Dr. Kovács Levente harminckét pozíciót tölt be a bankszektor világában és a magyar egyetemi oktatásban. Munkájának külföldi sodrásában időről-időre idehaza is elérhető. Így adott interjút az otthonában, közvetlen hangulatban, közös reggelit elfogyasztva. Semmi allűr és máz, hanem keresztyén testvéri szeretettel és természetességgel beszélt középkori pápai gyökereiről, az egykori lelkészgyerek-sors lehetőségeiről, a kényszer hozta pályamódosításról, a művészetek fontosságáról. Ajánlom az olvasó figyelmébe a vele folytatott beszélgetést, hogy összetörjön az a téves sztereotípia, mely szerint a bankár istene a pénz!
A Dunántúli Református Egyházkerület online magazinján megjelenő interjúimat Dunántúlhoz kötődő reformátusokkal készítem. Főtitkár úr, hogyan kapcsolódsz Dunántúlhoz?
Minden lelkészcsalád, aki helyről-helyre vándorol, keresi a gyökereit. A mi családunknak mindkét ágon a gyökere Pápára vezet. Volt a szüleimnek egy közös őse az 1600-as években, Szalmavári Kovács János, akiről ott utcát neveztek el. Az apai Kovács ág elkerült Bicske mellé, Bodmérra, az anyai Kovács ág pedig ott maradt Pápán. A templomépítő Kovács fivérek közül az egyik az én dédnagyapám volt, a másik pedig a korábbi polgármesternek, Dr. Kovács Zoltánnak volt a dédnagyapja. Dédnagyszüleim háza még ma is áll Pápán, és úgy tekintek rá, mint az ősi családi házra. Most egy pékség működik benne, és ha Pápán járok, megállok ott vásárolni. Édesanyámnak mindig Pápa volt az otthon, és azon a vidéken szeretett volna élni Baranya helyett. Ezt meg is értem, mert az Ormánság egy lelkészcsalád számára nehezebb körülményeket jelentő része az országnak. Bennem is van érzelmileg egyfajta pápai kötődés, ezért friss tanárként el is mentem Pápára, a református gimnáziumba tanítani, illetve később is igyekeztem segíteni a Kollégiumot. Öt pápai diák amerikai ösztöndíjának a költségét jelentős részben én fedeztem. Arra a kérdésre, hogy hova valósi vagyok, mondhatnám, hogy budai vagy hegyvidéki vagyok, de nyilvánvalóan itt ősökről nem beszélhetek, 25 éve még én sem itt laktam.
Klasszikusan, parókián felnövő lelkészgyermek vagy a testvéreiddel együtt?
Klasszikusan. A szüleim Magyarbólyon, egy dél-baranyai kistelepülés református gyülekezetében szolgáltak, ahol a tsz iroda végéből, az egykori intézői lakásból lett kialakítva a parókia, az épület másik felét a tsz megszűnésekor ötvenezer forintért megvásárolhattuk. Gyakorlatilag egy böhömnagy parókiában laktunk, és a szokásos gyerekkort éltem. Valóban volt egy olyan közösség általi adottság, amit a gyülekezeti lét biztosított, például amikor megszületett egy lelkészgyerek, akkor a buszra felkiáltottak, hogy megszületett a kis tiszteletes bácsi. Aztán ahogy a szórvány lelkészeknél lenni szokott, a gyerekek mentek a szülőkkel együtt szolgálni. Télen azért, hogy tolják a Trabantot fel a havas utakon (mosolyog), máskor pedig azért, hogy kántorizáljon valaki. Így aztán minden gyermeknek meg kellett tanulnia alapszinten harmóniumon vagy orgonán játszani.
Ezek szerint mind az öten zenéltek?
Nővérem, Zsuzsa és Botond öcsém még a korálokat is jól játszották, de én egyszerűbb kíséreteknél maradtam, Dávid öcsémnek még ennyire sem volt tehetsége. Zalán öcsém pedig egy ismert tubaművész, zenei fesztiválszervező. Számomra nagy öröm volt, amikor Botond öcsém kiváltott ebből a szolgálatból, mert nem vagyok egy virtuóz típusú zenész. (nevet)
Viszont a képzőművészet közel áll hozzád, amint a gyűjteményeid mutatják.
Ennek igazából más gyökerei vannak. Ez abból ered, hogy egy év teológia után elvégeztem a matematika-fizika szakot, és Sárospatakon meg Pápán tanítottam. A fizika tanároknak van egy alapkönyve, Simonyi Károly „A fizika kultúrtörténete” című könyv, amiben egy idősík ábrán bemutatja a nagy művészek, illetve a nagy tudósok számosságát, akik nagyjából egy időben éltek. De a nagy művészek és nagy tudósok nem egyszerre munkálkodtak, hanem látható, hogy a nagy művészek után jöttek a nagy tudósok egy kis eltolódással. Ezt tapasztalom is, mert én is egyetemi tanár vagyok, és mi tudós típusú emberek hajlandók vagyunk elmenni egy-egy művészeti kiállításra, ugyanakkor a matematika konferenciákon sok művészt nem látok. Tehát míg ránk ők hatással vannak, mi rájuk kisebb hatással vagyunk. Rájöttem, hogy ha az ifjúsághoz akarunk szólni, és nagyobb teljesítményre akarjuk inspirálni őket, akkor szükség van a köztünk élő művészekre, hiszen mégiscsak nekik vannak hasonló problémáik, akik velünk egy időben élnek. Ezért a kortárs művészekhez kell fordulni, mert a gyereket egy-egy elvarázsolt művész felcsigáz, és hallgatnak rájuk. Ebből jött a gondolat, hogy ha szeretnék hatást gyakorolni a következő generációra, akkor a művészekhez kell fordulnom. Ez a leghatékonyabb eszköz. Tehát ebből fakad a képzőművészettel való kapcsolatom, és nem abból, hogy én értenék a művészetekhez.
