tudok véleményt alkotni, de úgy nem akarok írni, hogy az csak szájkarate legyen. Nem az állásfoglalástól félek, mert vannak írásaim, amikben egyértelműen leírtam, hogy ez vagy az nem így működik, de a dolgok sokszor árnyaltabbak, mint amilyennek elsőre tűnnek. Azt is érzékelem, hogy közéleti témáról írni, legyen az pl. LMBTQ téma, olyan, mintha egy emeletes ház két különböző emeletéről ordibálnánk egymásnak. Ő jön a saját közegéből, én megyek a sajátomból, és nem érti meg az enyémet, én meg az övét.
Bemerevedett frontok az álláspontok. De nem az egyház van bemerevedve, hanem sokkal inkább a világ. Én legalábbis az egyházban nagyobb nyitottságot tapasztalok a világ felé, míg a világ csak előadja magát nyitottnak, de egyáltalán nem az az egyház felé. S nekünk ebben a világban kell élni. A te esetedben például Csornán, ahol az idén missziói egyházközség jött létre.
Fontos, hogy ez nem az én személyem köré épül, és nem az én érdemem, hanem Isten Lelke munkálkodik. A csornai gyülekezet tagjai olyan emberek, akik tapasztalatilag nem ismerik a Magyarországi Református Egyházat és a dunántúli egyházi valóságot, mert különböző határon túli területekről jöttek. Nagyon sokáig Dr. Vladár Gábor soproni lelkipásztor járt ki ide, és Mészáros Sándor győri lelkész gondozta ezt a gyülekezetet, és utánuk jöttem én ide. Csorna tulajdonképpen egy mezőváros, ahol ott van a Mizo és néhány gyár, de nincs olyan húzóereje, mint Győrben az Audinak. Viszont olyan földrajzi fekvése van Ausztria és Győr között, ami segíti az embereknek a könnyebb ingázást, és itt még megfizethetőek az ingatlanok. A csornai református gyülekezet vegyes korosztályú közösség, ahol gyermekek és unokák is jelen vannak már. A családlátogatás, a hitoktatás a legfőbb missziói eszközünk, de fontosak a kötetlenebb alkalmak is, mint a kézműves alkalom, a bográcsozás, ahol kapcsolatot építhetünk. Infrastruktúrája nincs a gyülekezetnek, az evangélikus templomot használjuk. Most annak van az ideje, hogy a csornai gyülekezet átlépje a megszokott három évtizedes keretét, és a havi egy istentisztelet helyett heti istentiszteleti rendszerességgel kezdjen élni.
Hogyan éled meg és mit gondolsz erről az időszakról?
Kegyelmi időszak, amiben előre lép a gyülekezet. Tudom, hogy nem egyedül én építem a gyülekezetet, hiszen pont azért imádkozunk, hogy Isten Szentlelke tegye ezt meg. Tehát én is egy apró része vagyok ennek, de pont az a rész, akinek a megértetés a feladata. A lelkészek számára az egyházi szabályozás és jogi keret alapján meghatározott, értelmezhető fogalom a missziói egyházközség. De a gyülekezeti tagok ezt egyből nem értik, ezért sokat kell erről beszélnem. Igyekszem úgy tenni ezt, hogy valóban érthető legyek.
Az is vagy?
Csak két visszajelzés ezzel kapcsolatban: az egyik presbiterünk felesége hazamenve azt mondta, hogy papa, új lelkészünk lett, nő és a mi nyelvünkön beszél; majd megkaptam az ellenkezőjét is egy másik gyülekezeti tagtól, hogy azért nem jön templomba, mert túl modern vagyok az elődömhöz képest. (nevet) Nem szegte kedvemet, és továbbra is úgy tanítok hittanórán és úgy prédikálok a szószéken, hogy amit az igéből megértettem, azt megértsék az ott ülő emberek is.
Tíz éve szolgálsz. Milyennek látod magadat húsz év múlva?
Erlitz Anita húsz év múlva még mindig ugyanaz lesz, aki tíz éve és most is azt mondja, hogy Isten kegyelméből él, mert tudja, hogy ami történik vele, az kegyelem. A nevem is ezt jelenti. De van egy második nevem is, Renáta, ami újjászületést jelent. S bár nem akarom túlmisztifikálni a névkérdést, de azért a maga helyén mégis fontos az identitás vonatkozásában. A sorban a harmadik gyerek lennék, mégis a második vagyok, mert az ötödik hónapban volt az anyukám, amikor elvetélt, és azután hat héttel fogantam én. Tehát az a méh, ami nemrég még a meg nem született testvérem haláltusájának barlangja volt, az lett az én bölcsőm. A létem tehát Isten újjászülő kegyelméből fakad.
Újrakezdés kegyelemből. Legyen ilyen a további életed örömök és küzdelmek idején is!
Rubint vörös vagy borostyán barna? Barna.
Noé bárkája vagy Illés szekere? A tüzes szekér!
Ad hoc jelleg vagy lectio continua? Ad hoc.
Integetés vagy füttyentés? Integetés.
XVI. század vagy XVIII. század? Inkább a XVI. század.
Egyenes vagy rakott? Ha szoknya, akkor rakott. (nevet)
Áron aranyborjúja vagy filiszteusok aranyegerei? Borjú.
Kocka- vagy mandula köröm? Mandula.
Teknősbéka vagy csiga? Csiga.
Notesz vagy post it tömb? Notesz.
Csodálatos halfogás vagy tenger lecsendesítése? A csend.
