Mindannyian tudjuk-érezzük-megéljük, hogy a dolgok viszonylag békés és megszokott menete 2019 végén megváltozott. Úgy, ahogy senki nem számíthatott rá, mert bár addig is adódtak nehézségek, nemzetközi konfliktusok, migránskérdés, kül- és belpolitikai csatározások, a hazai egészségügyi és az oktatási rendszerben problémák, ami azóta történik, azt nem lehetett előre látni. Sem a világjárvány megjelenését, sem az orosz-ukrán(NATO?) háborút. Sem pedig azt a világméretű gazdasági és energetikai és politikai válságot, amit mindez előidézett.
Van egy pszichológiai alapfogalom, a reziliencia (amit a Word nekem, most hogy írok, pirossal aláhúz, pedig jó lesz megszoknia és bevennie a helyesírási tárába!), ami mostanában kezd közismertté válni. Amúgy magyarul alkalmazkodási képességet jelent: „rugalmas ellenálló képesség a hétköznapi, vagy éppen kritikus változásokkal, váratlan akadályokkal, meglepetésekkel szemben, hogy mentálisan mennyire vagyunk képesek megbirkózni az akadályokkal, nehéz élethelyzetekkel”.
Hát mostanában erre a képességre kifejezetten nagy szükség van. Bizonyára az emberiség történelmében mindig is nagy szükség volt rá. Nemrég olvastam egy tanulmányban, hogy a Homo Sapienst igazából az tette uralkodó főemlőssé, hogy minden más gerinces fajnál nagyobb alkalmazkodási készségről tett tanúbizonyságot az évezredek alatt.
Persze számított a mentális képességek erősödése is, az eszközhasználat, a kommunikációban a fejlett nyelv megjelenése, a közösségi szerveződés magasabb foka… de a tanulmány szerint a döntő, hogy az ember képes bármit megenni. Bizony. Engem is meglepett. De tudományosan le lett írva, hogy hatalmas előnyünk más fajokkal szemben, hogy képesek vagyunk vegák vagy totál vegánok is lenni, ugyanakkor a sarkvidéken honos rasszok, ahol a fókán kívül – madáchi realizmussal – nem nagyon van mit enni, skorbut nélkül is simán elvannak. Csak hús van. És alkalmazkodott a szervezetük.
Nyilván ez a testünkről, a fizikumunkról szól és évezredekben mérhető alkalmazkodás. Én is dédelgetem magamban egy ideje Édesapám emlékezését, hogy Édesanyja huszonhatféleképpen tudta a krumplit elkészíteni – a háborús időkben. Mert a lélektani oldala sokkal nehezebb, mert az az egy emberöltőn belüli, saját életalakulásunkban való alkalmazkodóképességet jelent.
Sokunknak, családoknak, gyülekezeti közösségeknek, kisvállalkozásoknak, nagyobb cégeknek, egyéni munkavállalóknak van most folyamatosan feladva a lecke. A lecke, ami békeidőben a nebulók, diákok feladata, akik ugyancsak átélték – mindannyiunkkal együtt – a válság nehézségeit.
Mert elmaradtak ballagások, szalagavató bálok, felszívódott az osztályközösség, mert online ezt nem lehet megélni, alkalmazkodni kellett videós órákhoz, tanároknak és tanítványoknak egyaránt. És most, hogy ennek már – talán – vége, egy sokkal nehezebb gazdasági helyzetben kell gyerekeket iskolakezdéshez felszerelni, felputtonyozni, ellátni minden szükségessel – és gondoskodni az étkeztetésről is.
A pedagógus társadalom vitathatatlanul fogy és sztrájkot tervez, de kérdés, hogy tud-e szembemenni politikával és globális recesszióval. Tud-e valójában együttműködni és van-e átjárás vezetés és napi gyakorlat között? A szülő meg küldené a gyermeket, mert – ugyebár – lassan becsengetnek…
Mi lelkipásztorok és hitoktatók pedig szintén készülünk, hogy a 2022-23-as tanévben is helyt álljunk. És valahogy azt gondolom, egyre fontosabb lehet a munkánk. Mert bár van tanmenet és előírt óravázlat-kötelezettség, eddig is az volt a tapasztalatom, hogy a hittanóra az a „törvényesen biztosított” 45 perces közeg, ahol és amikor „borulhat a bili”.
Amikor – ha megvan a bizalmi légkör és kompetens és szeretőszívű a lelkész vagy hitoktató – előjöhet a gyerekekből sok feszültség, kérdés – úgy amúgy az egész élettel és a saját életükkel kapcsolatban. Terhek feszültsége akár családi gyászból, kenyérkereseti aggodalomból, kapcsolati nehézségekből, konfliktuskezelési problémákból, bármiből.
A gyerekek mindent éreznek és megéreznek! És amikor most majd beülnek az iskolapadba, nem csak az írás-olvasás-számolás vagy az irodalom és fizika feladatai vannak feladva nekik leckének, hanem az is, hogy csöppnyi cseperedő vagy már kamaszodó kis lelkükkel feldolgozzák és kezeljék, ami a felnőttek világában történik.
A mi felelősségünk pedig, hogy a saját küzdelmeink mellett tudjunk figyelni erre is. Szülőként tudatosan figyelni arra, hogy mit és milyen mértékben engedünk rá gyermekeinkre. Túl azon, hogy a család rezdüléseit vagy gondjait úgy is fogják! Hittan oktatókként pedig arra, hogy mostanság különös érzékenységgel tudjunk valóságról, nehézségekről és reménységről, hitről beszélni.
Puffereknek lenni, ha kell, ventillációknak helyet adni, rezilienciára segíteni, és mindezzel együtt reménységről és hitbizalomról hiteles bizonyságot tenni…