Kijárva az általános iskolát, hova vezetett az utad a magyarbólyi parókiáról?
A lelkészgyerekeket az 1980-as években tárt karokkal nem várta az MSZMP, a szülők pedig úgy látták jónak, hogy még a KISZ-t is jobb elkerülni, ezért nagyon sok lelkészgyereket, köztük minket is Debrecenbe, az egyetlen megmaradt református kollégiumba küldtek el a szüleink. Gyakorlatilag 14 évesen elkerültünk Baranyából, és csak a szünidőre jártunk haza. Dunántúli gyerekként a debreceni „sivárságot” és a cívis zártságot, lakosságot megszokni nagyon nehéz volt. Megjegyzem, hogy sok örömöm volt ott, jó eredményeim voltak, például kétszer voltam a csapatommal informatikából országos első, továbbá elismertségem is megvolt, mert főpparitora lettem a Kollégiumnak, viszont azért azt mindig el kell mondanom, hogy nekünk, dunántúliaknak az a lapos Debrecen a maga zártságával egy nagyon idegen terep. Érettségi után lelkészgyerekként tovább vezetett az utam a teológiára. Akkor még azt gondoltam, hogy a szórványlelkészséggel meg lehet állítani az egyház fogyását.
Mégsem lettél lelkipásztor. Mi volt ennek az oka?
Egy év után rájöttem, hogy nekem, aki inkább reál beállítottságú ember vagyok, furcsa kizárólag humán tárgyakkal foglalkozni, továbbá éreztem, és be is igazolódott, hogy ha változás lesz, akkor nagyobb szükség lesz az újranyíló iskoláinkban tanárokra, mint lelkészekre. Úgyhogy ezért mentem el matematika-fizika tanár szakra. Debrecenben maradtam, és amikorra elvégeztem az egyetemet, valóban ott voltak az egyházi iskoláink elképesztő tanár hiánnyal. Hívtak több helyre, és Sárospatakra mentem tanítani, mert ott egy év tanításért cserébe félév amerikai ösztöndíjat adtak. Arra az ösztöndíjas szemeszterre már a Pápai Református Kollégiumból mentem el. Ott kiképeztek iskolaigazgatónak.
Mégsem iskolaigazgató vagy, hanem a bankszektorban dolgozol. Mi okozta ezt a váltást?
Bár Pápára visszahívott internátus-vezető igazgatóhelyettesnek Bujáky Miklós igazgató, de az akkori feleségemet meghívták a debreceni teológiára tanítani, ezért oda mentünk. Gondoltam, ott is szükség lesz rám tanárként. Csakhogy amikor valakit kiképeznek iskolaigazgatónak, akkor az igazgató attól fél, hogy majd nem ő marad az igazgató. Két kézzel fogta a székét minden iskolaigazgató, talán még rá is kötözték magukat (mosolyog), úgyhogy nemhogy tanárnak, még nevelőtanárnak sem vettek fel. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, állás nélkül munkanélküli segélyen élve. Nem vettek fel tanárnak, nem vettek fel szállodai portásnak, nem vettek fel az IBUSZ-hoz utazási ügyintézőnek, nem vettek fel a műanyag gyárba vámügyintézőnek, nem vettek fel a TITÁSZ-hoz titkárnőnek, viszont felvettek a CIB bankba pénztárosnak. Így kerültem a bankszakmába. Mivel viszonylag jól tanulok, ezért gyorsan a pénztárosság mellett elvégeztem a közgázt. Elég keményen dolgoztam, hogy előrébb jussak, mert pénztárosként minimálbér plusz egy ezres volt a fizetésem, amiből pont a tandíjamat tudtam kifizetni. Akkoriban nem nagyon volt még vajaskenyér sem az asztalomon. Az egy nehezebb időszak volt. Három év és két hónap kellett ahhoz, hogy vezérigazgató-helyettes legyek. Huszonhat éve vagyok ezen a szinten, most a bankszövetség munkastábjának vezetője, amit úgy hívnak, hogy főtitkár, mert itt nem vezérigazgató a neve. Emellett tanítok is, mert huszonöt éve a banki vezetőállással párhuzamosan megcsináltam a Phd-t 91 nap alatt. Az elég jól sikerült. (mosolyog) Úgy emlékeztem, hogy Hegedüs Loránt püspök annak idején 90 nap alatt csinálta meg, mert annyi időre adtak vízumot, és nem akartam rálicitálni, ezért a 91. napon adtam le mindent. Aztán kiderült, ő 80 nap alatt végezte el, úgyhogy igyekezhettem volna egy kicsit jobban is. (nevetünk) A Miskolci Egyetemen vagyok tanszékvezető egyetemi tanár, a doktori- és habilitációs bizottságnak vagyok a tagja, és tudományos publikációk mennyiségével is egészen jól állok. Úgyhogy van két párhuzamos pálya az életemben.
Mindehhez honnét van energiád és erőd?
Azt hiszem, a talentumokban van a titok. A nagy családunkban hárman vagyunk, akik országos szintű versenyen győztek, mondhatom magunkat első vonalnak. Utánunk vannak a többiek, akik általában orvosok és lelkészek. Mindenki kapott talentumot, az a kérdés, hogy mit csinálunk vele. Ehhez pedig még hozzájön a puritán református hozzáállás, hogy szerényen élünk, de nagyon keményen dolgozunk. Ezért van az, hogy párhuzamosan több dolgot csinálunk, ahogy egyik titkárnőm fogalmazta meg, komplex napokra törekszünk. (nevetünk) Van egy óriási kihívás, nevezetesen el tudod-e magadat vonatkoztatni az előző témától, amikor egymás után különböző témákat hoznak be az emberek, és közte nincs idő. Gyakorlatilag egyből másra kell koncentrálni. Most veled beszélgetek, de amint ez véget ér, felveszem az öltönyt, nyakkendőt, és megyek a következő feladatra. Ha az eredményeket nézzük, akkor azt kell mondjam, hogy nagy sikerrel csináljuk a dolgainkat. Tizenöt éve vagyok a bankszövetségben, meglehetős nyugalommal végzem a munkámat, kiabálni még nem hallottak. A teher alatt megszoktam, hogy ha idegeskednék, semmivel sem jutnék előrébb. Az erő az így jön: egyszerűen református emberekben van egyfajta ősi elkötelezettség. Egykori igazgatóm, Dr. Gaál Botond mondta, hogy az értelmiségi ember hétvégén is dolgozik, mert a gondolkozásban nincsen megállás. Én is így látom ezt, igyekszem hétvégén is valami hasznos dolgot csinálni.
Azért, hogy a bankszektortól távol lévő emberek is értsék, elmondanád, hogy mit csinál egy bankár?
Van egy tévhit, miszerint a bankosok folyamatosan a pénzről beszélnek, de ez nem így van. Nekem a pénzről mindig egyházi emberekkel kell beszélnem. A bankár egy felső vezető, aki akkor jut el és marad azon a szinten, ha az esti órákban is ugyanazt a döntést tudja meghozni, mint amit reggel hozott volna, tehát fáradtság és koncentrációhiány nincs az életében. Míg a szinkrontolmácsok cserélgethetik egymást, addig a banki felsővezetők nem, ezért kell a nagy munkabírás. Ezer emberből talán egy jut el erre a szintre. A döntéseknél több irány van. Először is az üzleti döntések, amik arról szólnak, hogy milyen finanszírozási struktúrában tudom azt elérni, hogy a lehető legnagyobb fejlődési ívet fussa be az adott vállalkozás. A kérdés nem az, hogy kinek adjak hitelt, hanem az, hogy kinek milyen típusú hitelt adjak, hogy a legaktívabban és leggyorsabban fejlődjön. Nem akkor vagyok jó bankár, ha minél több hitelt helyezek ki, hanem ha mindenkire a megfelelő mennyiséget – egy, öt, tíz talentumot – bízom oda. Ez egy szüntelen döntési feladat a gazdaság fenntartható, folyamatos működésének támogatásáért.
Felelős vezetőként arra is figyelmet kell szentelni, hogy a kollégáink is jussanak egyről a kettőre, tanuljanak és szakmailag is fejlődjenek. Felsővezetőként folyamatosan ott vannak előtted azok a társadalmi kihívások, amik nem tartoznak szorosan a munkádhoz, de mégiscsak megpróbálsz eleget tenni azoknak, hogy a társadalom továbbra is a bizalmát a bankszektorba fektesse. Ne felejtsük el, hogy bankszakma addig van, amíg bizalom van. Mert ha nem bízol meg a bankban, akkor nem oda viszed a pénzedet, ha én nem bízom meg benned, akkor nem adok neked hitelt, és így az egész gazdaságot le lehet állítani. Erre példaként ott van Görögország esete. Ez az oka annak, hogy nagyon határozottan elutasítjuk a hangulatkeltést, a populizmust és a hangzatos szólamokat.
Banki pályád felívelő szakaszán voltak mentorok vagy el kellett lesned a praktikus dolgokat?
Voltak vezetőim, akik felfigyeltek a tehetségemre. A CIB Bankon belül volt mind a kettő. Az egyik a vezérigazgató, a másik a helyettese volt, Zdeborsky György és Szász Károly, akik észrevették az eredményességemet. Amikor Budapestre kerültem termékfejlesztőnek, attól kezdve az a fajta ismertségem megvolt a piacon, hogy már a konkurencia is az én termékeimet figyelte. A munkám szélesebb körű közismertsége és elismertsége később abban is érezhető volt, hogy a bankszektor néhány közös cégének irányító testületeibe, mint például a pénzintézeti elszámolóház, a GIRO vagy a Garantiqa Hitelgarancia, ahova a bankok küldhettek egy-egy bankárt, hogy segítse/ellenőrizze a működését, már a bankszövetségi megbízatásom előtt is engem választottak meg. Ma pedig már fordítva van a mentorálás, mert felsővezetőként én mentorálok tehetséges fiatalokat.
Hadd kérdezzelek az elismertség ellentétéről, az irigységről! Találkoztál ezzel is?
Érdekes, mert a bankárokkal szemben van egyfajta előítélet, amit én is éreztem. Amikor édesapám Budapestre került szolgálni, akkor a lelkészkollégáknak így mutatta be a családot: az első gyermeke, a lánya körzeti orvos, Dávid fia lelkipásztor itt, Botond fia ott lelkipásztor, Zalán fia egyházzenével foglalkozik, és van még egy fia, aki Budapesten dolgozik. (rövid hallgatás) Csak hogy tisztázzuk a helyzetet: a világ második legnagyobb pénzügyi szervezetének, az AFCA-nak vagyok a felügyelőbizottsági elnöke, két európai szervezetnek voltam végrehajtóbizottsági és igazgatósági tagja, féltucatnyi pénzintézeti szervezetnek vagyok elnöke vagy alelnöke, a bankszövetségnek a főtitkára, egyetemi tanár vagyok és több oktatási, tudományos testületen vagyok általában vezetőként jelen – tehát van, aki Budapesten dolgozik. Miközben ha ebből szinte akármelyiket nézem, többszörösét viszem az átlag emberének. Szóval éreztem én ebben a megvetést és előítéletet. Ez többnyire a tudatlanságból fakad, mert azt gondolják, hogy mi bankárok a pénzt imádjuk. Ez egy téves dolog, mert a pénzről nem is beszélünk, hanem a gazdaságot működtetjük felelősen. A pénz ebben csak egy eszköz, de még csak nem is a meghatározó eszköz. Ezért a bankszakmában nem irigység van, hanem azt nézzük, hogy a másik miben ügyesebb, és nekünk is fel kellene zárkózni. 2017-ben jelentettünk meg egy könyvet „Ciklusváltó évek, párhuzamos életrajzok” címmel, amibe az összes bankvezető életrajzát beletettük a 2014-2016 közötti időből, és akkor kiderült, hogy a pénzügyi szektor vezetőinek nagy része több nyelvet beszélő, több egyetemet végzett, országos tanulmányi versenyeken jól szereplő emberekből áll, tehát egy teljesen más műveltségű rétegről beszélünk. Meglehetősen jól képzett és intelligens társaság alkotja a bankvezetői réteget. Itt azt a fajta napi irigységet, ami alacsonyabb szinten elő szokott jönni, én nem tapasztaltam meg.
Szerteágazó feladataid közepette az egyházra továbbra is van figyelmed?
Persze! Dávid öcsémnél presbiter is vagyok. (Szerkesztői megjegyzés: Kovács Dávid Emil a Budapest Külső-Józsefvárosi Református Egyházközség lelkipásztora.) El kell mondanom, hogy sok helyre járok, és figyelem, mi történik az egyházban. Közismert dolog, hogy kétszer voltam egyházkerületi főgondnok-jelölt, és mind a kétszer el is vesztettem a választást, mert az a program, amit vittem, első megközelítésben mindig az alacsonyabb szavazati értékű gyülekezeteknek lett volna kedvezőbb, és nem a magasabbaknak. Az egyház jövőjével és kihívásaival komolyan foglalkoztam. Azt, hogy mennyire, jól mutatja egy történet: egy egyházi rendezvényen az egyik határontúli püspök, aki nem ismert engem, megkérdezte, hogy ki vagyok én, mire fel én megkértem a mellettem ülő Haffenscher Károlyt, az evangélikusok zsinati püspökét, hogy segítsen, ki vagyok én, aki azt felelte, hogy a református egyház oszlopa. Ha rám az evangélikusok így tekintenek, akkor ez jelzi, hogy gazdasági emberként az egyház presbiteri vezető értelmiségének ismert tagja vagyok, akit bizonyos kérdésekben érdemes meghallgatni. Ezért az összes püspök ismer, szoktam is mindegyikkel beszélgetni. Mindezt úgy, hogy nekem semmilyen komolyabb egyházi tisztségem nincsen.
Említetted a református egyház korábbi kihívását, a szórványbeli fogyást. Mit tartasz jelenkori kihívásnak?
Az erőforrásokat kell megnézni, hogy miből mit tudunk csinálni. Korábban is azt mondtam, hogy az erőforrások korlátozottsága miatt a szórványlelkészség helyett a hangsúlyt azokra a ma még központokra kell helyezni, ahol van arra esély, hogy egy erősebb anyaegyházi közösség kialakuljon. Majd később ezekről a megerősödött helyekről, azoknak kisugárzásával vissza lehet menni a szórványba. Ez a gondolat jelentősen eltért attól, amit például a végeken dolgozó lelkészek is végeztek, hogy ha végvárként megállítják a széleken a fogyást, akkor elérjük, hogy belül nem lesz fogyás. Ma pedig már egyértelműen látható, hogy ez nem így van: egy csomó energiát ráfordítottunk a szórványokra, belül pedig mégis súlyos fogyás van. A lelkészek 85%-a szolgálja ki a hívek 15%-át, míg a lelkészek 15%-a a hívek 85%-át. Tehát az ismert személyi, anyagi és társadalmi feltételek mellett elhibázott volt az a gondolat, hogy a szórványok megőrzése erős hátországot jelent. Az egyház nem egy hadsereg! Azt kellett volna megcsinálnunk, hogy az erős központi gyülekezeteket megőrizzük, és onnan jöhetett volna az erős kisugárzó erő. Volt aki az én gondolatomat sértésnek tekintette, többen viszont utólag azt mondják, hogy mégis neked volt igazad. Komplexen látni, ez a kulcs. Mindig is szerettem a polihisztor típusú emberekkel beszélgetni. Hegedüs Loránt püspök úr erre tipikus példa, aki széleskörű műveltséggel rendelkezett. Azt a fajta tudást, amit különböző tudományágakban megtapasztaltunk és megértettünk, összeraktuk komplex módon, és abból a tudáshalmazból egy egészen más megoldást kaptunk, mint amikor valaki csak a saját szűk területének válik a specialistájává. Ráadásul egészen más belülről nézni, mint kívülről. Itt van mellettünk az ukrán-orosz helyzet, ahol egy frontkatonát megkérdezve egészen más megoldási javaslatot kapunk, minthogyha egy kívülálló, esetleg tudós típusú – ezért nem politikusra gondoltam -, művelt és tájékozott embert kérdezünk meg. Úgy gondolom, felelősen annak lehet igaza, aki kívülről, nagytudású emberként képes megoldani, hiszen a frontkatona annyit lát, hogy tüzelni kell, vagy már nem kell tüzelni. Más szintekről beszélünk az egyházban is, hiszen a legtöbb lelkész hősiesen küzdő frontkatona a lövészárokban, így teljesen más a látásmódja, a részleges informáltsága alapján nem látja át struktúrájában és összefüggéseiben az egészet. Ma ott tartunk, amit tizenkét évvel ezelőtt leírtam. Hallgatni kellett volna a statisztikai számokra, de ez nem következett be. Egy elhibázott időszak volt, amíg más úton jártunk, és most azt látjuk, hogy az egyházban háromszor gyorsabban fogyunk, mint az olyan társadalom, ahol nulla gyerek születik. Teljesen egészségtelen korfánk van, és most már nem csak a szórványaink vesznek el, hanem látjuk, hogy a covid előtt még erős gyülekezetekként létező közösségek léte is sok helyen veszélyben forog. Miből látom ezt? Abból, hogy középkorú értelmiségi férfiként a templomban jelenlévők között egyedül tartozom ebbe a részcsoportba. Nyilván, ahol egyedül vagyok egy csoportból, nem feltétlenül érzem jól magam. Ezért volt az a javaslatom, hogy oda kell koncentrálni az erőket, ahol van arra esély, hogy a hasonló típusú emberekből nagy és erős közösséget lehet képezni, hogy az majd kifelé is hasson.
Erről a változtatási lehetőségről lemaradtunk, vagy látsz még erre esélyt?
Ezt már nem az én, nyugdíj előtt álló korosztályomnak kell meghatároznia, hanem azoknak, akik a változtatás után – emberi számítás szerint -, még sokáig alkothatnak a saját közösségükben. Számomra pechesen alakult, hogy én ebben nem tudtam részt venni, de lesznek majd, akik részt vehetnek. Az elvesztegetett évek után sokkal nehezebb összekapni magunkat és helytállni. Az erőforrásokban rosszabbul állunk, de mindig vannak előremutató jelek. Például vannak olyan lelkészi körök, ahol az igehirdetés minőségének megújításáért sokat tesznek. Ezekben a változásokban kell megtalálni, hogy mi a jövő. De én ma már strukturálisan nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert annak idején elmondtam Balatonszárszón, igen nagy tapsokat kaptam, aztán a következő évtől már meg sem hívtak a szervezők. Ez nehéz az egyházunk életében; ott tapasztalhatóan van irigység és féltékenység.
Bár ez az interjú Szentháromság vasárnapja után jelenik meg, mégis hadd kanyarodjak vissza a nagyhéthez! Megragadó élmény volt konfirmandusaimmal megnézni jóvoltodból Pápán, a Pannonia Reformata Múzeumban az „Érted? Érted! Evangélium 21” című kiállítást. Mik a tapasztalataid a hozzád érkező visszajelzések alapján?
Fontos elmondani, hogy a gyűjteményeimet nem engedem megbontani. Ez alól egyetlen kivétel van: Pápa. Mivel Pápára úgy tekintek, mint az őseim földjére, ezért hajlandó vagyok hozzájárulni a gyűjteményeim megbontásához, és így arra a viszonylag kicsike kiállító helyre is eljutnak alkotások. Azt látom, hogy annak a népnek, amelyik a saját kultúráját nem adja tovább a következő generációnak, vége van. Mi az, amit tovább kell adni? Az, ami a mi értékrendünknek leginkább megfelel. A gyűjteményt is e kérdés mentén hoztam létre. Elolvasva a Bibliát, kiválasztottam azt a 365 igeverset, ami a templomba nem járó utca embere számára üzenettel bír, mert a kulturális értékrendje, közege az európai magyar zsidó-keresztyén kultúrkörhöz áll a legközelebb, még akkor is, ha soha, de soha nem megy be a templomba. Az igeverseket csoportosítottam, és 12 csoportot képeztem a négy evangéliumra, 12 csoportot Mózes öt könyvére, és a cél az volt, hogy az üzenetet a leghatékonyabb formában átadjuk. Komplex gyűjteményeket hoztunk létre, hogy ha valaki ezeken keresztül megy, akkor értse meg a Biblia adott részének az üzenetét. Volt is, aki azt mondta a végére érve, hogy most már mindent tudok a Bibliáról. (elmosolyodik) Azért a mindentől még távol volt, de már tizenkét fontos egységet megértett. Újszerű gondolatok jelennek meg, mint például abban az egységben, amit a Vatikáni Múzeum el akart kérni tőlem. A művész asztalos munkával pályázott, és azt a feladatot kapta, hogy Jézus tanításának a lényegét alkossa meg. Az volt erre a válasza, hogy az igaz tanításnak az a lényege, hogy a születésünktől a halálunkig formál bennünket – és 12 különböző módon meghajlított faléccel ábrázolta ezt. Ugye, hogy újszerű megközelítés? Lelkészként te azt mondtad volna, hogy az igaz tanítás a szeretet, ami a János 3,16-ban olvasható. De az utca emberének semmit nem mond az, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta”! Viszont az alkotáson keresztül átjöhet neki az üzenet. Azt látom, hogy a gyűjteménynek van formáló ereje, például valaki a megtekintés által felkészült a műtétjére, valakinek az újabb műalkotásaiban helyet kaptak egyházi jelképek. Ténylegesen megszólít, és változtató hatással bír. Vándorkiállításnak szántam, ezért is van kerekekkel ellátott ládákban tárolva a gyűjtemény. Ha valaki kéri, csak ki kell gurítani, és mehet a kamionra. Ingyen adom, de biztosítási, szállítási, installálási költsége van. Külföldön is több helyre eljutott már az anyag.
Mit tartasz a legkiemelkedőbb „sikernek”?
Amikor Ferenc pápát meglátogatta Novák Katalin elnök asszony, akkor három ajándékot adott: egy népi hímzéses stólát, egy zenei CD-t és az Evangélium 21 kötetet. A népi hímzés és a muzsika a pápát annyira nem érdekelte, viszont az albumot egyből végig lapozta, talán azért, mert azt írtam, hogy azért ajánlom, mert ez az ifjúsági misszió leghatékonyabb eszköze. És tényleg, a gyűjteménynek van egy missziós hatása, Rómában is látogatottsági rekordot hozott. Bárhova viszem, ott látogatottsági rekordot hoz. További érdekesség, hogy amikor az album készítéséhez a gyűjteményt Dávid öcsémnél, a józsefvárosi református templomban befényképeztük, akkor azt mondta ő, aki egyébként nem kortárs művész rajongó, hogy „de jó, ezt még én is értem”. Mi az érdekes? Az, hogy a történet révén megérted a mai művészt, illetve ha érted a mai művészt, akkor megérted a történetet. Ez a kettős hatás eredményezi azt, hogy nem csak annak érdekes a kiállítás, akit érdekel a kortársművészet, hanem annak is, aki ismeri a történetet, és így mind a két típusú ember megtalálja benne a számára szóló üzenetet. A látogatókat ezért tölti el öröm.
Modernkori mecénásának tartod magad?
Igazából nem gondolok magamra mecénásként. Ha az ember nézi a saját társadalmi felelősségét, akkor tudni kell, hogy a társadalomban szükség van művészekre, hiszen ahogy mondtam, a tudomány fejlődéséhez előzetesen szükség van a művészetek fejlődésére is. Tehát az, hogy melyik ország hogyan becsüli meg a művészeit, nagy hatással lesz arra, hogy lesznek-e neki nagy tudósai. Ha tehát nem becsüljük a művészeinket, mert nem rendelünk tőlük alkotásokat, nem vagyunk kíváncsiak az ő műveikre, akkor a hatás elmarad, és saját magunkat hátráltatjuk. Akkor járunk el felelősen, ha a művészeinket megbecsüljük és foglalkoztatjuk őket. Nem egy absztrakt, elvont, cím nélküli alkotást választok, hanem konkrét témát adok, amin gondolkozni kell, amihez több könyvet kell hozzáolvasni, aminek nem az a címe, hogy „Cím nélkül” vagy „Érzés”, hanem van mögötte gondolat, és például az a címe, hogy „Gyógyítások”, „Tanítás”, „A talentumok”. Több művész is megerősítette, hogy ha az életének fő műveit kell kiemelni, akkor az ezekre a kiállításokra készült művek közöttük találhatók. Sajnos van már olyan művész, aki időközben elhunyt, Lovas Ilona, akinek a temetésén Keserű professzor asszony arról beszélt, hogy azt hittük, hogy a stáció-sorozat volt a fő műve, de halála előtt megalkotta a lábmosásos négy képet, és bizony ma már ezt látjuk fő művének, mert ebben minden benne van. Úgy látom, hogy tényleg olyan jól sikerült, hogy már mintha hamisítanák is. Az alkotóművészek fő művei a gyűjteményben vannak, ezért ilyen szempontból nagy gyűjteményeknek minősülnek.
Az otthonod minden zegzugát áthatják a művészeti alkotások?
Ez a ház az otthonom, és ahogy bejöttél, ott is volt már néhány fotó a falon, de klasszikus magyar festők képei is láthatók a falakon. Inkább dekorációs céllal rakom ki őket. A gyűjteményből egy-két képet szoktam alkalmanként kirakni az irodámban. Jó darabig Szent Máté volt kirakva. Római katolikus testvéreink védőszenteket rendelnek különböző szakmákhoz, és az egykori vámszedőt, Lévi Mátét a bankárok, vámszedők, könyvelők, könyvvizsgálók védőszentjének tartják. Ilyen összefüggésben jogosan is volt ott a bankszövetségi irodámban, és ha valaki bejött, meglepődött, mert nem tudta mi ez, rögtön tudtunk néhány szót váltani az alkotásról. Nem mellesleg, az a kép jól mutatja, hogyan viszonyulok a pénzhez: néhánymillió forintot földaraboltunk, mert a bankjegy arra alkalmas, hogy apró darabokra fölvágva a falon lógjon. Ennyit a pénzimádatról. (mosolyog)
Pályádra tekintve, ami nyilván folytatódik még, miért vagy különösen hálás Istennek?
Azt, hogy mikor záródik le a földi pályánk, nem tudjuk, persze emberileg arra készülök, hogy leszek még nyugdíjas is, aztán egy másodperc alatt máshogy dőlhet az élet. Egyszer megkérdeztek engem és Zalán öcsémet is egymástól függetlenül arról, hogy mit tartunk a legfontosabbnak, és mindketten ugyanazt a bibliai szakaszt válaszoltuk. Ő elmondta a mondat elejét is, én csak a végét: „…és utoljára az én porom felett megáll” – nos, ha van értelme, hogy utoljára megálljon Ő az én porom felett, akkor valami jót csináltam. Én abban a reményben éldegélek, hogy Ő megáll felettem. Különösen nem szoktam foglalkozni azzal, hogy mit értem el, és nem szoktam kiírni, mert irigységet éreznének, és nem az a cél. Az a kérdés, hogy a kapott talentumokat sikerült-e megduplázni. Nem a volumen számít, hanem az, hogy tud-e az ember hasznosat kihozni abból, ami neki adatott. Úgy gondolom, több olyan terület volt, ahol sikerült a talentumokat jól szaporítanom. Összességében nézve az életemet azt látom, hogy jó dolgos életem volt, és azért megjegyzem, hogy néha a kereszt lehetett volna kisebb is meg kényelmesebb is. (mosolyog) De a sok talentumhoz egy durva és nagy kereszt társult, amiből sikerült ezt a pályafutást megcsinálnom.
Nagycsaládból származol és nagycsaládos vagy. Mesélnél a gyermekeidről?
Persze! Mi egy fiús család vagyunk, öt fiam van. A legidősebb fiam a Semmelweisen kutatóorvos, és orvosetikával foglalkozik. A négy kisebb fiam külföldön él, mert a feleségem diplomata, és így alkalmanként látom őket. Abban bízom, hogy a saját talentumaik alapján megtalálják a saját helyeiket. Mindegyik gyermekem több nyelvet beszél, és a családi háttérből fakadó előnyöket élvezik, azt pedig, hogy később hogyan élnek a lehetőségeikkel, rajtuk múlik. Bízom benne, hogy sikerül nekik az életben valami hasonló pályát befutni. Valakiben erre nagyobb a hajlam, a legkisebb pedig még a fociakadémiában gondolkozik, mert ott nem kell iskolába járni, csak focizni egész nap. (nevetünk) Életkoruk szerint változik, hogy ki mit szeretne csinálni.
Amikor időpontot egyeztettünk, úton voltál és hamarosan ismét útra kelsz. Mivel jár számodra a világ különböző pontjaira való utazás?
A nemzetközi feladataimmal együtt jár, hogy bizonyos dolgokat személyes megjelenéssel látok el. Régen sokkal többet vállaltam. Emlékszem, egész éjjel repültem, reggelre megérkeztem Kínába, ahol egész nap tárgyaltam, este volt egy gálavacsora, másnap tartottam a konferencián egy előadást, és minden feladatot a delegációval megcsináltam, majd indultam haza, reggelre az időeltolódás miatt itthon voltam, és az irodámban már dolgozhattam tovább. Ha végig gondolod, két éjszakát aludtam repülőn meg egyet egy szállodában, előtte-utána pedig nem nyafogtam, hanem ugyanúgy dolgoztam, mintha aludtam volna nyolc órát, mint egy normális ember. Ma már, ha lehet, a hétvégét hozzá veszem, hogy többet lássak a más kultúrából. Valamint csak akkor utazok, ha kíváncsiak is a megszólalásomra, tehát részemről is van hozzáadott érték. Azért biztosan nem utazom el sehova, hogy végighallgassak egy konferenciát, mert akkor az egész életemet azzal tölteném, hogy konferenciákra járok.
Nyitott vagy a különböző kultúrákkal való találkozásra. Milyen módon készülsz fel rá?
Igen-igen, ez érdekes. Amikor fiatalokat tanítok, akkor elmondom nekik, hogy mire kell figyelni. Például az első sorba kell ülni, mert akkor a tanár megjegyzi az arcodat. Cégvezetőként is feltűnik, hogy ki az a tehetséges fiatalember, aki odaült a vezetőhelyettesek közé. Aztán elmondom azt is, hogy legyenek rendes végzettségeid és legyél jól tájékozott. Például ismerd annak az országnak a kormányát, a választások idejét, a gazdasági helyzetüket, a híres embereit és jó sportolóit. Ha tájékozott vagy, akkor könnyen befogadnak és örömmel veszik az érdeklődő jelenlétedet, keresik az együttműködési lehetőséget. Ha egy európai uniós rendezvényre mész, ahol huszonhét ország képviselteti magát, akkor nyilván mind a huszonhét országot ismerned kell. Tehát van egy folyamatos tájékozódási kényszer, amihez segítséget ad, ha nem felejted el, amit már egyszer elolvastál. Számomra akkor van értelme egy-egy pozíciónak, ha abból tudok a haza javára fordítani valamit. Augusztusban például harminc országból érkezik delegáció hazánkba, ami mind potenciális gazdasági együttműködés és egyfajta turisztikai lökés is az országnak. Az üzleti együttműködéshez mindig bizalom szükséges, amihez meg kell ismerni egymást, arra pedig időt és energiát kell áldozni. Arra a kérdésre, hogy ezt jól csinálom-e? Az eddigiek alapján azt tudom felelni, hogy nem rosszul. Van egy törekvés bennem, hogy minél jobban csináljam. A pozícióimat nézve látom, hogy eredményesség szempontjából egyik a másikat erősíti.
Áldott embernek tartod magad?
Ezt nehéz objektíven megállapítani, mert magával szemben minden ember elfogult. Ha azt nézem meg az életemben, hogy egyre többet vállaltam fel, akkor abból azt látom, hogy a talentumokkal való jó gazdálkodásért cserébe egyre több bízatott rám. Mindemellett törekszem arra, hogy ami jót – fogalmazzuk úgy -, ami áldást kapok, abból kifejezzem hálámat Isten felé. A gondviseléstől nem függetleníthetem magam, mert nem magamnak köszönhetek mindent, és a nehézségeken Ő segít át. Erre a barátaimat is figyelmeztetem. Például az egyikőjüket, amikor egy céget eladott, figyelmeztettem a tizedfizetésre. Akkor azt felelte, ő még ezen nem gondolkodott, majd néhány hónap múlva, amikor újra találkoztunk, mondta, hogy meghozta élete legnagyobb cselekedetét, odaadta egy egyházi alapítványnak a tizedet.
Beszélgetésünk zárásaként, Főtitkár Úr, elfogadsz egy villámkérdés-villámválasz játékot?
Persze!
Színek vagy formák? Számomra mindkettő fontos. A kék a kedvenc színem, a gömb pedig a tökéletesség jelképeként a kedvenc formám.
Kerékpár vagy autó? A kerékpár, és azt is elmondom, hogy miért. Magyarbólyon ifjúkoromban még főleg szovjet gyártmányú vagy esetleg Csepel kerékpárokkal jártak az emberek. Én méhészkedtem és valahogy lett egy kis pálinkám is, és Hollandiában élő nagybátyámmal, aki ’56-ban ment ki, megbeszéltem, hogy 50 kg mézért és 20 liter pálinkáért hoz nekem egy Peugeot versenykerékpárt. Akkor az országban kevesebb Peugeot kerékpár volt, mint most Ferrari. Itt van a garázsban a kerékpárom.
Cranac vagy Rubens? Caravaggio. Nem értem, hogy az őseim miért nem érezték, hogy a hangsúlyt rá kell helyezni. Szerezhettek volna egy-két Caravaggiot. (nevetünk)
Ritmus vagy dallam? A ritmusban nagyon rossz vagyok, úgyhogy biztos, hogy dallam. Apám beíratott a debreceni kántorképzőbe, ahol Karasszon Dezső meghallva, hogy Kovács Emil fia érkezik, magához vett, mert ő csak a legjobbakat tanította. Az első órán megkért, hogy mutassam meg, mit tudok. Megmutattam. Fejét vakarva lehajtatta a hangszer tetejét, hogy csak annyit csinálja, ti-ti-tá, de még az is csak nehezen ment; mondtam, hogy nem voltam jó kántor. Úgyhogy a ritmust nem szabad választanom. (nevet)
Lázár feltámasztása vagy Bartimeus meggyógyítása? Bármelyik, mert mindegyikben ugyanaz a kérdés: maga a csoda, ami sokszorozható és más is kaphat belőle.
Előre vagy hátra? Inkább előre, ha már választhatunk. Siklósnagyfalui lelkész nagyapám, akit elvittek ’57-ben, és minden nap kettő szem krumplit kapott a börtönben – többet soha nem is evett krumplit -, kijőve azt mondta, inkább a jólét vigyen a sírba, mint a nyomor. Úgyhogy az előre még mindig jobb, mint a hátra.
Dávid király vagy Salamon király? Salamon, mert templomot épített. Bár templomot nem építek, de egy harangot öntetek. Tamásiban az erdészet felügyelőbizottsági elnöke vagyok, és ott van egy kápolna a város melletti Parkerdőben, amiben eddig nem volt harang. Mondtam, gyűjtsék össze a régi pénzérméket és töltényhüvelyeket, hogy a réz meglegyen, és önttettem egy harangot, amit június végén szólaltatnak meg először.
Matematika vagy fizika? Matematika! Azon belül is a számelmélet a kedvencem. Apámnak nagyon sokat kellett könyörögjek egy zsebszámológépért, mert jól számoltam fejben – négyzetgyököt vonok a mai napig -, és már tizenhat éves voltam, amikor végre vett nekem egy zsebszámológépet. Sokat nyomkodtam az N! gombot, és rájöttem egy összefüggésre: a prímszám mínusz egy faktoriálisa plusz egy osztható magával a prímszámmal. Úgy gondoltam, többet nem is fogok tanulni, mert ekkora felfedezéssel meglesz a doktorátusom, és érettségiznem sem lesz szükséges. (nevetünk) A pech az volt, hogy egy lelkészgyerek barátom az egyetemről megtudta, hogy ez a Wilson-formula, tehát alig egy-kétszáz évvel megelőztek. Akkor ez nagyon rosszul esett, mert a matematikában vannak többezer éves előnyök, de hogy csak évtizedekkel előznek meg, az már majdnem jelenkor. Úgyhogy kénytelen voltam még egy kicsikét tanulni. Az egyetemen Győry Kálmán akadémikus volt az államvizsga elnököm, számelméletet húztam vizsgatételként, és hosszasan elbeszélgettünk róla. Végül azt mondta, ha egyszer matematikából szeretnék doktorálni, akkor felvételiznem sem kell, csak menjek. Emiatt a siker miatt is inkább a matematikát választom.
Művészet vagy természet? Mindkettő, sőt ha találkoznak, az a valóban izgalmas. Amikor Zalán testvérem hozzám költözött, a frissen festett falhoz nyomott egy szekrényt, amit öt évvel később, amikor elköltözött, elhúzott, és akkor látható lett, hogy a furnér és a fal között egy penészfolt alakult ki, ami idővel kiszáradt. Ez a folt felnagyítva adja annak a képnek a hátterét, ami Ádám és Évától az emberiség családfáját ábrázolja 7×3,7 méteres nagyságban az „Eredet” gyűjteményben.
Kettős lángnyelvek vagy galamb? Lángnyelv, mert abban van a küzdelem.
Köszönöm a beszélgetést és a gyűjteményi albumokat! Kívánom, hogy az Úr Lelke továbbra is legyen Főtitkár Úr veled az úton, és ne hagyjon megfáradni!
